15. rész- Az álmok birodalmában

Sziasztok!!

 

 

Sikeresen megírtam a folytatást, melyben egy nagyon fontos kérdésre fogtok választ kapni! Remélem tetszeni fog a rész, és továbbra is kitartotok mellettem a hosszabb- rövidebb kihagyások ellenére is! Mostantól megpróbálom sűrűbben hozni a részeket! Ezúttal is jó olvasást szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!:)

 

 

 

   Egy elfojtott  érzés dermesztő sikolya futott végig az éjsötét árnyba burkolózó ház kihalt folyosóján. Egy fojtogató sikoly, mely elhalt a tomboló szél végtelen örvényében, egy elhaló segélykérés, mely egy reménytelenül sötét, harcokkal teli élet felszabadító végét jelentette. Véget, mely minden egyes másodpercben ott lappangott, és várt a tökéletes alkalomra, de elhalasztotta lesújtó győzelmét. Vesztett... 

    Halk léptek rendezetlen sorai kavarogtak az örvénylő fájdalomban, és az összetört szív bizonytalanul húzta maga után az erőtlen testet. Remegő kezek kapaszkodtak az aranyozott kilincsbe, és a fehér álmokkal átfestett ajtó vészjóslóan sóhajtott fel, miközben feltárta a férfi előtt azt a borzalmas látványt, mely összedöntötte a törékeny üvegtéglákból felépülő, égmeszelő kastélyát.

     A hófehér csempén pirosas vonalak futottak végig, melyek kitöltve a lapok közötti  fugacsíkokat, elágazó, és végtelen ereket képeztek. A mindent behálózó érrendszer egyetlen egy pontból indult ki, egyetlen egy hatalmas vértócsából, mely érdekes alakot festett a fehér padlózatra.
   Ott ült, kezében a sötétvörös vérrel beborított pengét szorongatva, és üres tekintettel maga elé meredve. Egész testében remegett, és a fájdalom lassan költözött bele teste minden egyes porcikájába,  miközben fogait összeszorítva kapkodta a levegőt
- Miért tetted?- az értetlen férfihang nyugtalanul visszhangzott vissza a kis helyiségben, és a szív eszeveszetten kezdett zakatolni az angol mellkasában. A szőke hajú nő tekintete lassan emelkedett a csokoládébarna szempárra, és az ajkai remegve nyíltak szóra.
- Me.. mene..menekülj!- préselte ki fogai között a szót, és erőtlen kezét lassan emelte fel. A férfi lélegzetvisszafojtva fordította fejét a kéz irányába, de cselekedni már nem volt ideje, egy éles tőr fúródott a mellkasába. A nyilalló fájdalom csigolyáról, csigolyára haladva, lassan járta végig teste minden egyes zugát, miközben sejtjei szinte ordítottak. Tekintetét esetlenül emelte  az ismeretlen, maszkos alakra, aki kegyetlenül forgatta meg az ezüstösen csillogó tőrt, melyet egy hirtelen mozdulattal kirántott a férfi szívéből. Az elgyengülő lábak összerogytak, és a test tehetetlenül zuhant a földre, miközben  a szív egyre erőtlenebbül lüktetett, és a lassuló ütem elhalkuló ritmusa egyre reménytelenebbül szólt.
