9. rész- Döntések

Sziasztok!!!

Megérkezett a folytatás! Bár nem lett túlságosan hosszú, remélem azért örültök neki! A következő rész ígérem, hogy gyorsabban fog jönni!! Igaz megint nem leszek itthon szinte egyáltalán, de tanulni mégis kevesebbet kell így szünetben! ;) Miközben írtam végig Nickelback: If today was your last day c. számát hallgattam, és a végén fel is tettem a nagy kérdést, nah de ne szaladjunk ennyire előre!:D Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a kommenteket! Tényleg nagyon sokat jelentenek nekem! ;) A mostani részhez pedig jó olvasást szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!:)

  A feketeségben növekvő fehéren világitó pont, mint fény az alagút végén tükröződött vissza Hope tengerkék szemeiben. Miközben a lábai a földbe gyökereztek, a vér megfagyott az ereiben, és szívverésének egyenletlen üteme feszült ritmust képzett, valami megymagyarázhatatlanul furcsa érzés költözött a testébe. Boldogság, mely beférkőzte magát a szőkehajú nő minden egyes porcikájába. Talán a halál az egyetlen kiút keservesen gyötrelmes életéből? Talán a halál maga a megváltás?

  Úgy érezte, hogy márcsak ezredmásodpercek törtrészei választják el a szabadságtól. Egészen eddig a pontig menekült, és most talán megállhat ebben az öldöklő rohanásban, talán megszabadulhat a szorító láncoktól, és a szemek véglegesen szétpattannak a karjain. Halál...  Talán az utolsó lehetőség? Talán maga a kezdet? Egy új, és jobb életé? Utoljára pillantott fel, és a sűrű esőcseppek közepette, a sötét felhőrengetegen kersztül egy kivilágított, és fényes út pompás látványa tárult elé, mely az örökkévalóságba vezetett. Ott állt a küszöbön, az ő kezében volt a döntés, választhatott.

   A gesztenyebarna szempárban azonban kétségbeesettség, és félelem járt egy végletekig pokoli és, szenvedélyes táncot. Ezredmásodpercek törtrészei, ennyi idő alatt kellett döntést hoznia. Egy nehéz döntést, mely nem csak az ő életét, de másokét is befolyásolja, talán még el is veszi. A kormánykereket erősen szorította, az ujjai teljesen befeszültek, a körmei pedig belemélyedtek a puha anyagba. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy elkerülje az ütközést. Tudta, hogy fékezni már nincs ideje, egyetlen lehetősége maradt... oldalra rántani a kormányt, és reménykedni. Reménykedni abban, hogy a jó utat választotta...

   A kékségben viszont vakmerőség szikrázott, a kéz utoljára tapintott, az orr utoljára szagolt, míg a fül utoljára hallott, és a szem utoljára látott, a szív pedig... a szív utoljára dobbant. Ezek voltak az utolsó pillanatok, melyek megnyugvást hoztak az összetört nőre. De minek voltak ezek az utolsó pillanatai?! Egy reménytelen, és szenvedésekkel teli életé, melyben nem létezett fény, ami kivezeti a problémák, és a gyötrelmek labirintusából? Éles fény, amely megállíthatatlanul közeledik, vég, amely együtt jár a kezdettel, halál, amely születésünk pillanatában a DNS-ünkbe van kódolva. De pontosan mi is az a halál? Magába kebelező sötétség, lebegés, csönd, könnycseppek, üresség, fájdalom, emlék. De akkor miért ez volt az utolsó esély a számára? Mert ő mást látott... Világosság,  hárfa, mosoly, remény, boldogság, felejtés lebegett a szemei előtt, mely az újrakezdést jelentette. De egyáltalán létezik újrakezdés? És ha létezik, ha újjá is születünk boldogabbak leszünk? Vajon milyen életet kapunk? Ezek voltak az utolsó gondolatok, melyek átfutottak Hope összezavarodott elméjén. Az ismeretlenbe tartott, mégis biztonságban érezte magát. Az életet készült eldobni magától, egy jobb folytatás reményében.  De vajon hova vezet a következő lépés?

