12. rész- Egy nehezebb út...

Sziasztok!

 

 

Két hét után megérkeztem... Nem akarok fogadkozásokba kezdeni, de eléggé sűrű, és rossz hetek állnak mögöttem. Igazság szerint pontosan két hete kezdtem neki ennek a résznek a megírázához. Volt, hogy csak egy-két sort tudtam hozzáírni, volt amikor egy egész bekezdést is sikerült, de sosem fordult elő olyan, hogy huzamosabb ideig ültem volna a gép előtt.

A mostani részhez nem fűznék igazán semmit, de mindenképpen több kérdésre is választ kaptok. Talán Hope döntése a legfontosabb ezek közül. Jó olvasást szeretnék kívánni, és kitartást a jövő héthez!:)

ui.: nagyon szépen köszönöm az elöző részhez kapott kommenteket!:)

 

 

   Tekintetét kitartóan szegezte a lepattogzott oldalú, fehéres faliórára, miközben szemei szinte együtt rezdültek az ólomléptű mutatóval.   Az ujjai ideges ütemet táncoltak a térdein,  ajkai azonban hangtalanul formálták a szavakat. Tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá-ti-ti... Az őrület határán táncolt, miközben füleit egy barátságtalan hang egyenletes csipogása bántotta, mely megtörte az ujjai alkotta ideges ritmust, ami egyre feszültebbé vált.

  Mély  sóhaj szakadt fel a mellkasából, amikor a kilincs egy halk nyöszörgés közepette lassan elindult lefele. A küszöböt egy mosolygós lány lépte át, akinek szürkés-kéken csillogó szemeiben megtört a sárgás lámpa fénye. Tekintetét végigfuttatta a szőkehajú nőn, akinek kezeiben lapok százai tornyosultak, ujjai között pedig egy ezüstösen csillogó tollat pörgetett, melynek fémmel bevont kupakján a sárgás fény szerteágazva festett kis  pontokat a fehér falakra. Halk léptekkel közeledett az ágy felé, majd a papírokat letéve a matrac végére megállt a francia nő mellett, aki gondterhelten emelte tekintetét a barátnőjére. Szemeiben kíváncsiság, félelem, nyugtalanság, és feszültség járt egy érdekes táncot, miközben ujjaival lágyan megérintette a sebes csuklót.

- Hope állapota továbbra sem stabil- válaszolt a szóban fel nem tett kérdésre, mire a francia nő lesütötte a szemeit, és idegesen beletúrt a barna hajába.

- Ugye nem fog meghalni, ugye nem?- pillantott az angol nőre, akinek arca hirtelen rezdülése nem sejtetett semmi jót sem.

- Mindent megtesznek érte- jelentette ki határozottan, majd halkan hozzátette, hogy- a többi márcsak rajta áll.- Cosette lehajtott fejjel, szótlanul fixírozta a fehér lapokkal kirakott padlót, és arcán gondterhelt vonalak futottak végig.

- Samy- egy izgatott női hang törte meg a pillanatokra beállt síri csendet, mely lassan rájuk telepedett.- Hans keres, azt mondta, hogy sűrgős- a harmincas éveinek elején járó nő idegesen tűrte a  barna haját a fülei mögé, miközben levegőért kapkodott.

- Köszönöm, máris megyek- bólintott, majd visszafordult a francia nőhöz- Cosette, nyugodj meg minden rendben lesz!- küldött még egy bíztató mosolyt a barátnője felé, majd a papírokat felkapva tempós léptekben hagyta el a helyiséget. A szobára megint csönd telepedett, csak az ablakpárkányon doboló esőcseppek, és a csipogó hang váltogatta egymást, egy idegörlő ritmust képezve.

   Eközben szélsebes léptek követték egymást a londoni Heathrow Airport homokszínű padlózatán, melyen apró, aranysárga fénypontok rajzolódtak ki. A nő erősen kapaszkodott a barnahajú párjába, miközben magányosan baktattak végig a kihalt repteren.

- Anglia- motyogta fejetrázva, és arcán  egy jól látható grimasz jelent meg. Morcosan vette le magáról a piros pulcsiját, és szemei az üvegen végigszánkázó esőcseppeket követték.

- A montreal-i időjárás jobban tetszett- dőlt neki az üvegnek, és karjait keresztbe fűzte a mellkasa előtt.