   Tekintete egy örökkévalóságig tartó ezredmásodpercig találkozott a kék szempárral, melyben félelem, és bűntudat járt egy érdekes, és végtelenül keserű táncot. Egy árva könnycsepp gördült ki a gyönyörű kékségekből, mely lassan vette fel a törékeny nő hófehér arcának vonalát.
- Sa...sajnálom- formálta hangtalanul a betűket,  miközben könnytől csillogó szemei talán véglegesen lecsukódtak.
   A férfi egyre nyugtalanabbul kezdett forgolódni az ágyában, és kezeit ökölbe szorítva, remegő ujjakkal hadonászott a levegőben, miközben izmai teljesen megfeszültek. A testét ért sokkhatás felgyorsította szíve ritmusát, mely eszeveszett ütemet dobolt a mellkasában. Hektikus vonalakkal keresztezett homlokán pedig verejték gyöngyözött, és  zihálva kapkodta a levegőt.
    A fájdalom lassan emésztette fel, és kezei erőtlenül emelkedtek a nő irányába, de már nem érhette el a gyenge kart, nem tapinthatta a puha bőrt, már nem érezhette, már nem. A halál diadalittasan csettintett, és elégedetten mosolyogva nézte a fuldokló őrangyalt, aki tehetetlenül kapálódzott, majd összes erejét elveszítve lassan elsüllyedt a végtelen óceánban.
    A férfi keze esetlenül zuhant a földre, és szíve utoljára dobbant a mellkasában, miközben füleit tompa hangok foszlányai ütötték meg. A valóságnak tűnő álom gyötrelmes képe lassan halványodott el a férfi elméjében, és a hangok egyre erőteljesebben visszhangoztak vissza a fejében. Arcát puha kezek simogatták, és nyugtató hang duruzsolt a fülei mellett. Szíve egyre egyenletesebben dobolt a mellkasában, és szemei lassan kinyitódtak, de a levegőt továbbra is zaklatottan kapkodta.
- Itt vagyok, itt vagyok- a kezek lágyan simogatták a férfi hátát, miközben a szemei előtt egyre tisztábban rajzolódtak ki a tárgyak körvonalai, és mellkasa is egyre ütemesebben emelkedett fel, és  le.- Nyugodj meg, nincsen semmi baj! Itt vagyok... itt vagyok- húzta szorosan magához a férfit, és ujjai óvatosan köröztek a gerincén, miközben a kis kórterem hosszúkás küszöbét fáradt lábak lépték át. A vörös hajú nő gondterhelten sétált az ágy mellé, melyen továbbra is mozdulatlanul feküdt az angol nő. Szőke fürtjei esetlenül zuhantak vállaira, míg rendületlenül barangolt az álmok földjén, melyből nem talált  kiutat.

