5. rész- A Nap mindig felkel...

Sziasztok!!

Itt vagyok.... Sajnálom, hogy megint egy teljes hétnek kellett eltelnie, de nincs időm. Mindig igyekszem, de a legtöbbször már képtelen vagyok írni, mert egyszerűen már nem működik az agyam a tanulás után. Remélem, hogy továbbra is megajándékoztok pár kommenttel. Nyugodtan írjátok le a véleményeteket, legyen az jó, vagy rossz, nem számít! Szeretnék ezúttal is jó olvasást kívánni mindenkinek, illetve sok erőt az elkövetkezendő héthez!:)

  Halk neszek váltották fel  az éjszakába burkolózó csöndességet. Buszfékek csikorgása, motorok lágy zümmögése, a tenger andalító morajlása,  titokzatos szavak sokasága, és biztos lépések kopogása. Miközben a Nap sugarai mosolyogva nyújtoztak meg, és terültek el a kék égbolton, addig a Hold fáradtan vánszorgott lefele a fehéres fátyolfelhőkön az ezernyi apró fénypont kíséretében.

   Álmos arcok várakoztak a buszmegállóban,  megfáradt karok szorongattak telepakolt szatyrokat, fiatalok sétáltak fásultan nagy iskolatáskákkal, dolgos üzletemberek rohangáltak aktatáskákkal, és a boltok ajtajain megfordultak a világoszöld táblák, melyekre míves betűkkel volt felírva az rövid, alig ötbetűs szó, mely azt jelentette, hogy a pékségekben már szorgos kezek dagasztják a tésztát, és ropogós cipók sülnek a kemencében. Minden a megszokott rendben folyt, mindenki tudta, hogy hova tart, hogy mit akar, hogy mi a dolga.  Csak Hope kóválygott lefolyt sminkkel, csapzottan, és megszégyenülve a szürke londoni utcákon. Az emberek sorban néztek utána, ahogyan elhaladt előttük, szinte a bőrén érezte a tekinteteket, melyek egyszerre voltak elutasítóak, és sajnálkozóak.

  Leszegett fejjel, sietős léptekkel, szinte szaladva ment végig a hosszú úton. Nem figyelt senkire, és semmire, szemei előtt csak a cél lobogott, minél hamarabb hazaérni. Magassarkúja egyre gyorsabb ütemet táncolt, egészen egy elvétett lépésig. Egy lépésig, melynek következtében esetlenül zuhant előre. A földön heverő, apró kavicsok rögtön felszakították  bőrét, melyből azonnal kibuggyant a vér. Fájdalmas arccal kapott a térdéhez, és törölgette le a vöröses vért, amikor egy segítő kéz nyúlt a lányért.
- Kisaszony, minden rendben van?- kérdezte a meleg, és kedves hang. Hope zavarodottan emelte fel a fejét, az elegáns ruhát viselő férfira, majd ahelyett, hogy megkapaszkodott volna az erős karba, tenyerére támaszkodva nehézkesen felállt, és rohanni kezdett. Miközben szemeit megtöltötte a sós folyadék, egyre ziláltabban kezdte venni a levegőt. Lábai már nem bírták tovább, letért az útról, és jobbra kanyarodott. Remegő kezekkel túrt bele aranyszőke hajába, és ujjai, akár gereblye a földet, fésülték hátra tincseit. Azonban a kezek megálltak, és idegesen markoltak bele a puha hajrengetegbe, és az ujjak kétségbeesetten kezdték tépni a szálakat. Kipirosodott arcán, sorra folytak végig a könnycseppek, és a falnak dőlve lassan lecsúszott a földre. A fej előredőlt, és a kihalt sikátort hangos zokogás töltötte meg.

