9. rész- Döntések

Sziasztok!!!

Megérkezett a folytatás! Bár nem lett túlságosan hosszú, remélem azért örültök neki! A következő rész ígérem, hogy gyorsabban fog jönni!! Igaz megint nem leszek itthon szinte egyáltalán, de tanulni mégis kevesebbet kell így szünetben! ;) Miközben írtam végig Nickelback: If today was your last day c. számát hallgattam, és a végén fel is tettem a nagy kérdést, nah de ne szaladjunk ennyire előre!:D Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a kommenteket! Tényleg nagyon sokat jelentenek nekem! ;) A mostani részhez pedig jó olvasást szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!:)

  A feketeségben növekvő fehéren világitó pont, mint fény az alagút végén tükröződött vissza Hope tengerkék szemeiben. Miközben a lábai a földbe gyökereztek, a vér megfagyott az ereiben, és szívverésének egyenletlen üteme feszült ritmust képzett, valami megymagyarázhatatlanul furcsa érzés költözött a testébe. Boldogság, mely beférkőzte magát a szőkehajú nő minden egyes porcikájába. Talán a halál az egyetlen kiút keservesen gyötrelmes életéből? Talán a halál maga a megváltás?

  Úgy érezte, hogy márcsak ezredmásodpercek törtrészei választják el a szabadságtól. Egészen eddig a pontig menekült, és most talán megállhat ebben az öldöklő rohanásban, talán megszabadulhat a szorító láncoktól, és a szemek véglegesen szétpattannak a karjain. Halál...  Talán az utolsó lehetőség? Talán maga a kezdet? Egy új, és jobb életé? Utoljára pillantott fel, és a sűrű esőcseppek közepette, a sötét felhőrengetegen kersztül egy kivilágított, és fényes út pompás látványa tárult elé, mely az örökkévalóságba vezetett. Ott állt a küszöbön, az ő kezében volt a döntés, választhatott.

   A gesztenyebarna szempárban azonban kétségbeesettség, és félelem járt egy végletekig pokoli és, szenvedélyes táncot. Ezredmásodpercek törtrészei, ennyi idő alatt kellett döntést hoznia. Egy nehéz döntést, mely nem csak az ő életét, de másokét is befolyásolja, talán még el is veszi. A kormánykereket erősen szorította, az ujjai teljesen befeszültek, a körmei pedig belemélyedtek a puha anyagba. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy elkerülje az ütközést. Tudta, hogy fékezni már nincs ideje, egyetlen lehetősége maradt... oldalra rántani a kormányt, és reménykedni. Reménykedni abban, hogy a jó utat választotta...

   A kékségben viszont vakmerőség szikrázott, a kéz utoljára tapintott, az orr utoljára szagolt, míg a fül utoljára hallott, és a szem utoljára látott, a szív pedig... a szív utoljára dobbant. Ezek voltak az utolsó pillanatok, melyek megnyugvást hoztak az összetört nőre. De minek voltak ezek az utolsó pillanatai?! Egy reménytelen, és szenvedésekkel teli életé, melyben nem létezett fény, ami kivezeti a problémák, és a gyötrelmek labirintusából? Éles fény, amely megállíthatatlanul közeledik, vég, amely együtt jár a kezdettel, halál, amely születésünk pillanatában a DNS-ünkbe van kódolva. De pontosan mi is az a halál? Magába kebelező sötétség, lebegés, csönd, könnycseppek, üresség, fájdalom, emlék. De akkor miért ez volt az utolsó esély a számára? Mert ő mást látott... Világosság,  hárfa, mosoly, remény, boldogság, felejtés lebegett a szemei előtt, mely az újrakezdést jelentette. De egyáltalán létezik újrakezdés? És ha létezik, ha újjá is születünk boldogabbak leszünk? Vajon milyen életet kapunk? Ezek voltak az utolsó gondolatok, melyek átfutottak Hope összezavarodott elméjén. Az ismeretlenbe tartott, mégis biztonságban érezte magát. Az életet készült eldobni magától, egy jobb folytatás reményében.  De vajon hova vezet a következő lépés?

   Egy következő lépés, egy következő mozzanat, egy döntés, mely nem csak az ő kezében volt, hanem valaki máséban is. Kezekben, melyek reménytelenül rántották el a kormánykereket, de a fény teljesen elöntötte a feketeséget, és a test tehetetlenül csapódott a szélvédőnek, míg a csontok egyszerre roppantak, és a nő megsemmisülve terült el a nedves aszfalton, melyet egyre nagyobb foltokban borítottak be a hideg esőcseppek. A mellkas utoljára emelkedett, és a ritmus utolsó ütemét hátára kapva a viharos szél, kilehelte a lelkét. Az izmok elernyedtek, és a sápadt, hófehér arcon egy vörös csík folyt végig.

   Eközben remegő ujjak szorították a kormányt, és a szív egyre gyorsabb, és reményvesztettebb ütemet diktált. A pupillák teljesen kitágultak, és éles fény vakította el a férfit, mire a láb  rémülten lépett a pedálra. Hangos fékcsikorgás száguldott végig az Angel Street-en, melyet hatalmas robaj követett. A fej előrelendült, a szemek lecsukódtak, a vörösvérsejtek pedig gyorsan gyülekeztek, és vér gyöngyözött a felszakított bőrből.
   A montreal-i étteremben azonban mosolygós arcok ültek egymással szemben, melyeket megvilágított  a pislákoló gyertya sárgás fénye. Ujjaikat összefonva, boldogan vesztek el egymás tekintetében, miközben szíveik szerelmes ütemet doboltak. A hangszórókból ismerős dallamok csendültek fel, mire a szőkehajú modell kissé megszorítva a spanyol kezét tekintetével a táncparkett felé vezette partnerét. Az oviedo-i férfi erre egy igazi Alonso-s mosollyal fűszrezve válaszát nemlegesen megrázta a fejét, de a nő felállt a mélyvörösre pácolt székről, ezzel magával húzva a féfit is.
- Ezért még számolunk- motyogta a nő fülébe, aki erre a spanyolhoz fordulva apró csókot lehelt a  férfi ajkaira.- Ezzel nem tudsz kiengesztelni- mondta durcásan, miközben a parkettre érve egymással szembe fordulva, a gyengéd  dallamok hátára feküdve könnyed lassúzásba kezdtek.
- Ez a tánc az enyém, az éjszaka a tiéd- suttogta, és fejét az erős férfivállra döntve élvezte a pillanatot.
- Szeretlek- formálta egészen halkan a szavakat, miközben apró puszikkal hintette be a nő szőke haját.
- Én is Nando, én is szeretlek- távolodott el egy kicsit a spanyoltól, pont annyira, hogy abba a csodálatos, és rabulejtő barna szempárba nézhessen.
- Gyönyörű vagy- az oviedo-i férfi kisöpörve a nő arcából a kósza hajtincseket gyengéden megcsókolta szerelmét, mire a szőkehajú lány szégyenlősen elmosolyodott.- Ilyenkor még szebb vagy- miután az ajkaik elváltak egymástól, tekintete végigfutott a modellányon, aki testre simuló kék ruhájával emelte az est fényét.  Szépsége beragyogta a kis montreal-i éttermet, és tündöklő mosolya elfeledtetett minden problémát a férfival. Felhőtlen bologságot érzett, melyet nem árnyékolt be egyelten vészjósló égenúszó sem. A nő érintései nyomán kellemes bizsergés futott át a testén, és szíve dallama vidáman szólt a modellány közelében.
  Nem úgy, mint a francia nőé, aki kétségbeesetten kúszott az első ülésen mozdulatlanul fekvő férfihoz. Remegő kezekkel törölte le a sebből kibuggyanó vércseppeket, és szólongatta az angolt, de ő nem reagált. Az üvegszilánkok ezer darabban borították be a műszerfalat, és a szemben álló autóból hangos kiáltások, és sikongatások foszlányai járták át az Angel Street-et. Cosette sokkos állapotban ütögette a férfi arcát, és kiabálta a barátja nevét, de ő nem tért magához. Egyre jobban kezdett eluralkodni a pánik a barnahajú nőn, és nem tudta, hogy mihez kezdjen.
   Eközben egyre több ember gyűlt össze a kis utcában. Buliba igyekvő fiatalok, dolgos üzletemberek, álmukból felriadó családanyák, és családapák, segíteni próbáló férfiak, és nők. Az eddigi kihalt utcát hamar hangos szavak, kíváncsiskodó tekintetek, és a baleset látványától elborzadt arcok töltötték meg.
- Kisasszony jól van?- rántotta ki a kocsi ajtaját az egyik férfi, és a reszkető nő felé nyújtotta a karját, mire Cosette könnyel áztatott szemekkel emelte tekintetét a segíteni akaró kezek tulajdonosára.
- Mentőt.. Hívjanak mentőt!- a barna hajú nő hangja félelemmel telítődött, miközben az ujjaival lassan simított végig barátja véres arcán.- Minden rendben lesz, csak tarts ki! Tarts ki...- suttogta, és már a könnycseppjeit nyeldeste.
- Mindjárt itt lesz a segítség, kisasszony... mindjárt! Nyugodjon meg!- a 30-as éveinek elején járó férfi szíve hevesen dobogott. Nem volt felkészülve arra, hogy egy baleset áldozatát próbálja megnyugtatni. Ideges volt, és félt, mégis határozottnak kellett mutatnia magát.
- De én..én..én- tört ki zokogásban a nő, miközben egy pillanatra sem merte elengedni az angol erőtlen kezét.
- Kisasszony, nyugodjon meg! Érez valami fájdalmat?- Cosette nem válaszolt, igazából fel sem tudta fogni, hogy mi történt. - Kisasszony, nézzen ide rám!- mutatott magára a férfi, mire a francia nő lassan megemelve a fejét nézett bele azokba a kék szemekbe, melyek feszülten pásztázták végig a barnahajú nő reszkető testét.- A keze, a keze nem fáj?- Cosette fátyolos tekintete remegő kezére vándorolt, mely csurom vér volt.
- Én..én nem tudom- zavartan rázta meg a fejét, miközben a mentő szirénázó hangja egyre közelebbről hallatszódott.
   Egészen eddig a pillanatig ott álldogált Gregor is a gyülekező tömegben. De amint meglátta a rendőrautó megkülönböztető jelzését is feltűnni az utca végében, egy utolsó pillantást vetve Hope vérbefagyott testére lassan elindult. Elgondolkodtaták az események, fülében zúgtak a kiáltások, és a sikolyok, azok a kétségbeesett segélykérések, szemei előtt látta a mozdulatlan testet, a vért, a fájdalmas tekinteteket. Erre ő sem számított...