   Egy következő lépés, egy következő mozzanat, egy döntés, mely nem csak az ő kezében volt, hanem valaki máséban is. Kezekben, melyek reménytelenül rántották el a kormánykereket, de a fény teljesen elöntötte a feketeséget, és a test tehetetlenül csapódott a szélvédőnek, míg a csontok egyszerre roppantak, és a nő megsemmisülve terült el a nedves aszfalton, melyet egyre nagyobb foltokban borítottak be a hideg esőcseppek. A mellkas utoljára emelkedett, és a ritmus utolsó ütemét hátára kapva a viharos szél, kilehelte a lelkét. Az izmok elernyedtek, és a sápadt, hófehér arcon egy vörös csík folyt végig.

   Eközben remegő ujjak szorították a kormányt, és a szív egyre gyorsabb, és reményvesztettebb ütemet diktált. A pupillák teljesen kitágultak, és éles fény vakította el a férfit, mire a láb  rémülten lépett a pedálra. Hangos fékcsikorgás száguldott végig az Angel Street-en, melyet hatalmas robaj követett. A fej előrelendült, a szemek lecsukódtak, a vörösvérsejtek pedig gyorsan gyülekeztek, és vér gyöngyözött a felszakított bőrből.
   A montreal-i étteremben azonban mosolygós arcok ültek egymással szemben, melyeket megvilágított  a pislákoló gyertya sárgás fénye. Ujjaikat összefonva, boldogan vesztek el egymás tekintetében, miközben szíveik szerelmes ütemet doboltak. A hangszórókból ismerős dallamok csendültek fel, mire a szőkehajú modell kissé megszorítva a spanyol kezét tekintetével a táncparkett felé vezette partnerét. Az oviedo-i férfi erre egy igazi Alonso-s mosollyal fűszrezve válaszát nemlegesen megrázta a fejét, de a nő felállt a mélyvörösre pácolt székről, ezzel magával húzva a féfit is.
- Ezért még számolunk- motyogta a nő fülébe, aki erre a spanyolhoz fordulva apró csókot lehelt a  férfi ajkaira.- Ezzel nem tudsz kiengesztelni- mondta durcásan, miközben a parkettre érve egymással szembe fordulva, a gyengéd  dallamok hátára feküdve könnyed lassúzásba kezdtek.
- Ez a tánc az enyém, az éjszaka a tiéd- suttogta, és fejét az erős férfivállra döntve élvezte a pillanatot.
- Szeretlek- formálta egészen halkan a szavakat, miközben apró puszikkal hintette be a nő szőke haját.
- Én is Nando, én is szeretlek- távolodott el egy kicsit a spanyoltól, pont annyira, hogy abba a csodálatos, és rabulejtő barna szempárba nézhessen.
- Gyönyörű vagy- az oviedo-i férfi kisöpörve a nő arcából a kósza hajtincseket gyengéden megcsókolta szerelmét, mire a szőkehajú lány szégyenlősen elmosolyodott.- Ilyenkor még szebb vagy- miután az ajkaik elváltak egymástól, tekintete végigfutott a modellányon, aki testre simuló kék ruhájával emelte az est fényét.  Szépsége beragyogta a kis montreal-i éttermet, és tündöklő mosolya elfeledtetett minden problémát a férfival. Felhőtlen bologságot érzett, melyet nem árnyékolt be egyelten vészjósló égenúszó sem. A nő érintései nyomán kellemes bizsergés futott át a testén, és szíve dallama vidáman szólt a modellány közelében.
  Nem úgy, mint a francia nőé, aki kétségbeesetten kúszott az első ülésen mozdulatlanul fekvő férfihoz. Remegő kezekkel törölte le a sebből kibuggyanó vércseppeket, és szólongatta az angolt, de ő nem reagált. Az üvegszilánkok ezer darabban borították be a műszerfalat, és a szemben álló autóból hangos kiáltások, és sikongatások foszlányai járták át az Angel Street-et. Cosette sokkos állapotban ütögette a férfi arcát, és kiabálta a barátja nevét, de ő nem tért magához. Egyre jobban kezdett eluralkodni a pánik a barnahajú nőn, és nem tudta, hogy mihez kezdjen.
   Eközben egyre több ember gyűlt össze a kis utcában. Buliba igyekvő fiatalok, dolgos üzletemberek, álmukból felriadó családanyák, és családapák, segíteni próbáló férfiak, és nők. Az eddigi kihalt utcát hamar hangos szavak, kíváncsiskodó tekintetek, és a baleset látványától elborzadt arcok töltötték meg.
- Kisasszony jól van?- rántotta ki a kocsi ajtaját az egyik férfi, és a reszkető nő felé nyújtotta a karját, mire Cosette könnyel áztatott szemekkel emelte tekintetét a segíteni akaró kezek tulajdonosára.
- Mentőt.. Hívjanak mentőt!- a barna hajú nő hangja félelemmel telítődött, miközben az ujjaival lassan simított végig barátja véres arcán.- Minden rendben lesz, csak tarts ki! Tarts ki...- suttogta, és már a könnycseppjeit nyeldeste.
- Mindjárt itt lesz a segítség, kisasszony... mindjárt! Nyugodjon meg!- a 30-as éveinek elején járó férfi szíve hevesen dobogott. Nem volt felkészülve arra, hogy egy baleset áldozatát próbálja megnyugtatni. Ideges volt, és félt, mégis határozottnak kellett mutatnia magát.
- De én..én..én- tört ki zokogásban a nő, miközben egy pillanatra sem merte elengedni az angol erőtlen kezét.
- Kisasszony, nyugodjon meg! Érez valami fájdalmat?- Cosette nem válaszolt, igazából fel sem tudta fogni, hogy mi történt. - Kisasszony, nézzen ide rám!- mutatott magára a férfi, mire a francia nő lassan megemelve a fejét nézett bele azokba a kék szemekbe, melyek feszülten pásztázták végig a barnahajú nő reszkető testét.- A keze, a keze nem fáj?- Cosette fátyolos tekintete remegő kezére vándorolt, mely csurom vér volt.
- Én..én nem tudom- zavartan rázta meg a fejét, miközben a mentő szirénázó hangja egyre közelebbről hallatszódott.
   Egészen eddig a pillanatig ott álldogált Gregor is a gyülekező tömegben. De amint meglátta a rendőrautó megkülönböztető jelzését is feltűnni az utca végében, egy utolsó pillantást vetve Hope vérbefagyott testére lassan elindult. Elgondolkodtaták az események, fülében zúgtak a kiáltások, és a sikolyok, azok a kétségbeesett segélykérések, szemei előtt látta a mozdulatlan testet, a vért, a fájdalmas tekinteteket. Erre ő sem számított...