- Az biztos- mosolyodott el a spanyol, de a görbe vonal hamar egy csalódott vonallá egyenesedett.- Sosem szerettem Angliát- szűkítette össze a szemeit, és türelmetlen dobolásba kezdett az ezüstösen csillogó fémoszlopon. Az orosz nő elrugaszkodott az üvegfaltól, majd lassú léptekkel haladva apró köröket írt le.

- Jöhetne a taxi- dörmögte a spanyol pilóta, és tekintetével barátnője mozdulatait követte.

- Nem lenne rossz- nevetett fel cinikusan, majd megállt a méretes ajtó előtt.

- Lehet nem is jön semmiféle taxi sem ilyen ítéletidőben- húzta fel a szemöldökeit, és homlokán hosszú, és tanácstalan ráncok jelentek meg.

- Nem csodálnám, ha nem jönne- húzta apró fintorra a száját, majd várakozóan fújta ki az eddig benn tartott levegőt.

- Nézd, valami jön ott!- izgatottan mutatott a közeledő fénypontokra, és ajkai halvány mosolyra húzódtak.

- Taxi! Taxi!- boldogan kezdett el tapsikolni a szőkehajú modellány, és az ő arcán is megkönnyebbült mosoly  húzódott végig.

- Van Isten- bólintott, és piros pulcsiját a szőke lány felé nyújtotta, aki megmarkolva a puha anyagot, közelebb lépett a kijárathoz, mely érzékelve a nő jelenlétét, automatikusan kinyitódott. A férfi, és a nő a feje felé emelve a ruhadarabot tempós léptekben hagyta el a londoni repteret, és futott a sárga jármű irányába. Végre elindulhattak a kitűzött cél felé.

  Eközben a francia nő szemei le-leragadoztak,  miközben a villámok továbbra is képtelen formákat festettek a falakra. Gondolatai az elmúlt nap eseményein kattogtak, és elméjébe a baleset képkockái vehemensen, és megállíthatatlanul férkőztek be. Szemhéjait letapasztotta, és fejét a kezeinek támasztotta. Próbált minden egyes képkockát megsemmisíteni, és kitörölni az agyából, miközben mély, és nagy lélegzeteket vett.  Erősen koncentrált, hogy lüktető szívdobogását fékezni tudja, és feszülten harapott bele az alsó ajkába. Testén dermesztő hideg futott végig, míg a remegés csigolyáról, csigolyára haladt felfele a gerincoszlopán,  és értetlenül kapta fel a tekintetét a jobb vállára nehezedő kéz tulajdonosára.

- Niky?!- hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben szinte felpattant a székről, hogy szorosan magához ölelhesse rég nem látott barátnőjét.- Azt hittem, hogy még mindig a párizsi konferencián vagy- pillantott meglepetten a szürkés-kék szempárba.

- Ma reggel jöttem vissza Angliába, és amint meghallottam a híreket azonnal rohantam a kórházba. Komolyan mondom, hogy az ember még nyugodtan sem tud elmenni egy hülye megbeszélésre, anélkül, hogy történne valami- bosszankodott fejetrázva.- Mindig akkor üt be a krakk, amikor én nem vagyok itt- hangsúlyozta ki az ,,én" szót, miközben magára mutatott, ezzel is nyomatékosítva az elhangzottakat.

- Utoljára öt éve voltál hosszabb konferencián- húzta fel a szemöldökét és elmélázva bámult maga elé.

- Pontosan- bólogatott bőszen.- Méghozzá az európai nagydíj hétvégéjén- tette hozzá jelentőségteljesen, mire a francia nő mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Akkor mostantól mondj le minden egyes tárgyalást! Utálom a kórházakat!- forgatta meg a szemeit, miközben mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Rendben, az összeset le fogom mondani- bólintott, majd leült az ágy szélére, ezzel egy magasságba kerülve a francia nővel.- Olyan aranyos így- a vöröshajú nő, gyengéden simított végig a férfi karján, miközben arcán halvány mosoly húzódott végig.

- Olyanok vagytok Samy-vel!- rosszalóan nézett a 29 éves nőre, aki csak egy vállrándítással reagált az elhangzottakra.- Engem meg majd szétvet az ideg- mutatott magára bosszankodva.- Samy is azt mondta, hogy nyugodtan rendezgessem a dolgaimat, amíg pihen, de nekem egyszerűen nincsen szívem itthagyni- fújta ki a levegőt, és tekintetét az angol férfira emelte.