  Egy keserves zokogás, mely feltépte az oly nehezen begyógyult sebeket. Élete összes sérelme egyszerre tört felszínre, ezzel teljesen kizsigerelve a meggyengült lányt. Könnycseppjei, a fájdalom kesernyés aromái, szívdobbanásai, gyötrelmes életének visszaszámlálói, tengerkék szemei a remény utolsó szikrái. Hope, egy név, mely ezeket az apró szikrákat jelentette. A név, melyet tőle kapott. A személytől, aki az életet ajándékozta neki, és aki megpróbálta megóvni minden rossztól. A végsőkig küzdött, és nem adta fel, csak azért, hogy megmenthesse a bongyorhajú tündérkét. Azonban az életével fizetett.
   Ahogyan Hope a vérző sebére pillantott, édesanyja vészjósló sikolya rémlett fel benne. Újra látta azt a vöröses csíkot, mely lassan kúszott végig a  földön fekvő élettelen testen. Mellkasába remegés költözött, szívébe betölthetetlen űr tátongott, és gondolataiban gyűlölet burjánzott. Gyűlölet, melyet az apja ébresztett benne. Hope sosem tudta, hogy milyen érzés hazatérni. Őt nem vette kerül nyugalom, és szeretet. Csak erős kezeket érzett, tenyereket, melyek arcán csattantak, szorításokat, melyek vékonyka, és gyenge karjait rángatták, csak a meggyalázásokra emlékezett, melyek az ágyra lökték, csókokra, és durva érintésekre, mely halk zokogásra késztették, kéjes sóhajokra, erőszakos, és uralkodó lökésekre, melyek bemocskolták tisztaságát, és reményvesztetté tették. Ürességet érzett, ürességet... mindent elnyelő ürességet.
  Azonban a genfi házat halk dalolászás töltötte meg, miközben a férfi egy fáradt sóhajjal fordult át a másik oldalára. Viszont a hang egyre erőteljesebben szólt, és a mocorgások egyre közelebbinek hatottak, így az angol pislogása is sűrűsödni kezdett, mialatt álmosan nyújtózkodott meg. Puha takaróját óvatosan rugdosta le magáról, majd nehézkesen kimászott a nagy, és meleg ágyából. Hátát kiroppantotta, és papucsába belebújva csoszogott ki a szobájából, és vánszorgott le a lépcsőn. Ahogyan lefele haladt, úgy lett egyre gyanakvóbb is. A dalolászás nem akart megszűnni, és a kávéfőző süvítése a konyhából hallatszódott.
  Azonban valahonnan ismerős volt számára ez a hang. Gondolataiba egy mosolygós, és boldog lány arca költözött, aki vígan táncikál az abu-dhabi-i győzelem estéjén. Emlékszik, hogy a lány magával akarta húzni őt is a táncparkettre, amit persze nem akart, ezért heves ellenkezésbe kezdett. A lány viszont hajthatatlan volt, és végül megadta magát, így együtt ropták tovább. Nagy nevetések közepette, vidáman telt azaz este, mely végleg kirángatta abból a mély gödörből. Ott azon a napon egy új fejezetet nyitott az életében.
  Arcán egy görbe vonal futott végig, és ezzel a nosztalgikus mosollyal lépett be a konyhába, ahol a barna hajú lány sürgött-forgott lázasan. Haja lágyan esett vállaira, kezei szorgosan pakolásztak,  karkötője apró kristálykövei, pedig színes fényrengeteget varázsoltak a vanília színű falakra. Pillanatok alatt képes volt vidámságot festeni elszomorodott arcokra, eltökéltséget költöztetni reménytelen szemekbe, és feléleszeni elfáradt, és elernyedt lelkeket. Sugárzott belőle a jókedv, és a szeretet.
- Jó reggelt!- kiáltotta el magát boldogan a lány, amint meglátta a pizsamába öltözött pilótáját. Szemei csillogtak, hangja kedvesen szólt, és egy apró puszit lehelt a kicsit borostás, és  álmoskás arcra.
- Cosette, te hogy kerülsz ide?- nevetett fel, miközben hitetetlenkedve megrázta a fejét.
- Gondoltam megleplek egy kis reggelivel- mutatott a guszta szendvicsekre, és az asztalra helyezte őket. - Nah meg egy kis gatyábarázás is rádférne, úgyhogy kaja után irány a park!- adta ki a vezényszót, és leült az egyik székre.
- Ki hitte volna?!- tárta szét a karjait az angol, majd  helyet foglalt ő is, miközben maga elé húzta a szendvicses tányért. Hasa már korgott az éhségtől, és a gusztán elkészített szenyókat szemlélve még a nyál is összefutott a szájában.
- Héhé!! Nem faljuk ám fel az egészet! Még a végén szép, kis úszógumicska fog ide nőni- csípett bele zsiványan a férfi oldalába, aki rögtön odakapta a kezét.
- Nem bántjuk a kisebbet- mondta durcásan, és összeszűkítette a szemeit, Cosette azonban csak nevetni tudott az eléje táruló látványon.
- Olyan aranyos vagy ilyenkor!- simogatta meg a férfi arcát, majd egy puszit nyomott rá. Számára az angol olyan volt, mint egy testvér. Cosette mindig is szeretett volna egy öcsikét, vagy egy bátyuskát, és ezt Lewis, és Nando személyében meg is kapta. Imádta az ő kis öcsikéjét, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcára. Aki habár időnként mogorva volt, és rideg, elutasító, és bunkó, de mindig számíthatott rá. Benne volt a hülyéskedésekben, és kész volt idiótát csinálni magából csakis Cosette kedvéért. Előtte meg tudott nyílni, és 100%-ban magát tudta adni, az igazi Lewis-t.
  Miközben Cosette-ék reggeliztek, a spanyol repülőgépe már Barcelona-ban landolt. Izgatott volt, hiszen másfél hét után újra láthatja az ő "Dasha-ját". Teljesen belezúgott abba a nőbe, és a rabjává vált már az első pillanatban. Amikor először belenézett azokba az ártatlan világoskék szemekbe, tudta, hogy ő lesz az igazi. Talán a nagy Ő, akire mindig is vágyott...