  Magányosan bandukolt, átfázva, és  reménytelenül, kiszolgáltatva, és elhagyatottan. Lépései bizonytalanul követték egymást a világ peremén, mely a valóságot, és az álmokat, az életet, és a halált választotta el egymástól.  A halál tornácán táncolt, és kétségbeesett segélykérései válasz nélkül visszhangoztak vissza a végtelenségben, miközben árnyéka volt az egyetlen társa.
   Azonban a lidérces sötétséget felemelő, és reményteljes világosság követte, miközben nyomasztó magánya társra talált. Egy csokoládébarna szempár, egy bátorító félmosoly, két erős, és vigyázó kéz, egy biztonságnyújtó ölelés, egy nyugtató érzés. A férfi alkotta édes képzetek birodalmában újra vigaszra lelt. A furcsa, és eddig ismeretlen érzés melegséggel járta át az egész testét, és újra reménnyel töltötte meg könnycseppektől csillogó szemeit.
   Talán ez a hely szebb, mint a valóság? Talán itt végre nyugalomra lelhet? A lebegés az élet, és a halál között a tökéletes állapot a számára? De akkor miért vonzza a világosság? Miért követi fejvesztve azt a vékonyka fénycsóvát, ami lehet, hogy sehova se vezet? Egy vékonyka fénycsóva, mely egyre gyorsabban távolodik, és egy ismeretlen, de mégis ismerős világ kapujáig vezeti.
  Kíváncsian pásztázza végig szemeivel a hatalmas kaput, melnyek fémrácsai között utat tört magának a fényes áradat. Gondolkodás nélkül nyúlt a kilincsért, melyet egy határozott mozdulattal lehúzva kitárult előtte a csodálatos világ. Azonban a világosság helyett, szörnyű sötétség fogadta, mely bekebelezte, és kegyetlenül magával ragadta.
   Zaklatottan pislogott, miközben füleit bántotta az egyenletesen csipogó hang, mely betöltötte az egész szobát. Nem tudta, hogy hol van, hogy hogyan került ide, nem tudta, hogy miért lüktet ennyire a feje, és miért ennyire nehéz a visszaemlékezés. Édes tudatlanságban szenvedett, mely körbeölelte, és felemelte, mely nem engedte a mélybe zuhanni, de mégis téves képzetekkel hitette. Ez a tudatlanság azonban teljesen megrémítette. Kétségbeesetten kereste az információkat, de zavarodott elméjében csak emlékfoszlányok töredékei keveregtek céltalanul. Nem tudta, hogy milyen nap van, hogy hogy hívják, és hogy egyáltalán ki ő.
  Hosszú másodpercekbe tellett, mire az éjszakai köntösbe burkolózó tárgyak alakjai körvonalazódni kezdtek előtte. Az ajtó résein beszűrődő apró fényfoszlányok hosszúkás vonalakat festettek a hófehér falakra, melyeken színes festmények sorakoztak. A sarokban magányosan várakozó kis csomagból kiemelkedő rózsaszín lufi pedig  vidáman lassúzott a bukóra nyitott ablakon beáramló lágy szellővel. Azonban tekintete megakadt a világos rózsaszín gömbön kirajzolódó méretes betűkön, melyek egy nevet alkottak. Talán így hívják? Ez az ő neve? Hope... Négy betű, egy élet. Talán az ő élete? Hozzá kapcsolódik ez a név? Hirtelen pánik lett úrrá rajta. Szíve egyre hevesebben dobogott a mellkasában, és szemei kétségbeesetten cikáztak a szobán. Ki ő? Miért van itt? Miért nem emlékszik semmire?!
  Tekintete hirtelen a kis éjjeliszekrényen árválkodó vázára szegeződött, amelyben egy rózsaszál aludta az igazak álmát. Meg akarta fogni, érezni bőrén a tövisek szúrós érintéseit, be akarta szippantani a virág fenséges illatát, és elolvasni a kis cetlin levő írást, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Mozdulatlanul terültek el a gyűrött lepedőn, és bármennyire is koncentrált lábai egy helyben masíroztak. Remegő kezeivel tanácstalanul tűrte hátra arcába lógó szőke hajtincseit, miközben a következő pánikroham lassan elhatalmasodott felette. Csapdában érezte magát, a saját korlátai közé szorítva, a saját börtönében raboskodva.
   Miközben a riadt nő lábai modzulatlanul feküdtek, addig a férfi türelmetlenül rázta őket. Törökülésben gubbasztott a hatalmas franciaágyon, miközben letörten meredt maga elé. Az óra egyenletesen kattogott, és szívverése lassan felvette ezt a nyugodt ritmust, azonban gondolatai nem hagyták nyugodni. Nem értette, hogy miért kísértik ezek a szörnyű rémképek minden egyes éjjel, miért nem hagyják nyugodtan pihenni? Hetek óta leverten ébred a hajnali órák egyikében, és utána képtelen visszaaludni. Csak magányosan fekszik az ágyán, és a plafont bámulja. Számolja a háza előtt elhúzó autókat, figyeli az éjszaka apró neszeit, és végigjárja tágas háza kihalt szobáit.