  A Halál ott motoszkál kiszámíthatatlan életünk minden egyes másodpercében. Hű kísérőnk, és inasunk, mely a legváratlanabb helyzetekben mutatja meg oroszlánkörmeit, azt, hogy igazából milyen hihetetlenül óriási hatalma is van. Mindenek előtt, és mindenki felett áll. Bármikor lecsaphat, sosem tudhatjuk, hogy melyik volt az utolsó ölelés, az utolsó szó, az utolsó lélegzetvétel. Bizonytalanul éljük a mindennapjainkat, és egyetlen védekezésünk a tagadás. Letagadjuk, hogy bármelyik pillanatban eljöhet a vég, megpróbálunk tudomást sem venni róla, pedig az elfogadás felszabadult érzése sokkal nyugodtabbá tehetné a hétköznapokat.

   Rettegésben élünk, és hagyjuk elmenni melletünk a pillanatokat. Azokat a varázslatos másodperceket, melyekért igazán érdemes élni. Nem vesszük észre az elénk táruló apró csodákat, egyszerűen csak elmegyünk mellettük. A napok, a hetek, a hónapok, az évek csakúgy rohannak, és mi még mindig  csak  ott állunk mozdulatlanul. Leéljük úgy az életünket, hogy a két meghatározó, és megismételhetetlen pillanat között nincs egy harmadik. Csak az első, és az utolsó szívdobbanás.

 

 

Te mit tennél, ha a mai lenne az életed utolsó napja?!

 

 

 

8. rész- Ezredmásodpercek...

Sziasztok!!!!

Elkészült a folytatást! A sok időt valamelyest szeretném kompenzálni a kicsit hosszabb résszel, amelyben a várva-várt találkozásról is olvashattok! Ezúttal nagyon fontosak lennének a kommentek, hiszen az igazán nagy bonyodalmok csak most kezdődnek!
Holnapra mindenkinek jó futamnézést, illetve szurkolást, a mostani részhez, pedig jó olvasást szeretnék kívánni!