  A Halál ott motoszkál kiszámíthatatlan életünk minden egyes másodpercében. Hű kísérőnk, és inasunk, mely a legváratlanabb helyzetekben mutatja meg oroszlánkörmeit, azt, hogy igazából milyen hihetetlenül óriási hatalma is van. Mindenek előtt, és mindenki felett áll. Bármikor lecsaphat, sosem tudhatjuk, hogy melyik volt az utolsó ölelés, az utolsó szó, az utolsó lélegzetvétel. Bizonytalanul éljük a mindennapjainkat, és egyetlen védekezésünk a tagadás. Letagadjuk, hogy bármelyik pillanatban eljöhet a vég, megpróbálunk tudomást sem venni róla, pedig az elfogadás felszabadult érzése sokkal nyugodtabbá tehetné a hétköznapokat.

   Rettegésben élünk, és hagyjuk elmenni melletünk a pillanatokat. Azokat a varázslatos másodperceket, melyekért igazán érdemes élni. Nem vesszük észre az elénk táruló apró csodákat, egyszerűen csak elmegyünk mellettük. A napok, a hetek, a hónapok, az évek csakúgy rohannak, és mi még mindig  csak  ott állunk mozdulatlanul. Leéljük úgy az életünket, hogy a két meghatározó, és megismételhetetlen pillanat között nincs egy harmadik. Csak az első, és az utolsó szívdobbanás.

 

 

Te mit tennél, ha a mai lenne az életed utolsó napja?!