- Cosette, hidd el, én is mindig nagyon aggódok érte, de tudom, hogy milyen fából faragták- kacsintott a francia nőre, aki elgondolkozva meredt a távolba.

- Csak esik..esik, és esik.. Kiábrándító- fújta ki bosszúsen a levegőt, és kardigánja ujjával letörölte az ablakra telepedett párát, mely teljesen elhomályosította a kilátást.

- Elállhatna végre- értett egyet szerelmével, és fejét az első ülés háttámlájának döntötte.

- Már napok óta zuhog- az 50-es férfi megviselten pilllantott bele a tükörbe, és mellkasából mély sóhaj szakadt fel. - Sajnálom, de egy kis kerülőutat kell megtennünk- az éles ráncokkal tarkított arc fáradtan nézett hátra, miközben a kezek a kormánykereken pihentek.- A baleset miatt komoly a fennakadás, és még mindig folyik a helyszínelés- magyarázta vontatott hangon, miközben álmosan ásított fel.

- Rendben- bólíntott megértően a spanyol.- Még nagyon messze vagyunk?- kíváncsian emelte fel a fejét az idősebb urra, aki egy félszeg mosollyal az arcán határozottan rázta meg a fejét.

- Nem, egy jó 10 perc és ott vagyunk- tornásztatta meg a hátát, miközben a pirosan világító lámpát szemlélte.

- Az jó- az orosz nő kimerülten simított végig a homlokán, és tűrte hátra szőke haját, mely kócosan omlott keskeny vállaira.- Nando- fordult az oviedo-i férfihez, aki érdeklődve pillantott a kék szempárba- Semmi hír azóta?

- Semmi- arcát a tenyereibe temette, és egy halk morgás szakadt fel belőle, mire az orosz modell kezei körkörösen kezdték el simogatni a spanyol pilóta hátát.

- Az a lényeg, hogy mind a ketten megúszták komolyabb sérülések nélkül.

- Igen, de Cosette azt mondta, hogy hív, hogyha magához tért. Nos, ez még nem történt meg- ujjai, mint gereblye szántottak végig a barna hajrengetegen, miközben mélyen szippantott bele a levegőbe.

  Eközben néma csend telepedett a kis kórházi szobára, melyben a vakítóan fehér falakon furcsa árnyékképek játszadoztak. Csak az infúzió egyenletes csepegése, és a gépek monoton csipogás törték meg a csend örökérvényű hatalmát, melyet semmi sem másíthatott meg. Magabiztosan ült gyémántokkal díszített aranyszékén, és tekintélytparancsoló pillantásokat vetett az alig pár négyzetméteres helyiségre, melyben egy nyugodtan alvó angol férfi feküdt.

   Lassú léptekkel haladt végig az éjsötét folyosón, mely végeláthatatlanul futott végig a semmi közepén. Nem tudta, hogy hol van, hogy mi ez a hely, bizonytalanság vezette, és félelem fojtogatta ezen az ismeretlen, és kifürkészhetetlen úton.  Remegő ujjakkal tapogatott végig a barátságtalanul sima falakon, miközben verejték gyöngyözött a kétségbeesettségtől ráncos homlokán.

   Hirtelen vakító fénycsík húzódott végig előtte, mely éles kontrasztot képzett a mindent elnyelő sötétséggel. A világosság, mint parazita támadta meg a retináját, és szemeit összeszűkítve próbált előre törni. Látta maga előtt a biztonságot jelentő fényt, de nem érhette el. Minden próbálkozása kudarcba fuladt. Eszeveszetten rohant, üldözte, és nem tévesztette szem elől, de a fény gyorsabb volt nála. Az út lassan elfogyott a lába alól, és zsákutcába érkezett. Falak bástyázták körül, és bármerre fordult, akadályokba ütközött.. csapdába esett. A monoton fehérségen pedig betűk kezdtek rajzolódni, nagy és vérvörös betűk, melyek teljesen beterítették az eddig üres lapokat.

,, Sose jár a szerencse párosan, de a baj se magányosan!"- futtatta végig szemeit a szavakat képző hatalmas betűkön, és a félelem, mint jeges rémület futott végig reszkető testén. -Magányosan.. magányosan...- ismételgette maga elé suttogva, miközben szíve egyre hevesebben vert a mellkasában. A szavak lassan elmodósdtak, és a vér, mint tinta folyt végig a falakon, melyekre újjab sorokat festett egy imseretlen kéz, egy láthatatlan lény. -,,A remény olyan, mint a vér... Amíg áramlik az ereidben, addig élsz."- Az ijedtség, mint valami démoni erő szállta meg az egész testét, miközben eszeveszetten kapkodta a levegőt, mely pillanatok alatt fagyott meg az átláthatatlan labirintusban.