  Halk madárcsicsergés töltötte meg a harmadik emeleti szállodai szobát, miközben a fehér reluxák résein beszivárgó aranysárga fény vidám táncot járt a homokszínű falakon. A férfi mozdulatlanságát azonban nyugtalan forgolódások, míg egyenletes szuszogását, erőtlen  nyöszörgések váltották fel. Ziláltan vette a levegőt, miközben ujjait ökölbe szorítva ráncolta össze a homlokát. Az izmok befeszültek, az erek kitágultak, míg szívdobbanásai ezzel párhuzamosan sűrűsödtek. Szemgolyói pedig őrülten cikáztak szemhéjai alatt, mintha csak az előtte elszáguldó fenevadak mozgását követte volna le a tekintetével, de nem ezt tette. Ordítani akart, de torkát egy hang sem hagyta el, menekülni akart, de lábai egy tapodtat sem mozdultak, ki akarta nyitni a szemeit, de pilláira ólmos súlyok nehezedtek, fel akart ébredni, de valami visszatartotta, nyomasztó álmok fogságába esett.
  Azonban hirtelen a szállodai telefon éles csipogása rántotta vissza a valóságba a félelemtől verejtékező férfit. Levegőért kapkodva ült fel az ágyában, és remegő kezekkel szánkázott végig ujjaival a haján. Teljesen kikerekedett pupillákkal meredt maga elé, miközben tudatosan próbálta csökkenteni a pulzusszámát.
- Jó Reggelt álomszuszék!- szólalt meg egy kedves női hang a hangrögzítőre beszélve.- Gondolom nem számítottál ilyen jó kis ébresztésre!- a nő hangján tisztán érződött, hogy mosolyogva ejtette ki száján a szavakat.- Szerintem még nem néztél órára, úgyhogy gondoltam felvilágosítalak...- kis hatásszünetet tartott, és bár a férfi tudta, hogy mi fog következni,  nem volt semmi ereje sem reagálni.- KILENC, AZAZ KILENC ÓRA!! HA MÉG TÚL KORÁN VAN AHHOZ, HOGY FEL TUDD FOGNI, AKKOR BETŰZHETEM IS!!!! K-I-L-E-N-C!!!- ordította torka szakadtából- ÚGYHOGY SIPIRC KI AZ ÁGYBÓL! MOOOOST!!!! ISMÉTLEM.... MOOOST!! Egyébként finom, és gőzölgő kávéval várlak lent a Hall-ban lehetőség szerint egy jó húsz percen belül! Jó készülődést!- köszönt el a francia lány, majd letette a vezetékes telefont.
  A férfi továbbra is egy helyben ült a félhomályba burkolózó szállodai szobájának a közepén, és mély lélegzeteket véve próbált lehiggadni. A bútorok kontúrjai lassan körvonalazódni kezdtek előtte, míg az ébredező város hangfoszlányai beleültek a füleibe. - Ez csak egy álom volt...- suttogta maga elé, mintegy megnyugtatásképp realizálva magában a tényeket, hátha így hamarabb rendeződik a pulzusszáma. Arcát a tenyereire fektette, és szemeit lehunyva próbált koncentrálni, elűzve ezzel az agyát parazitaként megtámadó rossz gondolatok sokaságát.
  Eközben a barna hajú nő vidáman sétált végig a hosszú folyosón, majd megnyomva a lift hívógombját türelmetlen várakozásba kezdett. Furcsa érzések kavarogtak benne, melyek teljesen összezavarták. Boldogan bámult kifele a nagy ablakon, mely csodálatos panorámát tárt Cosette elé. A hatalmas felhőkarcolók, az ezernyi ággal sütő Nap, a madarak csicsergése, a mosolygós arcok az utcákon, mind kellemes képet festettek elé, mégis sötét felhőket vélt felfedezni a messzi távolban. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, a maga hátborzongató gyönyörűségével.
  A lift ajtaja szétnyílt, és a francia nő elmélázva lépett bele az aranyozott felvonóba, melyben a gombok egyesével villantak fel, miközben lefele haladt. A nő megfordult és a hosszúkás tükörbe pillanatva megigazította gesztenyebarna haját. Amint kilépett az ajtón rögtön egy ismerős arcba botlott, aki frissen, és mosolyogva álldogált az előtérben.
- Jó reggelt Cosette!- dőlt neki a márvánnyal borított falnak, és vidáman kortyolt bele gőzölgő kávéjába.
- Neked is Nico!-  állt meg a szőke hajú férfi előtt, és karba tett kezekkel fürkészte a férfi tekintetét.- Látom valakinek nagyon jól idnult a reggel- jegyezte meg, amikor azokba a boldogságtól csillogó szemekbe pillantott.
- Tudod kialudtam magamat, a világ legszebb nője mellett ébredtem, és most finom kávét iszom.. Kell ennél több?- tárta szét kérdően a karjait.
- Biztosan nem- csóválta meg mosolyogva a fejét.- Hé honnan szerezted ezt a fincsi kávét?- szagolt bele a levegőbe, miután a fekete nedű csodálatos aromája megcsapta az orrát.
- Az automatából- lépett az ablak elé, és a korlátnak dőlve szürcsölgette tovább reggeli ,,életmentőjét".
- Van automata ebben a puccos szállodában?- rökönyödött meg a nő.
- Igen, de nagyon jól el van dugva- nevetett fel a félig finn, félig német férfi, és a szájához emelve a barna műanyagpoharat, elfogyasztotta a teljes tartalmát.- Egyébként Lewis merre van?- emelte egy pillanatra tekintetét a nőre, majd tovább tanulmányozta az eléje táruló csodaszép látképet.
- Egy 5 percen belül itt kell lennie-  pillantott fel az aranyozott szegélyű, díszes feliórára, majd fáradtan nekidőlt a fémes korlátnak, miközben halk ásításra nyitotta ajkait.
- Akkor megvárom- ujjaival felszabadultan dobolgatott pohara oldalán, és szája szegletében állandóan ott bújkált azaz apró mosoly, mely Cosette-t mindig jobb kedvre tudta deríteni.- Régen beszéltünk- gondolkodott el- mostanában Nando-val is osztoznom kell az idején- szökött ki belőle a mondat, és mielőtt a nő reagálhatott volna, a szőke lassan elindult.
- Most hova mész?- értetlenül követte tekintetével a férfi lépéseit, aki hátra sem nézett
- Csak kidobom a kukába- mutatta fel a poharat, majd a szemeteshez sétált.- Talán baj?- nézett kérdően a nőre.
- Nem, dehogyis- rázta meg zavartan a fejét, miközben az óramutató lassú vánszorgását figyelte.
  Eközben az angol férfi a mosdókagyló szélére támaszkodva fáradtan meredt a tükörbe, melyből egy szomorú, és kétségbeesett arc nézett vissza rá. A tengerkék szemekben szürke felhők tornyosultak, melyek vészjóslóan takarták el az éltető napsugarakat. Fényes lángcsóvák követték, a hangos ágyúdörrenéseket,  még a vízcseppek szélsebesen folytak végig a nő sápadt arcán. Fájdalom tükröződött vissza a kékségekben, mely erősen hasított bele a mellkasába. Fogai a félelemtől vacogtak, miközben kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Az erő kezdett elfogyni a lábakból, a tekintet egyre csak homályosodott, és a vér lassan beborított mindent.  Remegő ujjak csúsztak végig a tükrön, melyek hosszú csíkokban törték meg a sötétvörös felülelet. Térdre rogyott, és a ködös tekintet utoljára emelkedett a férfira. Félelem látszott a gesztenyebarna szemekben is, és a férfi a kezeivel próbálta tartani az elgyengült testet.- Segíts....- ez volt az utolsó szava, mielőtt a szempilláira nehezedő ólmos súlyoktól szemhéjai lecsukódtak, és szíve egyre erőtlenebbül, és bizonytalanabbul verő ritmusa lassan végleg elcsendesült.
  Szíveik egyszerre dobbantak, még az ajkak vágyakozóan tapadtak egymásra, miközban a vakuk csak úgy villogtak a fiatal szerelmespár körül. Azonban ők nem foglalkoztak az érdeklődő tekintetekkel, csak teljesen átadták magukat ennek a mámoros, és szédítő csóknak, melyre oly annyira vártak már végtelenül hosszú napok óta.
- Hiányoztál!- motyogta bele a csókukba a spanyol, mire a nő csak még közelebb húzta magához a férfit, akinek kezei óvatosan csúsztak végig a modellány derekán. A két test teljesen egymáshoz simult, míg a nő ujjai vadul túrtak bele a barna hajba. Csak nehezen tudtak elválni egymástól, de óvó tekinteteiket nem vették le a másikról. A szemekben a szerelem vörös lángja égett, a mozdulatokban gyengdség, a szavakban finomság érződött. A férfi átölelte a nő vékonyka derekát, és az ujjaikat összefonva, andalogva hagyták el a montreal-i repteret, miközben boldogságtól csillogó szemekkel sétáltak végig a teletömött parkolón.
  A Nap már magasan járt a világoskék égbolton, és kíváncsian szemlélte a lenti világot. Csönd honolt a kanadai városon. Madarak csicseregtek a zöld lombkoronákon, szerelmes párok duruzsoltak a hatalmas parkokban,  ventillátorok zümmögtek a boltokban, míg a  játszótereken vidáman csengő gyermekhangok a közeli pub-ból kiszivárgó ordító feszültséggel vegyültek.  A V8-as motorok egyszerre mordultak fel, és pillanatokon belül elrajtolt a mezőny. Az autókénti 750 lóerő egyszerre szabadult el, míg az adrealin szétáradt a testekben. A kommentátorok hangjai élesen kiáltottak fel, míg érdeklődő szemek tapadtak a tévékészülékek képernyőire. Ujjak feszültek kersztbe, szívek zakatoltak a mellkasokban, izgalomtól futkosó  hideg járta át a testeket, és öröm csillogott minden egyes szempárban. Elkezdődött a kanadai verseny.
  Nagy várakozás övezte az idény hetedik futamát, melynek végén a hetedik különböző győztest ünnepelhette a nagyérdemű. A 2012-es világbajnokság a maga kiszámíthatatlanságával egyre több embert ültetett a tévékészülékek elé vasárnap délutánonként. Az angol férfi hihetetlen boldogságot érzett, amikor áthaladt a célvonalon, és leintette a kockászászló. Már sok ideje várt erre a győzelemre, mely eddig nem akart eljönni. De most itt a kanadai napsütésben, első győzelmének  színterén, újra a magasba emelhette a hőn áhított trófeát.
  Eufórikus hangulatban lobogtatta a brit zászlót az ezüstösen csillogó McLaren-jében ülve, és örömmámorban úszva ugra-bugrált és hergelte a közönséget. Szívéről hatalmas kő esett le, és a felszabadultság, illetve az öröm vette át a kételyek helyét. Vidáman borult a csapatfőnöke nyakába, és rázta az öklét a levegőben. Ezek az ünneplés pillanatai voltak. Amikor ott állt fent, a dobogó legfelső fokán, és a McLaren-es csapattagok vidám arcain járt végig a tekintete, miközben mindenki őt ünnepelte, úgy érezte, hogy övé a világ. Arcára hatalmas, és levakarhatatlan mosoly kúszott, amikor felcsendültek Nagy- Britannia himnuszának a dallamai. A pezsgőfürdő most a szokásosnál is jobban esett neki, és boldogabbnak érezte magát, mint valaha.