   Azonban ez az éjszaka más volt. Nem egyedül kellett kiállnia a lassan szokásosnak nevezhető ,,éjjeli műszak" megpróbáltatásait. Két kéz simogatta szorgalmasan, és egy selymes hang nyugtatta. A nő közelsége csendesítette a férfiban tomboló vihart, azonban az égi háború továbbra is beterítette fényes lángcsóváival, és haragagos ágyudörrenéseivel a csata színterét.
- Nagyon késő van. Gyere, feküdjünk vissza!- kúszott a férfi mellé, és kíváncsian kezdte fürkészni a tekintetét.
- Nem akarok aludni- rázta meg határozottan a fejét, hangja mégis bizonytalanul szólt. Ujjait makacsul összekulcsolta maga előtt, és tekintete a polcon sorakozó könyvek sokaságán futott végig.
- Nah, gyere!- nézett mosolyogva a férfira, aki csak megforgatta a szemeit.- Lewis, vár a puha ágyikó!- mászott be a paplanja alá, és kezével megpaskolta az angol párnáját, aki egy mély sóhaj közepette elterült az ágyon. Morcosan húzta magára a takaróját, és fancsali képpel az arcán meredt maga elé.- Jó éjszakát!- suttogta a francia nő, miközben leoltotta a villanyt, így újra sötétségbe borult a hamradik emeleti szállodai szoba.
- Jó éjt!- ismételte meg a férfi, és kezeit összefonta a mellkasa előtt, miközben gondterhelten felsóhajtott.
- Lewis, mi a baj?- emelkedett fel a barna hajú nő, és érdeklődve pillantott a feszült szempárba.
- Megint valami hülyeséget fogok álmodni- dünnyögte alig érthetően, mire a francia nő fáradtan fújta ki a levegőt.
- Itt leszek, és amint elkezdesz mocorogni felkeltelek, rendben?- nézett mélyen a férfi szemeibe, aki bizonytalanul bólintott, majd kis gondolkozás után fejét a párnájába fúrta.
- Akkor, jó éjt Lewis!- helyezkedett el a francia nő is, és mosollyal az arcán fordult az angol barátja felé.
- Neked is, Cosette, neked is!- suttogta, és a szája szegletében megbúvó mosoly egy görbe vonalat festett az ő arcára is
  Miközben álommanó lassan belopódzott a kis helyiségbe, addig a kórteremben egy zaklatott szempár szegeződött a fehér plafonra. A helyiséget megtöltötte a kétségbeesés torokszorító érzése, és szinte tapintani lehetett a feszültséget. Hope megtörten hallgatta az infúzió egyenletes csipogását, mely az orvos bizonytalan szavaival keveredett. Gondolatai azonban teljesen máshol jártak... Vajon  sok barátja volt, vagy teljesen a munkájába temetkezett? Egyáltalán milyen volt a munkája? Szerette? Olyan helyen dolgozott, amire mindig is vágyott? Egyáltalán mire vágyott? Mik voltak a céljai? Elérte azokat?  Sikerült valóra váltania az álmait?  Elégedett, és boldog volt, vagy utált felkelni minden egyes nap? Egyáltalán ki volt ő, és mit akart az élettől?!



 

Közlemény!

Sziasztok!!!

   Mint látjátok mostanában eléggé sok idő telik el két rész feltétele között. Sajnálom, de az év végi vizsga felemésztette minden energiámat, és elvette az összes időmet.  Viszont most, hogy sikeresen túl vagyok rajta, megint lesz időm a történettel foglalkozni. Nem mintha nem foglalkoztam volna vele az elmúlt napokban is, hiszen ezzel a történettel fekszek le, és ébredek, de a gondolataim "papírra" vetésére már nem volt időm, és talán energiám sem.

  Nem ígérek semmit, de reményeim szerint még ezen a héten meghozom nektek a folytatást. Remélem, hogy a sok várakozás nem vette el a kedveteket az irományomtól, de ha mégis megértenélek titeket.

   A részek gyakoriságát nézve, terveim szerint a nyári szünetben több időt tudok írásra fordítani, és így a folytatás is hamarabb fog majd érkezni! Illetve gondoltam egy-két meglepetésre is a nyár folyamán, de erről részletesen majd később beszélnék.

 

Ezúttal is szeretnék  ,,Jó utolsó napot" kívánni mindenkinek a suliban, és remélem mindenkinek olyan lesz a nyara, mint amilyenek megálmodta!! ;)