   A szíve alkotta gyorsan doboló ritmus egy kósza, de mégis meghatározó ütemét hátára kapta a jeges fuvallat, mely könyörtelenül, és vészjósóan járta körbe a rettegő férfit, és mint tornádó szántott végig megtépázott lelkén. Egy fájdalommal teli, könnyel áztatott szempár tükröződött vissza  a gesztenyebarna szemekben, melyek riadtan meredtek az ismerős, de mégis ismeretlen kékségbe. Agya kétségbeesetten kereste a képeket, melyek a balesethez vezettek. Azokhoz a döntő, és meghatározó pillanatokhoz, amikor ott ült az autóban, és ugyanezzel a tekintettel nézett farkasszemet. Félelem, sikoly, mindent beborító vérözön... vég. Újra, ás újra lejátszódott előtte az a végzetes jelenet, amikor az a törkény, és gyenge test tehetetlenül csapódott neki a szélvédőnek, akár egy rongybaba.

- A Te hibád! A Te hibád! Csakis a Tiéd!- egy hátborzongató hang visszhangzott vissza a füleiben, mire teljesen összerezzent.

-Én... én nem  akartam... nem akartam, hogy ez legyen!- az ajkak lassan formálták a betűket, és a szavak meggyötörten csengtek.

  - Lewis, ébredj fel! Ébredj fel! Lewis!- hirtelen puha kezek rángatták karjait, melyek határozottan húzták vissza a biztonságot jelentő könyörtelen valóságba.  Az érintés, és a hang mely távolinak hatott, egyre élesebb impulzusokat váltott ki a férfiból. A vérrel festett szavak, lassan csurogtak végig a kártyavárként összeomló falakon, és a sötétség helyét fény vette át.

  Hunyorogva pislákolt, miközben tekintete pánikszerűen futott végig a kis szobán. Fehér falak, jellegzetes szag, barátságtalan hangok, mind zavaró tényezők, melyek most mégis nyugalommal töltötték meg a testét, és lassították szíve szélvész ritmusát.

- Nyugodj meg, most már minden rendben lesz!- a kéz lágyan simított végig a kissé borostás arcon, a hang pedig egészen közelről szólt. Szemeiben egy szürkés-kék szempár tükröződött vissza, melyek vigyázóan tekintettek a férfira, aki továbbra is nyugtalanul kapkodta a levegőt, és  tudatosan  próbálta csillapítani szíve tempós dobolását.

- Én nem akartam.. nem- zavartan rázta meg a fejét, miközben hangja rekedtesen szólt. Az angol nő óvatosan ült le az ágy szélére, és lágyan kezdte simogatni a férfi kézfejét, akit úgy szeretett, mint igazi vérszerinti testvérét.

- Mit nem akartál?- kíváncsian emelte tekintetét a zaklatott férfira, aki  lesütötte a szemeit, és idegesen harapott bele az alsó ajkába.

- Meg.. megölni- válaszolta szaggatottan, majd a bal kezét a fejéhez emelve remegő  ujjaival feszülten szántott végig a mély seben, miközben körmeit szinte belemélyesztette a bőrébe. Éles fájdalom futott végig a testén, a fejétől, a gerincoszlopán keresztül, csigolyáról, csigolyára haladva, egészen a lábujjának a hegyéig.  Ajkait halk nyöszörgés hagyta el,  körmei azonban még erőteljesebben mélyedtek a bőrébe. 

- Engedd el!- a szőkehajú nő, megragadta a kezet, és a férfi törzse mellé helyezte.- Nem szabad Lewis, nem szabad- határozottan rázta meg a fejét, miközben továbbra sem engedte el a kezet, mely ökölbe szorítva remegett. - Nem öltél meg senkit, nem öltél meg!- a nő fogása a férfi szorításával párhuzamosan csökkent, miközben az angol luhunyta a szemeit, mire homlokán hosszú, és hektikus ráncok futottak végig.