  Hope viszont hasogató fejjel, hunyorogva ült fel az ágyban. Egy számára eddig ismeretlen szobában ébredt, és félelem költözött minden egyes porcikájába. Mezítlen testéhez szorosan fogta a puha anyagból készült, selymes takarót, miközben bizonytalan léptekkel haladt az ablak felé.  A sötét függönyt óvatosan elhúzva az éjszakai londoni fények tükröződtek vissza a szemeiben. Szürkés felhők gyülekeztek az angol főváros felett, melyet a Hold ezüstös fénye egyre halványabban világított be.
  Hope rémülten rezzent össze, amikor közeledő léptek neszei ütötték meg a füleit. Gyors mozdulatokkal kapkodta magára a földön heverő ruháit, amikor hirtelen megszédült, és jobb kezét önkéntelenül a homlokához emelte. Ujjait lassan húzta végig a sebhelyen, és erre az érintésre emlékfoszlányok ezrei kezdték megtölteni a gondolatait. Felsejlett benne a Gregor-ral való szócsata, a férfi durva viselkedése, és a tehetetlenség nyomasztó érzése. Amikor ott állt mozdulatlanul miközben Gregor azt tehetett vele, amit akart. Pedig ő az utolsó erejéig küzdött az erős karok szorítása ellen, szabadulni akart, de nem tudott, a férfi sokkal erősebb volt, és a drog hatása is egyre gyengébbé tette a nőt. Hiszen lassan teljesen rászokott azokra a kis tablettákra, amelyek még inkább rontottak a helyzetén.
  A zár kattant és az ajtó mögül annak az embernek az alakja rajzolódott ki, aki végérvényesen elvette tőle az utolsó lehetőséget is egy normális életre. Undort, és megvetést érzett a férfi iránt, mégis rettenetesen félt tőle. Bárhányszor meglátta pulzusszáma növekedni kezdett, és remegés töltötte meg az egész testét. Most pedig ott állt a szobában, szédelegve, és magatehetetlenül, miközben rémülten pásztázta a férfi tekintetét.
- Hova készülsz?- lépett át mindkét lábával a küszöbön, és becsukta maga mögött az egyetlen menekülési útvonalat.- Még igazán fiatal az este- arca egy zsivány félmosolyra húzódott, miközben megfontolt, és tekintélytparancsoló léptekkel közeledett a nőhöz.- Igazán maradhatnál még- a szőke hajú lány folyamatosan hátrált, mialatt a férfi arcán levő félmosoly lassan teljessé változott. Azonban Hope ujjai hirtelen kétségbeesett tapogatásba kezdtek, bőrén érezte a hideg, és érdes falat.
- Én..én menni akarok- hangja bizonytalanul szólt, miközben szemeit a szobán járatta végig valami ,,fegyvert" keresve a meneküléshez.
- El akarsz menni?! Vicces vagy!- kacagott fel lenézően a 40-es férfi, majd megállt egy pillanatra az ágy másik oldalán.- Gyere csak ide!- hívogatta, de a nő csak a fejét rázta, és egy tapodtat sem volt hajlandó moccanni.- Hát jó- vonta meg a vállait, és tovább folytatta a menetelést, miközben Hope már a sarokban állt. Olyan volt ez, mint egy macska-egér játék, amelyben a nő most egérfogóban érezhette magát. Keze remegve kereste az éjjeli szekrényen trónoló lámpát, melyet egy hirtelen mozdulattal megragadt, és védekezésképp maga elé nyújtott, hátha így feltarthatja a férfit.- Azt hiszed, hogy egy ócska lámpa megállít?- nevetett fel, és egészen jól szórakozott a nő reménytelen helyzetén.- Ugysem mernél megütni engem- rázta meg magabaiztosan a fejét, és már csak centiméterek választották el a nőtől, aki teljesen lefagyva állt, kezében a lámpával, melyet nem mert a férfira emelni. Félt tőle, elmondhatatlanul félt.- Add azt ide!- nyújtotta kezét a nő felé, és lágyan végigsimított Hope karján, aki lehunyta a szemeit, és már majdnem megadta magát, de amikor Gregor nedves ajkait megérezte a nyakhajlatában,  kezei, mintha külön életre keltek volna, a férfi fejének vágták a lámpát,  és a lábai pedig eszeveszett iramban kezdtek el rohanni. Nem nézett hátra csak megállíthatatlanul szaladt előre, ki az ajtón, le a lépcsőn, mígnem kiért az utcára. Azt sem tudta, hogy hol van, hogy merre kéne mennie csak  futott, és futott, azonban hamarosan léptek  követték a lépteit, a férfi túlságosan szívós volt, de Hope nem hátrált, egészen egy elvétett lépésig, melynek következtében nagy erővel vágódott neki az aszfaltnak, felhorzsolva ezzel szinte az egész testét.
  Eközben a londoni reptérről egy nevetgélő páros lépett ki, akik felhőtlenül társalogtak, miközben a  kissé már kihalt parkolóban sétáltak.
- Miért voltál reggel annyira nyúzott?- kérdezte érdeklődve a nő, mire a férfi megemelve a tempót haladt az autó felé.- Lewis!- a francia hangja türelmetlenül szólt, miközben a férfi tudomást sem véve róla, nyitotta ki Mercedes-ének ajtaját, és foglalt helyet a vezetőülésben.- Ha nem tűnt volna fel hozzád beszéltem!- vágta be maga mögött bosszúsan a kocsiajtót, és kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen.
- Feltűnt- válaszolt egyszerűen, majd elfordította a kocsikulcsot, és beindította a motort.
- Hát akkor miért nem reagáltál?- hajolt előre a két ülés között, és a visszapillantóba morcosan nézve szemezett a férfival.
- Azért mert...- kezdett volna bele az angol, de a nő félbeszakította őt.
- Kérlek! Mert reggel tényleg eléggé lepusztult fejed volt- magyarázta Cosette, mire az angol halványan elmosolyodott.
- Köszönöm szépen ezt a csodálatos bókot- mondta gúnnyal teli hangon, majd kiállt a parkolóból.
- Nem azért mondtam, de ha így jobban tetszik egyáltalán nem tűntél frissnek- finomított kifejezésmódján, miközben apró mosolyra húzta ajkait.
- Jó, ha ennyire érdekel- sóhajtott fel megadóan- megint az a hülye álom- válaszolt feszülten, és befordult az Angel Street-re.
 Eközben Hope testében szétáradt az éles fájdalom, mely teljesen megszédítette. Remegő kezekkel próbálta feltolni magát, de már késő volt. Gregor a karjánál fogva rántotta fel a nőt, és arcán diadalittas mosoly szélesedett.
- Azt hitted, hogy elmenekülhetsz?!- a férfi szorítása egyre csak erősödött, de a nő minden maradék erejét összeszedve próbált szabadulni.
- Engedj el!!- bár a szemekben könnycseppek gyülekeztek, mégis elszántság fénye csillogott a kékségben. Mély levegőt vett, és a kezét kirántva az erős szorításból, ellökte magától a férfit, majd újra szaladni kezdett.
- Tudod az a leghátborzongatóbb, hogy sosem láttam még azt a lányt, mégis olyan valóságos az álmaimban, szinte érzem a fájdalmát, és ugyanúgy reszketek, mint ő... szörnyű élete lehet- formálta hangtalanul a szavakat, miközben lelki szemei előtt megjelent a tengerkék szemű nő.- És a vér.. a vér beborított mindent, ő pedig reszketve nézett rám, és azt kérte, hogy segítsek neki- idézte fel az álmát, és háta már borsódzott a félelemtől.
- És tudtál segíteni?-kérdezte elgondolkozva a barna hajú nő, és próbálta összerakni a kirakóst, hátha a végén összeáll előtte a kép.
- Nem.. nem tudtam segíteni- sütötte le a szemeit, majd gondterhelten pillanatott fel a hatalmas felhőrengetegre.- Tök jó, hogy most nyertem, és képtelen vagyok örülni, mert egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből- sóhajtott fel.
- Sajnálom, hogy rákérdeztem- hajtotta le a fejét a nő, és hátradőlt az ülésben.
- Nem, nem a te hibád- ingatta meg a fejét.- Már amúgyis ezen kattogott az agyam, mióta felszálltunk Montreal-ban a repülőgépre- forgatta meg a szemeit, miközben egy újabb mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.
- Mióta tart ez pontosan?- fúrta fejét a férfi fejtámlájához, és szemeivel az angol mozdulatait követte.
- Néhány hete...- fújta ki a bent tartott levegőt.- És szinte minden második nap...
- Értem, valahogyan majd megoldjuk, nekem bármikor elmondhatsz mindent, és szólhatsz, ha valami baj van, én megpróbálok majd segíteni neked- egy bíztató mosoly jelent meg a francia nő arcán, és kezével végigsimított a férfi karján.
- Köszönöm, hogy ilyen vagy- mosolyodott el a férfi is.- Rám is számíthatsz, ezt megígérhetem- pillantott hátra, és a két tekintet találkozott. Bensőséges, és meghitt pillanatok voltak ezek. Egy nő, és egy férfi igaz barátsága, mely legyőzi az előítéleteket.
  Viszont az ablakon az első esőcseppek bizonytalanul folytak végig, és a varázst a francia nő kétségbeesett felkiáltása törte meg.
- Vigyáááááááz!- ordított, és tenyerét a szája elé kapva mutatott előre, mire a férfi rémülten fordította fejét a nő kezének az irányába. Az idő hirtelen megállt, az óra mutatója már nem körözött tovább. Síri csönd honolt a kihalt utcában, egy lélek sem kóricált arrafelé. A férfi, és a nő tekintete egy ezredmásodpercig tartó örökkévalóságig találkozott. Az angol hitetlenkedve nézett az ismeretlen, de mégis ismerős szempárba. Ott állt előtte a tengerkékszemű lány, akinek aranyhajtincsei könnyű táncot lejtettek a felerősödő széllel. Az égiek már öldöklő csatát vívtak a sűrű felhőréteg felett. Fényes lángcsóvák követték a hangos ágyúdörrenéseket, és az esőcseppek ütemesen kopogtak a karosszérián.
  A férfi az álmában lépkedett, miközben az ütemes ritmus, mintha az időt számolta volna vissza. A nő előtt sorra peregtek le az emlékképek. Arcán gyermeki mosoly húzódott végig, szemei kíváncsian csillogtak, és amint meglátta az ezernyi gondosan becsomagolt ajándékot a szépen feldíszített, csillogó-villogó fa alatt, még a lélegzete is elakadt. Édesapja gyengéden ölelte át a gyermek vékonyka derekát, még az édesanyja a színes dobozkák között térdelve hívta magához. Kint hatalmas pelyhekben zuhogott a hó, az ablaküvegeken pedig szikrázó jégvirágok nőttek. A rádióban ismerős dallamok csendültek fel, miközben  a konyhából a mézeskalácsok  fehéjas illatta terjengett, és töltötte meg az egész lakást. Anya, és apa együtt énekelte a szép karácsonyi nótát, amit még kiskorában tanítottak a gyermeknek.
  A gyermeknek, aki dermedten nézett farkasszemet a  közeledő autó pislákoló fényszóróival. Talán elérkezett az utolsó pillanat, az utolsó lélegzetvétel, az utolsó szívdobbanás. Talán befejezetlen marad a történet, megoldás, és Happy End nélkül. Talán elérkezett  a vég...


 

7. rész- Szétpattanó láncszemek

Sziasztok!

 

Tudom, azt mondtam, hogy talán előbb jön, de megint nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azokat elterveztem. De végülis már hozzászokhattam volna ahhoz, hogy valami mindig közbejön.. Nah mindegy is! Annyit szeretnék így előljáróban elárulni , hogy a következő rész nagy fordulópontot fog hozni! Megpróbálok minél hamarabb nekiállni, csak töriből nagy TZ lesz... és ugye Forma 1!!!! El sem hiszem, hogy elkezdődött!:D Igaz 0 óra alvással, de a Forma 1 mindent kárpótol!:)

 

 

   Ahogyan az aranysárga színű Nap megfáradva leszállt a fák lombkoronája mögött, a zöldes és vöröses színek, melyek élénken pompáztak a nappali világosságban, barnára, majd piszkosszürkére váltottak, és végül márcsak a Hold ezüstös fénye ragyogta be az éjszakai égboltot az ezernyi szikrázó csillag kíséretében. Sóvárogva tekintett le a nyüzsgő földi világra, ő nem lophatott csókot a kedvesétől, csak némi fényt, és a csillagok is álmosan nyújtózkodtak meg a végtelen univerzumban.

  Azonban a temészet nem öltötte magára az ólompalástját, nem tűntek el a formák kontúrjai, a szél viszont lágyan lengedezett, a lombok pedig erőtlenül hajoltak meg előtte, de így sem vetült szürkés árny a távoli erdőkre, és a csöndességbe burkolózó világ is csak illúzió maradt csupán. Vibráló fények villództak az utcákon, hangos kurjongatások töltötték meg a tereket, dübörgő zenére jártak a lábak, egyszóval zajlott az éjszakai élet.

- Miért is rángattál el ide?- hajolt közelebb az angol férfi a spanyolhoz, és érdeklődve kezdte pásztáztni a barna szempárt, amikor beléptek a nagy épületbe.  

- Mert Dasha imádja a kínait- magyarázta, miközben lassan lépegetett a dugulásig teletömött étteremben.

- Aha- bólogotatt mindenttudóan az angol.- Csak tudod van egy kis gond- emelte tekintetét a spanyolra, aki kíváncsian nézett az angolra- tudod engem nem Dasha-nak hívnak- mutatott magára, mire az oviedo-i férfi összeráncolva a homlokát kétségbeestten nézett a barátjára.

- Most te komolyan ennyire értetlen vagy?- szemei teljesen kikerekedtek, és hangszíne kissé felháborodottan csengett, miközben szája sarkaiban azért ott bújkált a mosoly is.

- Nem vagyok értetlen, csak még mindig nem tudom, hogy miért vagyok itt egy kínai kajáldában, amit köztudottan nem túlságosan szeretek, és akkor még finoman fogalmaztam- válaszolt erősen gesztikulálva.

- Te tudsz finoman is fogalmazni?! Micsoda meglepetések!- csapta össze irónikusan  a két tenyerét a spanyol.

- Most nem ez a lényeg- forgatta meg a szemeit az angol- hanem, hogy mi közöm van nekem ahhoz, hogy Dasha szereti a kínait?!- tárta szét a karjait, és érdeklődve várta az indokot, amiért szombat este elrángatták a szálláshelyéről, méghozzá egy versenyhétvégén.

- Holnap el akarom vinni vacsorázni, de gondoltam előtte egy kicsit tudakolózom, hogy melyik a legjobb kínai.
- És ehhez kellettem én- mutatott megvilágosodva  magára a brit, mire az oviedo-i férfi halványan elmosolyodott.
- Igen- bólintott, majd helyet foglalt a bárpultnál.- Nekem tetszik ez az étterem. Hangulatos-  húzta el a száját gondolkodóan.- Igen, talán ez a legjobb.
- Most magadat győzködöd?- nevetett fel az angol, majd ő is elhelyezkedett a magas bárszéken.
- Lehet- húzta fel szája egyik sarkát, majd a pincérhez fordulva rendelt két pohár sört.
- Én inkább csak narancslevet- javította ki a spanyolt.
- Narancslé? Ez most komoly?- könyökölt fel a pultra, és jobb kezével megtámasztva a fejét emelte tekintetét a stevenage-i férfira.
- Igen, versenyhétvége van. Majd esetleg a futam után- jelentette ki, miközben gondolatai már a 2011-es évben jártak. A péntek esti bulik emlékfoszlányai, az éjszakai piálások, és lógások a haverokkal. A család, és az igaz barátok elhanyagolása, konfliktusok tömkelege, és eredménytelenség. A magánéleti problémák, a kiábrándultság, és az élvezetek hajszolása, amelyek inkább teljesen tönkretették. Talán minden összefügött, talán egymás következményei voltak.
- Biztos?- ismételte meg a kérdését, és kíváncsian nézett az angolra.
- Biztos- bólintott, miközben egy pillanatra lehunyta a szemeit.- Meg egyébként is, valakinek haza kell vezetnie- hívta fel a spanyol figyelmét arra, hogyha egyszer eljöttek valahonnan, oda vissza is kell térniük. Talán az életben is így zajlik minden. Elbúcsúzunk, majd visszajövünk. Lehet, hogy pont  ezért mondjuk, hogy ,,Viszontlátásra" bízunk benne, hogy utjaink valahol még keresztezni fogják egymást.
- A spanyol elgondolkozott, majd intett a pincérnek.
- Igen uram?- fordult kíváncsian a kétszeres világbajnokhoz, aki időközben a pohárban levő szivószálakat kezdte bizergálni.
- Én is narancslevet kérnék inkább, persze, ha csak nem probléma- nézett a kiszolgálóra, aki csak megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem probléma. Akkor két narancslé?- mutatta fel két ujját, mire az angol, és a spanyol egyöntetűen bólintottak.- Rendben, máris hozom!- ezzel el is lépett magára hagyva a két férfit.
- Mikor érkezik holnap Dasha?- törte meg a csendet az angol.
- Öhm. Hát úgy beszéltük meg, hogy olyan fél nyolc magasságában landol a gépe, és a repteren találkozunk, aztán onnan megyünk is a pályára- sorolta a holnapi programot az oviedo-i férfi, miközben végig a szeretett nő arca lebegett a szemei előtt. Boldogan gondolt vissza az első találkozásukra, és randevújukra, arra a pillanatra amikor először ízlelhették meg egymás ajkait, a nevetésekre, és a lopott percekre, amelyeket együtt töltöttek el a legnagyobb összhangban, és szeretetben. Igen, ki merte jelenteni, hogy szereti a nőt, és őrülten hiányzik neki a nap minden egyes percében, amikor nem lehetnek együtt.
- Értem- mosolyodott el őszintén az angol a barátját hallgatva, de a mosoly pár pillanaton belül rá is fagyott az arcára. Rossz emlékeket idéző  mosoly  volt ez, mely lassan egy apró fintorrá változott.
- Figyelj majd jövő héten elmegyünk egyet szórakozni, beszéltem már a srácokkal is. Jönne Nico, Felipe, Mark, Seb, és Jens is- próbálta jobb kedvre deríeni az angolt. Tudta, hogy nem lehet jó érzés, az ő elégedett, és boldog arcát látnia, amikor Dasha-ról beszél. Bár az angol palástolta az érzéseit, amennyire csak tudta, de ez nem mindig sikerült neki. - Nah mit szólsz hozzá?- mosolygott a barátjára, aki kitartóan mersztette szemeit egy pontra. A spanyol értetlenül kereste, hogy vajon mi lehet az, ami ennyire felkeltette a brit érdeklődését, de nem látott semmi érdemlegeset. Csak pár képkeret díszítette a falakat, amelyek az étterem különféle díjait fémjelezték, illetve egy-egy gyertya pislogott a gyönyörűen megterített asztalokon. Az étteremben keveredett a fitalaság féktelensége, és nemtörődöm életstílusa, a hagyományokat örző, precíz renddel. Az embert valami furcsa érzés vette a hatalmába, amikor belépett az épületbe, és orrát megcsapták a kínai étel különlegességek, olykor furcsa ízharmóniái. Talán pont ez fogta meg a spanyolt is, és egyértelműsítette benne, hogy ez a legtökéletesebb helyszín a holnapi randevúra. - Lewis!- kezdett el legyezni jobb kezével az elbambuló angol előtt, aki értetlenül kapta a fejét a férfira.
- Mit mondtál?- kérdezte, miközben kicsit zavarban érezte magát, hogy egyáltalán nem figyelt a barátjára.
- Azt, hogy jövő héten úgy gondoltuk a srácokkal, hogy elmegyünk egyet bulizni. Mit szólnál hozzá? - ismételte meg a kérdését, miközben a pincér letette a két narancslevet az angol, és a spanyol elé.
- Köszönjük!- mondták szinte egyszerre hálásan nézve a kiszolgálóra.
- Nincs mit- mosolyodott el, majd indult is folytatni a munkáját, hiszen egyre többen léptek be az impozáns étterembe, és szinte már az összes asztal foglalt volt.
- Nah akkor?
- Végülis nekem oké- vonta meg a vállait, miközben a két ujja közé beszorított fekete szívószál körbe-körbe járt a narancs színű üdítőben, ezzel kisebb örvényt előidézve az átlátszó üvegpohárban.
- Ezt a lelkesedést!- nevetett fel a spanyol pilóta barátja unott, és érdektelen arcát pásztázva.
- Én teljesen fel vagyok dobódva- húzta ki magát. - Koccintsunk a holnapi győzelmemre!- emelte fel a poharát.
- Na nem, legfeljebb az én győzelemre!- rázta meg a fejét, miközben bőszen magára mutogatott az oviedo-i férfi.
- Akkor egy közös dobogóra!- erre már a spanyol is beleegyezően emelte fel a poharát, amelyek két nagy mosoly kíséretében koccantak össze. Persze magukban gyorsan mind a ketten hozzátették, hogy ,,csakis mögöttem", de ez az egészséges rivalizálás teljesen belefért az ő kapcsolatukba. Mindig, mindenhol, mindenben az elsők akartak lenni, nem éreztek komprumisszumot ilyen téren, a versenyzés volt az életük.
  - Uraim egy sütit?- lépett egy kedves hölgy a két férfi közé, akik abban a pillanatban a pincérnőre kapták a tekintetüket. A fiatal nő egy nagy tányért tartott a kezében, amelyen apró, és ínycsiklandozó sütemények gőzölögtek. - Nagyon finomak, most sültek!- győzködte őket, mire a spanyol, és az angol gondolkodás nélkül nyúlt az egy-egy kiszemelt szerencsesütiért.
  Kíváncsian húzták ki a kis cetliket, amelyeket izgatottan nyitottak szét, és csak úgy falták az előbukkanó betűket. Bár úgy tűnt, mintha az angolt sokkal mélyebben érintené az olvasott szöveg, mint a spanyolt, aki csak jót mosolygott miután a mondat végére érkezett.
- Nah?- kérdezte érdeklődve az angol.
- ,,A szerelem: egyfülű kosár - olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen – de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik."- olvasta fel, amit az angol figyelmesen hallgatott.- Semmi értelme ennek- legyintett, majd összegyűrte a papírt.-  A tiéd?- kérdezett rá az oviedo-i férfi is.
- ,, Sose jár a szerencse párosan, de a baj se magányosan!"- miután az angol kiejtette az utolsó szavakat, elmélkedve kezdte fixírozni a kis papírdarabkát. Nagy jelentőséggel bírt számára ez a kurta mondat. - Tehát ha valami jó fog velem történni, azt kétszeresen törlesztenem kell?- fejtegette, mire a spanyol halk kuncogásba kezdett.
- Ez csak egy papír! Komolyan mondom Lewis, semmi értelme ennek! Minden harmadikban ugyanez van leírva- magyarázta az oviedo-i férfi, de a britet egyáltalán nem sikerült meggyőznie ezzel az érveléssel.
- Akkor is érdekes- mondta elmélázva, majd belekortyolt a narancsízű löttybe.
- Mondom, ne foglalkozz vele! Egy nagy hülyeség az egész!- rázta meg a fejét a spanyol, miközben magába tömte az ízletes süteményt.- Hmm...- nyalta körbe a száját- ez egészen finom!
- Én most nem kívánom-  rázta meg az angol a fejét, majd fintorogva eltolta magától az édes finomságot.
- Biztos? Mert akkor én szívesen megeszem- futott össze a spanyol szájában a nyál, és szemeivel már háromszor megette a sütit.
- Biztos- tolta át az édességet az oviedo-i férfinak, majd kiitta  a maradék szénsavas italt is, és az üvegpoharat óvatosan visszahelyezte a poháralátétre.
  Nem úgy, mint Gregor, aki idegesen csapta a fekete munkalapnak a kis vodkáspoharat, mely darabokra törve, tehetetlenül terült el a bárpulton. A színtelen, és szeszes ital lassan folyt végig a sima felületen, és egy oválist alkotva tükrözte vissza a vibráló fények színes, és izgalmas játékát, illetve Hope komor arcát. Reménytelenül harapott bele remegő, vérvörös ajkaiba, és próbálta visszatartani a könyeit. Mellkasa befeszült, és lélegzete is elakadt. Az erősen kihúzott szemeiben félelem, és kétségbeesés bújkált, míg ujjait idegesen tördelte törzse előtt.