- Cosette...Cosette ugye jól van?- kétségbeesetten pillantott fel a szürkés-kék szempárba, melyek alatt halvány nevetőráncok jelentek meg, és ajkai ívesen csúcsosodtak.

- Jól van, csak leküldtem, hogy igyon egy kávét- az angol nő kezei finoman simogatták a férfi arcát, aki egyre nyugodtabban vette a levegőt.

  Eközben gyors léptek követték egymást a kórház hosszú, és kihalt folyosóin, melyek szinte egy labirintust képeztek. Lépteiket vizes nyomok követték, miközben átfázva szipogtak, és szorongatták egymás kezét. Az orosz nő óvatosan tűrte a fülei mögé a homlokára tapadó szőke hajtincseit, és halkan kocogtatta a fogait, amit a spanyol pilóta észrevett, így  gyöngéden kezdte dörzsölni a  reszkető lány hátát.

   A folyosó végén egy női alak rajzolódott ki, akinek mozdulatai ismerősnek hatottak az oviedo-i férfi számára. A spanyol megszaporázva a lépteit közeledett barátjához, aki lassan bandukolt előttük.

- Cosette! Cosette!- a férfi hangja egyfajta megkönnyebbültséget sugárzott, miközben mégis sürgetően szólt. A francia nő meglepetten kapta hátra a fejét, amit törzse is követett. Amint megfordult arcára halvány mosoly ült ki, és szinte futott a ferraris pilótához.

- Nando!- ölelte szorosan magához, és arcát a férfi nyakhajlatába fúrta.- Olyan jó, hogy itt vagy, hogy itt vagytok!- távolodott el egy kicsit a barátjától, és tekintetét az egyedül ácsorgó orosz nőre emelte, aki bizonytalanul toporgott. - Köszönöm mindkettőtöknek!

- Nem kell megköszönni ez csak természetes- mosolyodott el a szőkehajú modellány, mire a spanyol férfi egyetértően bólintott.

- De, mert  ahelyett, hogy a napsütéses Montreal-ban szórakoznátok, most itt vagytok megázva, és átfázva. Tényleg köszönöm, igazi barátok vagytok- mondta meghatottan, és egyszerre ölelte magához a két embert, akik feladva a saját érdekeiket gondolkodás nélkül rohantak a borongós Angliába. Rengeteget jelentett ez a francia a nő számára, aki nem lehetett eléggé hálás ezért a gesztusért.

  A hármas számú műtőben azonban verejtékező orvosok rohangáltak, és szorgos kezek küzdöttek  egy fiatal lány életéért, aki tehetetlenül feküdt a műtőasztalon. Azonban a tehetetlensége ellenére a döntés az ő kezében volt. Tanácstalanul álldogált az Állomáson, és nem tudta, hogy mi tévő legyen. Két mozdony parkolt előtte, ellentétes irányba mutatva, és márcsak percei voltak hátra. Elgondolkozva emelte fejét az édesanyjára, aki könnyes szemekkel figyelte a gyermekét. Hope talán élete legnehezebb döntése előtt állt. Eldobni, vagy folytatni? Feladni, vagy tovább küzdeni? Menny, vagy Pokol?  Élet vagy halál?

   A harang háromszor kongott, és a szerető anyai kezek utoljára szorították meg a kislány vékonyka karjait. A két homlok egymásnak dőlt, az érzelmek pedig sós folyadékkal töltötték meg a szemeket.

- Szeretlek anya!- suttogta, miközben a könnycseppek  ádáz csatát vívva folytak végig a sápadt arcon.

- Én is, mindennél, és mindenkinél jobban, örökké!- a nő zokogva engedte el a gyermekét, aki bizonytalanul battyogott végig a fényes térköveken. Kezei erőtlenül kapaszkodtak meg  a korlátban, majd fellépett az aranyozott oldalú gőzmozdonyra, mely tekintélytparancsolóan fütyült, majd lassan kezdett zakatolni ezen a mindent befolyásoló, hosszú úton.

- Csak utoljára próbáljuk meg!- fordult levegőért kapkodva a nőhöz, miközben a defibrillátort szorongatta. Az orvos nem válaszolt, csak megengedően bólintott. A másodpercek lassan peregtek le a homokorán, az apró szemek pedig szinte egy helyben lebegtek a végtelenséget szimbolizáló, nyolcas alakú üvegtölcsérekben.