- Drágám, mit mondtál az előbb?- hajolt közel a reszkető lányhoz, és fejét elfordítva várta a választ.
- Hope mély lélegzetet vett, majd határozottan szóra nyitotta az ajkait.- Hogy többet nem fekszem le a te hülye ügyfeleiddel!- jelentette ki, miközben szíve olyan eszeveszett ritmust diktált, hogy majd kiugrott a mellkasából. Úgy érezte, mintha azoknak az erős, és vastag láncoknak a szemei, amelyek hosszú évek óta fogságban tartották,  sorban pattannának  szét, és egyre közelebb kerülne a szabadsághoz. A negyvenes férfi továbbra sem akart hinni a füleinek, így még közelebb hajolt a lányhoz.
- Megismételnéd, amit mondtál?- hangszíne egyre feszültebbnek hatott, miközben erei kitágultak
 az idegességtől. NEKI SENKI SE ELLENKEZZEN!!
- Többet nem fekszem le az ügyfeleiddel- ismételte meg kicsit finomabban, miközben hangja egyre bizonytalanabbul szólt.
- Hogy merészeled?- kapta el  Hope gyenge karját, majd kirángatva a nagy teremből, a falnak lökte az erőtlen lányt, akinek feje tehetetlenül csapódott neki a polc éles sarkának.- Ismételd meg, ha mered!- ordított torka szakadtából a barna szemű férfi, miközben Hope arcán lassan folyt végig a sötétvörös csík.- ISMÉTELD MEG!!!- rántotta magához, de Hope a férfi mellkasának támasztva a kezeit, ellenkezett, és  próbált elmenekülni. Gregor azonban erősebb volt nála, és az aranyszőke hajába belemarkolva, rántotta vissza magához, majd kezdte el csókolgatni a lány nyakát.


 

6. rész- Bókok, és feladás

Sziasztok!!!

 

Nagy nehezen megérkezett a rész! Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ma sem tudom hozni, de végülis mégis elkészült... Talán a következő rész hamarabb fog érkezni, mivel szinte minden létező tantárgyból írtam tz-t az elmúlt egy héten, bár holnap még nagy tz franciából, de utána talán egy kis nyugi jön.. Szép remények:) Igazából már nagyon be vagyok sózva a Forma-1 miatt, szinte számolom vissza az órákat! Remélem, hogy jó hetetek volt, és sok kitartást, illetve erőt szeretnék kívánni a következőre, ami csak 4 napból fog állni!! Jó olvasást mindenkinek!:)

  Cosette mosolya még szélesebb lett, öröm volt ránézni, mint amikor a háborgó felhőrengetek mögül előbújnak a Nap éltető sugarai, és beragyogják a szürke égboltot. Ajkai gyöngédre szelidültek, és ahogyan szája sarkai egyre megasabbra kúsztak, az ajkak lassan szétnyíltak, és előcsillantak közülük a keskeny és fehér fogai. Vidáman sétált végig a boxutcán, és ahogyan elhaladt a box-ok előtt minden szem rá szegeződött. Lépései magabiztosak, mégis könnyedek voltak, boldogságtól csillogó szemeit pedig méretes napszemüveg takarta. Célirányosan menetelt a nagy, és szürke Motorhome felé, miközben az egyre jobban feltámadó szél lágy táncot járt vállaira omló gesztenyebarna hajával.

  Könnyedén lépkedett felfele a lépcsőfokokon, miközben mosolya levakarhatatlanul pompázott boldogságtól tündöklő arcán.

- Cosette!- a lány meglepődötten fordult vissza az ajtóból neve hallatán, de amint meglátta a lépcső aljában álldogáló 183 centiméter csupa lazaságot, az ajkai alkotta egyenes talán még boldogabb görbévé változott.

- Szia Jenson!- köszönt, majd nekidőlve a falnak várta, amíg az idősebbik brit pilóta is felmászik a lépcsőn.

- Mi ez a fene nagy jókedv?- fürkészte gyanakodva a nő tekintetét, amire Cosette csak egy vállrándítással válaszolt.

- Nem lehet egyszerűen csak jó napom?- pillantott fel a férfira, és kérdően nézett bele azokba a kék szemekbe, amelyek régen oly sokat jelentettek a számára. Viszont miközben elveszett a kékségben, talán a mosoly is lefagyott az arcáról. Az emlékek újra a felszínre törtek, és parazitaként támadták meg a nő gondolatait, azonban Cosette nem szerette volna, hogy a férfi lássa rajta a gyengeséget, így megpróbálta visszaerőszakolni arcára a mosolyt, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt... Bármennyire is el akarta felejteni a múltat, a múltukat, nem tudta.

- De neked nem szokott csak úgy egyszerűen jó napod lenni- kötötte továbbra is az ebet a karóhoz a férfi, majd egy újabb lépést tett meg a nő irányába.

- Most mégis az van- jelentette ki egyszerűen. Lábai már vitték is volna tovább, be az épületbe, a kis szobába, azonban valami ott tartotta, így egy tapodtat sem moccant.
- Cosette- a pilóta egy kis szünet után nyitotta szóra a száját, majd zsiványan elmosolyodott, mire a nő értetlenül megrázta a fejét.

- Komolyan mondom irigylem Lewis-t- fonta keresztbe a kezeit, miközben hangja sértődötten szólt.

- Jaj, Jens- mosolyodott el kislányosan a nő, majd lehajtotta a fejét, és a földet kezdte fixírozni. Miért gyengül mindig el? Miért van ekkora hatással rá? Miért nem tudja elfelejteni? Csak ezek a kérdések foglalkoztatták Cosette-t, azonban válaszokat nem kapott.

- Most miért Cosette?! Gyönyörű vagy, és ezt még a vak is látja!- simított végig a lány karján.- Ha te lennél az edzőm, akkor egész nap ott szenvednék az edzőteremben csak azért, hogy veled lehessek!- Cosette nem igazán tudta kezelni a férfi közeledését. Meglepték az elhangzott szavak, melyek egyszerre melengették a szívét, és állították kételyek elé. Lábait tanácstalanul mozgatta a térkövek közötti fugacsík felett, míg lábujjaival ütemesen dobolt a sportcipőjében, nem mert a férfi szemeibe nézni.

- Jens- törte meg végül a csendet, mely egészen rájuk telepedett. Ez nem az a fesztelen, és nyugalmat árasztó csend volt, melyhez nem kellettek szavak, sokkal inkább az a kínos, és zavaró szótlanság.- Én nem tudom, hogy erre mit mondhatnék- pillantott fel a férfira, aki a lány tekintetét kezdte fürkészni.

- Nem kell semmit sem mondanod, csak kikívánkozott belőlem- vonta meg a vállait.- De te is tudod jól, hogyha nem lett volna Jessica, akkor teljesen máshogy alakult volna köztünk minden, és most az én edzőm lennél, nem pedig Lewis-é - kacsintott, és mondandója végégre még egy félszeg mosoly is kúszott az arcára. A lány ezúttal nem kapta el a fejét, hanem kitartóan állta a férfi tekintetét. Agyában gondolatok ezrei cikáztak, ahogyan a kékes szempárba meredt. Mindig is érezte, hogy Jenson más szemmel néz rá, mint a többi férfi, és ezen feltételezése már egyszer bizonyosságot is nyert. Viszont úgy hitte, hogy ezt akkor sikerült tisztázniuk, még annak ellenére is, hogy az elmúlt időszakban állandóan róluk sutyorogtak, arról, hogy talán valami elindult közöttük, de próbálta elhessegetni ezeket az elképzeléseket, nem mert igazán hinni bennük. Számára a munka, és a magánélet két különböző fogalom volt, amelyeket nem lehetett semmiképpen sem összeegyeztetni, és ott volt Jessica is, így teljes mértékben ki volt zárva bármiféle szerelmi szál közöttük.

- Jens!- hirtelen egy mérges férfihang szakította meg a szemkontaktust, hiszen mind a két fél a hang irányába kapta a fejét.

- Jonh- sóhajtott Jenson, amint meglátta a sajtósát. Mérges volt, hogy pont most érkezett, és nem pár perccel később, hiszen úgy érezte, hogy a nővel még nem zárta le ezt a témát, és semmit sem utált jobban, mint egy befejezetlen beszélgetést. - Mi a baj?- nézett várakozóan a férfira, miközben arcizmai befeszültek, és szinte a homlokára volt írva az idegesség. De a másik férfit egyáltalán nem hatotta meg, hogy sikerült ennyire felbőszítenie a pilótát. Közelebb lépett hozzájuk, majd jelentőségteljesen Jenson-ra emelte a fejét.
- Gyere velem- hangzott magabiztosan a két szó, majd a férfi már fordult is, lehetőséget sem adva ezzel a pilótának, hogy ellenkezzen.
- Menj!- szólalt meg Cosette, miközben az egyre távolodó sajtóst figyelte.- Biztos valami fontosról van szó- emelte tekintetét a férfira.
- Mi is fontos dolgokról beszéltünk- nyúlt a lány keze után, azonban ő hátrálni kezdett.
- Jens, menj!- parancsolt rá a pilótára, aki rögtön szóra nyitotta volna a száját, ha a nő nem folytatta volna a mondanivalóját.- Úgy érzem ez a téma már régen le lett zárva. Akkor, ott, este tisztáztunk mindent- lassan, és tagoltan beszélt, miközben végig a férfi szemeibe nézett. Arca nyugodtságot tükrözött, mimikája lágy, és szelíd volt.
- Az én részemről nem- vágta rá, miközben határozottan megrázta a fejét. Az ő arcáról a nyugalom semmilyen jelét sem lehetett leolvasni, a türelmetlenséget viszont annál inkább. Zavarta az egóját, és a hiúságát, hogy valaki ilyen szinten ellenállni tud neki. Egy nő visszautasítása mindig fájdalmas, azonban Cosetté klönösen az volt számára.
- Ha te nem mész, akkor én megyek- jelentette ki a nő, majd ellépett a férfitól.
- Beszélnünk kell- kapta el Cosette a kezét, és maga felé fordította a nőt, aki rögtön elrántotta a karját. Nem szerette, ha uralkodni próbálnak rajta, főleg akkor nem, ha ezt egy férfi teszi.
- De nem most- mondta makacsul, majd faképnél hagyva a férfit nagy léptekben haladt a kis szoba felé.
  A helyiséget lágy szuszogás töltötte meg. A férfi nyugodtan terült el a kék matracon, fülén a fejhallgatójával békésen szunyókált. Mellkasa egyenletesen, és lassan emelkedett fel és le, míg száját időnként halk nyöszörgések hagyták el. A nő kissé ingerülten nyitott be a szobába, de amint meglátta a magzatpózban édesen alvó férfit, arcvonásai rögtön rendeződtek, és szája sarkaiban megint ott bújkált az a mosoly, amelyet a kékszemű pilóta hervasztott le az arcáról. Az ajtó viszont hangosan csapódott be Cosette mögött, amire a férfi nyűgösen mordult fel, és kezdte el dörgölni a szemeit.
- Mi a fenéért csapkodod az ajtót?- ült fel, és morcosan nézett a barna hajú nőre, aki megbánóan sütötte le a szemeit.
- Sajnálom...csak- vett egy mély lélegzetet, majd lehajtotta a fejét.- Nem akartalak felébreszteni- mondta kiskutyaszemekkel, amire a férfi összes dühe egy pillanat alatt elszállt.
- Gyere ide!- csapkodta meg maga mellett a matracot, mire a nő halványan elmosolyodott, majd kibújva a sportcipőjéből terült el az ásítozó férfi mellett.- Mi a baj?- kérdezte a férfi egy kis aggodalommal a hangjában, és a nő fejét óvatosan felemelve, a lábaira döntötte, így  már egymás szemébe tudtak nézni.
- Jenson- fújta ki a bent tartott levegőt, és lehúnyva a szemeit, kissé gondterhelten túrt bele a gesztenyebarna hajába.
- Bepróbálkozott?- tette fel a kérdést, amelyre a nő egy bólintással adta meg az egyébként is egyértelmű választ.
- Tudod, én már régen lezártam magamban ezt az egészet, én nem akarok tőle semmit- magyarázta, miközben hol a férfi gesztenyebarna szemeit, hol a halványrózsaszínre festett körmeit bámulta.
- Tudom Cosette, de ezek szerint ő még mindig beléd van zúgva, ami nem is  csoda, hiszen egy gyönyörű, okos, dögös és talpraesett csajszi vagy, bármelyik pasi szívesen elfogadna a barátnőjeként, sőt - vigyorodott el, mire a nő durcásan fonta össze a karjait a mellkasa előtt.
- Ezt csak azért mondod, hogy jobb legyen a kedvem- szűkítette össze a szemeit, mire a férfi mosolyogva megrázta a fejét.
- Ha azt mondanám, hogy csúnya, buta, és rusnya vagy, aki nem kell senkinek sem, az jobb lenne?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve fürkészte a nő tekintetét.
- Hát ha úgy gondolod- rántotta meg a vállait, és a körmeit kezdte tanulmányozni.
- Nem gondolom úgy, mert ha azt mondanám, akkor hazudnék. Szép vagy, okos, aranyos, kedves, belevaló csajszi, aki még a Forma-1-hez is konyít valamit, úgyhogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy- a nő szívét melegség töltötte el, ahogyan a férfit hallgatta. Jólestek számára a dícsrő szavak, amelyek a barna szemű férfi szájából őszintén szóltak.
- Te mindig fel tudsz vidítani- pöckölte meg a férfi orrát, mire ő elkapta a nő kezét, és arcán zsivány mosollyal kezdte el csikizni Cosette  hasát. A kis helyiséget hamar hangos kacarászás töltötte meg, és a nő alig kapott levegőt a féktelen nevetéstől.
   Miközben a kanadai szobát jókedv, addig a londoni lakást sötétség uralta. Hope összezuhanva ült a hideg padlón, és a sűrű cigifüst miatt könnyező szemeitől csak foltokat látott maga előtt. A tárgyak teljesen összemosódtak számára, és egyáltalán nem tudta kivenni az alakokat. Talán eddig bírta elviselni a megpróbáltatásokat, teljesen összetört, és magába zuhant. Talán végleg feladta...

 

5. rész- A Nap mindig felkel...

Sziasztok!!

Itt vagyok.... Sajnálom, hogy megint egy teljes hétnek kellett eltelnie, de nincs időm. Mindig igyekszem, de a legtöbbször már képtelen vagyok írni, mert egyszerűen már nem működik az agyam a tanulás után. Remélem, hogy továbbra is megajándékoztok pár kommenttel. Nyugodtan írjátok le a véleményeteket, legyen az jó, vagy rossz, nem számít! Szeretnék ezúttal is jó olvasást kívánni mindenkinek, illetve sok erőt az elkövetkezendő héthez!:)

  Halk neszek váltották fel  az éjszakába burkolózó csöndességet. Buszfékek csikorgása, motorok lágy zümmögése, a tenger andalító morajlása,  titokzatos szavak sokasága, és biztos lépések kopogása. Miközben a Nap sugarai mosolyogva nyújtoztak meg, és terültek el a kék égbolton, addig a Hold fáradtan vánszorgott lefele a fehéres fátyolfelhőkön az ezernyi apró fénypont kíséretében.