  A szív lassan lüktetni kezdett, és a monitoron végigfutó egyenes vonalt, az életet jelentő meredek kilengések váltották. A műtőben egyszerre sóhajtott fel férfi, és nő, az arcokon pedig megkönnyebbült, halvány mosolyok húzódtak végig. Hope a nehezebb utat választotta. Még nem adta fel az álmait, még nem mondott le egy új, és jobb élet reményéről. Felesküdött Gregor, és mindazok ellen, akik tönkretették az életét, és elvették a hitét. Nem tudhatta, hogy mi vár rá, hogy vágyai betejesülhetnek-e, csak egyet tudott még nem vitte véghez a küldetését. Hope az életet választotta...

 

 

 

11. rész- Állomás

Sziasztok!!

 

Rettenetesen szégyellem magamat, de jelen helyzetben a tanulás a legfontosabb, és mellette nagyon kevés időm marad! Ez a rész kicsit furcsára sikeredett, illetve hosszú sem lett, de arról biztosíthatlak benneteket, hogy készül a folytatás, amelyben sok kérdésre fogtok majd választ kapni! Többek között Hope döntésére, és Nandoék megérkezésére is sor kerül!

  Tudom, hogy egyáltalán nem mozgalmas a rész, de mindenképpen egy fontos darabja a történetnek!

Nah de Forma 1!!!:) Szerintem egész jó futamot láthattunk ma, és nagy gratuláció Nando-nak!! Hozta, amit mindig is szokott! Kimi is szép futamot futott, és amennyire nem örültem a múltkori Lewis dobógnak, most úgy ugráltunk a hugimmal a Tv előtt!:D Ha egyszer szívrohamot kapok az Lewis  miatt lesz!:) Kitartás jövő héten már Bahrain! Remélem minél hamarabb tudok jelentkezni a folytatással! ;)

   A fény parazitaként támadta meg a retináját, miközben hunyorogva pásztázta végig az eléje táruló csodaszép látványt. Vakító fehérség ölelte körül, mely selymesen simogatta, és gyengéden vezette előre a bizonytalan lányt. Csupasz talpait hajladozó fűszálak csiklandozták, és tündöklő szivárványok rajzolódtak ki előtte, melyek megtörték a monoton fehérséget. Vidámság töltötte meg a  papírt, melyen a színek érdekes játéka mosolyt csalt a szőkehajú nő meggyötört arcára. Lassan lépegetett ebben a végtelen térben, és a tenger lágy morajlása visszhangzott vissza a füleiben, miközben lábujjai között már apró homokszemek morzsolódtak. Lehunyta a szemeit, és teste lágyan ringatózott a partot csapdosó gyenge hullámokkal.  Lehunyta a szemeit, és élvezte ezt a varázslatos pillanatot, amikor talán életében először igazán szabadnak érezhette magát. Ez az újfajta, és eddig még ismeretlen érzés pedig szétáradt az egész testében, és óvatosan férkőzött bele minden egyes porcikájába. Felhőkön sétált, könnyed, és magabiztos lépésekkel, korlátok, és láncok nélkül, végre szabadon.