   Álmos arcok várakoztak a buszmegállóban,  megfáradt karok szorongattak telepakolt szatyrokat, fiatalok sétáltak fásultan nagy iskolatáskákkal, dolgos üzletemberek rohangáltak aktatáskákkal, és a boltok ajtajain megfordultak a világoszöld táblák, melyekre míves betűkkel volt felírva az rövid, alig ötbetűs szó, mely azt jelentette, hogy a pékségekben már szorgos kezek dagasztják a tésztát, és ropogós cipók sülnek a kemencében. Minden a megszokott rendben folyt, mindenki tudta, hogy hova tart, hogy mit akar, hogy mi a dolga.  Csak Hope kóválygott lefolyt sminkkel, csapzottan, és megszégyenülve a szürke londoni utcákon. Az emberek sorban néztek utána, ahogyan elhaladt előttük, szinte a bőrén érezte a tekinteteket, melyek egyszerre voltak elutasítóak, és sajnálkozóak.

  Leszegett fejjel, sietős léptekkel, szinte szaladva ment végig a hosszú úton. Nem figyelt senkire, és semmire, szemei előtt csak a cél lobogott, minél hamarabb hazaérni. Magassarkúja egyre gyorsabb ütemet táncolt, egészen egy elvétett lépésig. Egy lépésig, melynek következtében esetlenül zuhant előre. A földön heverő, apró kavicsok rögtön felszakították  bőrét, melyből azonnal kibuggyant a vér. Fájdalmas arccal kapott a térdéhez, és törölgette le a vöröses vért, amikor egy segítő kéz nyúlt a lányért.
- Kisaszony, minden rendben van?- kérdezte a meleg, és kedves hang. Hope zavarodottan emelte fel a fejét, az elegáns ruhát viselő férfira, majd ahelyett, hogy megkapaszkodott volna az erős karba, tenyerére támaszkodva nehézkesen felállt, és rohanni kezdett. Miközben szemeit megtöltötte a sós folyadék, egyre ziláltabban kezdte venni a levegőt. Lábai már nem bírták tovább, letért az útról, és jobbra kanyarodott. Remegő kezekkel túrt bele aranyszőke hajába, és ujjai, akár gereblye a földet, fésülték hátra tincseit. Azonban a kezek megálltak, és idegesen markoltak bele a puha hajrengetegbe, és az ujjak kétségbeesetten kezdték tépni a szálakat. Kipirosodott arcán, sorra folytak végig a könnycseppek, és a falnak dőlve lassan lecsúszott a földre. A fej előredőlt, és a kihalt sikátort hangos zokogás töltötte meg.

  Egy keserves zokogás, mely feltépte az oly nehezen begyógyult sebeket. Élete összes sérelme egyszerre tört felszínre, ezzel teljesen kizsigerelve a meggyengült lányt. Könnycseppjei, a fájdalom kesernyés aromái, szívdobbanásai, gyötrelmes életének visszaszámlálói, tengerkék szemei a remény utolsó szikrái. Hope, egy név, mely ezeket az apró szikrákat jelentette. A név, melyet tőle kapott. A személytől, aki az életet ajándékozta neki, és aki megpróbálta megóvni minden rossztól. A végsőkig küzdött, és nem adta fel, csak azért, hogy megmenthesse a bongyorhajú tündérkét. Azonban az életével fizetett.
   Ahogyan Hope a vérző sebére pillantott, édesanyja vészjósló sikolya rémlett fel benne. Újra látta azt a vöröses csíkot, mely lassan kúszott végig a  földön fekvő élettelen testen. Mellkasába remegés költözött, szívébe betölthetetlen űr tátongott, és gondolataiban gyűlölet burjánzott. Gyűlölet, melyet az apja ébresztett benne. Hope sosem tudta, hogy milyen érzés hazatérni. Őt nem vette kerül nyugalom, és szeretet. Csak erős kezeket érzett, tenyereket, melyek arcán csattantak, szorításokat, melyek vékonyka, és gyenge karjait rángatták, csak a meggyalázásokra emlékezett, melyek az ágyra lökték, csókokra, és durva érintésekre, mely halk zokogásra késztették, kéjes sóhajokra, erőszakos, és uralkodó lökésekre, melyek bemocskolták tisztaságát, és reményvesztetté tették. Ürességet érzett, ürességet... mindent elnyelő ürességet.
  Azonban a genfi házat halk dalolászás töltötte meg, miközben a férfi egy fáradt sóhajjal fordult át a másik oldalára. Viszont a hang egyre erőteljesebben szólt, és a mocorgások egyre közelebbinek hatottak, így az angol pislogása is sűrűsödni kezdett, mialatt álmosan nyújtózkodott meg. Puha takaróját óvatosan rugdosta le magáról, majd nehézkesen kimászott a nagy, és meleg ágyából. Hátát kiroppantotta, és papucsába belebújva csoszogott ki a szobájából, és vánszorgott le a lépcsőn. Ahogyan lefele haladt, úgy lett egyre gyanakvóbb is. A dalolászás nem akart megszűnni, és a kávéfőző süvítése a konyhából hallatszódott.
  Azonban valahonnan ismerős volt számára ez a hang. Gondolataiba egy mosolygós, és boldog lány arca költözött, aki vígan táncikál az abu-dhabi-i győzelem estéjén. Emlékszik, hogy a lány magával akarta húzni őt is a táncparkettre, amit persze nem akart, ezért heves ellenkezésbe kezdett. A lány viszont hajthatatlan volt, és végül megadta magát, így együtt ropták tovább. Nagy nevetések közepette, vidáman telt azaz este, mely végleg kirángatta abból a mély gödörből. Ott azon a napon egy új fejezetet nyitott az életében.
  Arcán egy görbe vonal futott végig, és ezzel a nosztalgikus mosollyal lépett be a konyhába, ahol a barna hajú lány sürgött-forgott lázasan. Haja lágyan esett vállaira, kezei szorgosan pakolásztak,  karkötője apró kristálykövei, pedig színes fényrengeteget varázsoltak a vanília színű falakra. Pillanatok alatt képes volt vidámságot festeni elszomorodott arcokra, eltökéltséget költöztetni reménytelen szemekbe, és feléleszeni elfáradt, és elernyedt lelkeket. Sugárzott belőle a jókedv, és a szeretet.
- Jó reggelt!- kiáltotta el magát boldogan a lány, amint meglátta a pizsamába öltözött pilótáját. Szemei csillogtak, hangja kedvesen szólt, és egy apró puszit lehelt a kicsit borostás, és  álmoskás arcra.
- Cosette, te hogy kerülsz ide?- nevetett fel, miközben hitetetlenkedve megrázta a fejét.
- Gondoltam megleplek egy kis reggelivel- mutatott a guszta szendvicsekre, és az asztalra helyezte őket. - Nah meg egy kis gatyábarázás is rádférne, úgyhogy kaja után irány a park!- adta ki a vezényszót, és leült az egyik székre.
- Ki hitte volna?!- tárta szét a karjait az angol, majd  helyet foglalt ő is, miközben maga elé húzta a szendvicses tányért. Hasa már korgott az éhségtől, és a gusztán elkészített szenyókat szemlélve még a nyál is összefutott a szájában.
- Héhé!! Nem faljuk ám fel az egészet! Még a végén szép, kis úszógumicska fog ide nőni- csípett bele zsiványan a férfi oldalába, aki rögtön odakapta a kezét.
- Nem bántjuk a kisebbet- mondta durcásan, és összeszűkítette a szemeit, Cosette azonban csak nevetni tudott az eléje táruló látványon.
- Olyan aranyos vagy ilyenkor!- simogatta meg a férfi arcát, majd egy puszit nyomott rá. Számára az angol olyan volt, mint egy testvér. Cosette mindig is szeretett volna egy öcsikét, vagy egy bátyuskát, és ezt Lewis, és Nando személyében meg is kapta. Imádta az ő kis öcsikéjét, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcára. Aki habár időnként mogorva volt, és rideg, elutasító, és bunkó, de mindig számíthatott rá. Benne volt a hülyéskedésekben, és kész volt idiótát csinálni magából csakis Cosette kedvéért. Előtte meg tudott nyílni, és 100%-ban magát tudta adni, az igazi Lewis-t.
  Miközben Cosette-ék reggeliztek, a spanyol repülőgépe már Barcelona-ban landolt. Izgatott volt, hiszen másfél hét után újra láthatja az ő "Dasha-ját". Teljesen belezúgott abba a nőbe, és a rabjává vált már az első pillanatban. Amikor először belenézett azokba az ártatlan világoskék szemekbe, tudta, hogy ő lesz az igazi. Talán a nagy Ő, akire mindig is vágyott...