   Ott állt Meseország közepén, ahol  ezernyi színes virág mámoros illata bódította el, ahol a tenger végtelen kéksége békességet árasztott magából, ahol a Nap mosolyogva, és szikrázva sütötte be a mesebeli tájakat, és hatalmas, hófödte hegycsúcsok magasodtak a távoli messzeségben. Csak pislantott egyet és már más helyen járt, egy más időben,  lecsukta szemhéjait, és  először volt szebb számára a valóság, mint az elképzelt csodaország.
   Hitetlenkedve meredt maga elé, nem tudta, hogy hol jár, hogy mi ez a hely, csak azt tudta, hogy örökké itt akar maradni ebben a csodálatos világban, ahol csak hallomásból ismerik a fájdalom fogalmát, ahol nincsenek kételyek és befizetetlen számlák,  ott ahol Gregor nem irányíthatja tovább, azon a helyen, ahol a maga ura lehet, és nem szabják meg minden egyes lépését. Nyugalom, szabadság, remény, három szó, melyet talán már el is felejtett, és három érzés, melyet talán sosem érezhetett.
  Hirtelen régies, és repedezett falak között találta magát, és a síri csönd helyét átvette egy halk dudorászás, mely  megtöltötte a kis helyiséget.  A hang, és a dallam ismerősen csengett vissza a füleiben, mintha valahol, valamikor már hallotta volna. Pillanatok múlva pedig már puha kezek ölelték át a vékonyka derekat, mire félénken összerezzent, de a tapintás mégis ismerősnek hatott. Mintha valamikor, ugyanígy, ugyanezek a kezek fonták volna körbe a testét. Lassan megfordult az ölelésben, majd felnyitotta tengerkék szemeit, melyekben édesanyja mosolygós arca tükröződött vissza.
- Anya?- kiáltott fel meglepetten, és hitetlenkedve mérte végig az előtte álló nőt.- Anya, te vagy az?!- kérdezte már halkabban, és kék szemei boldog könnycseppektől csillogtak.- Anya... anya.. anya- suttogta meghatottan, majd szorosan magához húzta a nőt, és az arcát a nyakhajlatába fúrva szippantotta be azt a mézédes illatot, amely mindig nyugtató hatással volt a bongyorhajú kislányra. Ott álltak egymásnak borulva a kis gyermekszoba közepén, melynek falain bekeretezett, régies fényképek lógtak, melyeken egy boldog család, örömteli pillanatai voltak megörökítve. Ott álltak egy védelmező burokban, mely megtörve az idő végtelen, és egyenes vonalát, lebombázta a jelent, és a múltat elválasztó határfalakat. A szőkehajú lány újra átélhette azokat a pillanatokat, amelyeket mélyen vésett bele az emlékezetébe. Azokat az időket, amikor még ő is normális életet élhetett,  és egy nyugodt légkörben cseperedhetett. Azonban a felhőtlen gyermekévek hamar tovaszálltak, és az addigi nyugodt élete pillanatok leforgása alatt dőlt össze.
- Úgy hiányoztál anya!- szorítása még erőteljesebb lett, és úgy kapaszkodott abba a személybe, aki az életét áldozta fel a szőkehajú kislányért, mintha egy szakadék szélén lógna, és ez lenne az utolsó lehetősége, mintha más már nem menthetné meg a szörnyű haláltól, talán nem is menthette meg.
- Jaj, kincsem- a vigyázó kezek gyengéden simogatták a hátat, és a szavak lágyan búgtak a fülek mellett.- Nézz ide rám!- tolta el enyhén magától a szipogó lányt, és a hófehér arcáról gondosan törölgette le azt az édes folyadékot, amely teljesen elhomályosította Hope tekintetét.- Itt vagyok, mindig is itt voltam, és mindig ott leszek melletted, sosem hagynálak magadra!- puha tenyerek dörzsölték a libabőrös karokat, és a törékeny lány arcán halvány mosoly húzódott végig.
- Szeretlek- suttogta, és egy újabb könycsepp buggyant ki a szeméből, mely lassan gördült végig a hófehér bőrén, és tehetetlenül csepegett ártatlan lelkére.
- Én is szeretlek, mindennél, és mindenkinél jobban- az édesanya homlokát a gyermek homlokának döntötte, majd szorosan magához ölelte a szőkehajú lányt.- Kincsem, erősnek kell lenned mindig! Sosem adhatod fel! Én a háttérből figyellek mindig, és megpróbálok segíteni neked, ezt tartsd az eszedben!
- Anya, én csak melletted akarok maradni örökre! Én nem akarlak elhagyni téged soha többé!- a könnycseppek nedves foltokban terítették be a halvány drapp felsőt, és a lány keserves szipogása nem akart szűnni.
- Kincsem, nem maradhatsz itt!- tolta el magától, hogy a szemeibe nézhessen, melyekben most kétségbeesettség tükröződött vissza, nem akart megint bizonytalanságban élni.
- De én...én itt akarok maradni, veled!- döntötte le a fejét, és a lágy szellő belekapva a hajába, arcába söpörte a ragyogó, és szőke hajszálakat.
- Senkisem maradhat itt, ez a várakozó, és az egyik vonatra mindenkinek fel kell szállnia,  itt nincs maradás- nyúlt a  lány álla alá, és óvatosan felemelte a fejét.- Kincsem,  ezen a helyen csak átutazóban vannak az emberek, és te  döntheted el, hogy melyik vonatra szállsz fel, hogy merre mész tovább, de itt nem maradharsz.
- Én veled akarok menni, anya- pillantott fel a világoszöld szempárba, mely alatt vidám nevetőráncok sorakoztak. A múlt örömteli jegyei, melyek örök bizonyítékai az együtt eltöltött boldog időknek azzal a férfival, aki pillanatok leforgása alatt a végzetévé vált, és aki tönkretette, majd elvette az életét.
- Kincsem, várj még a döntéssel!- simított végig kislánya karján, majd gyengéden az ajtó felé fordította.
   Az alig hat négyzetméteres szobácskát hirtelen hangos gyermeksírás töltötte meg, és másodpercek múlva már az öreg faajtó keserves nyikorgása jelezte, hogy valaki belépett a kis helyiségbe. Hope kicsit megemelve a fejét érdeklődve figyelte az eseményeket. Egy férfi alakja kezdett körvonalazódni előtte, aki álmoskásan lépeget a hideg, és csokibarna parkettán, majd fáradtan lehajolva a kiságyhoz, óvatosan az ölébe emeli az apró testet, az ő testét.
- Cssss- a férfi keze lágyan simított végig a gyermek pici karocskáján, és az ajkai finom puszit leheltek a kis homlokára. Hope zavarodottan simított végig a jobb kezén, és az ujjai azt a pontot tapogatták, ahol a férfi ajkai megérintették a bőrét. - Aludj kincsem, aludj!- az apa gyengéden ringatta gyermekét gondoskodó karjaiban, miközben a nagy ablakhoz lépett. A szél lágyan lengette a fákat, melyek érdekes árnyékokat festettek a zöld pázsitra, és az utcák kihaltan futottak végig az angliai fővároson.  - Pici kincsem, nézd milyen nyugodt minden odakint! Mindenki alszik már! Kincsem, nyugodtan aludj el, apu majd őrzi az álmodat!- próbálta csitítani a gyermeket, aki lassan megnyugodott az egyenletes szívdobogásától. Igen, voltak idők, amikor még nyugtató hatással volt rá az édesapja jelenléte, annak a férfié, aki összerombolta a gyermeki kastély gondosan egymásra épített arany tégláit. Egy kastélyét, mely mint légvár pukkadt ki, és a király a népe, és a szerettei ellen fordult. A dícsőség teljesen megrészegítette, és azt hitte övé az egész világ, amelyben azt tehet, amit akar, azzal, akivel éppen a kedve tartja,  akkor, amikor neki jó, és ebbe senkinek sincsen semmiféle beleszólása sem.
- Én.. én el akarok menni innen!- a szőkehajú lány erősen szorította a világoskék felsője hosszú ujját, és szorgosan nyeldeste a könnycseppjeit. A gyűlöletet, amelyet a férfi iránt érzett semmisem enyhíthette.
- Rendben- megfogta a kezét, és a halványrózsaszín falak világoslilára színeződtek, a babaágy helyét pedig egy plüsmacikkal teleszórt kanapé vette át. Egy bongyorhajú kislány kúszott a virágos szőnyegen, és arcán hatalmas mosollyal tologatta ,,Dream Car" feliratú autóját, melyben két barbibaba üldögélt. Vidáman játszadozott, és szemei szinte csillogtak a boldogságtól. A földszintről azonban éles kiáltások zavarták meg az önfeledt játékot, és a cserfes kislány kíváncsian  kezdett lépegetni a folyosón, és állt meg a lépcsőfordulóban, hogy fejét a két korlát közé dugva szemlélhesse a lenti eseményeket.

 

- Tűnj el innen! Bűzlessz az alkoholtól!- hámozta le magáról az erős karokat, majd a mellkasának döntve a kezeit ellökte magától, és faképnél hagyta az egyensúlyozni is alig tudó férfit.
- Csak kerülj a kezeim közé!- sziszegte a fogai között, és bizonytalan léptekkel indult meg a nő után, miközben jobbra- balra dülöngélve hadonászott a levegőben, és minden kezébe akadó tárgyat a földhöz vágott. A kislány dermedten nézte végig a jelenetet, és az üvegszilánkok csilingelő hangja  félelmet költöztetett a kis testébe.
- Higgadj le!- ordította magából kikelve a nő, és a kezében levő pohár tartalmát a lázongó férfira öntötte.
- Te kis ribanc!- rántotta magához a szőkehajú nőt, és ajkait csücsörítve közeledett hozzá, miközben a pohár nagy robajjal érte a szalagparkettát. Egyszerre rezzentek össze, de Chelsea kihasználva az adandó lehetőséget, eltolta magától a férfit.
- Hagyj békén!- jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de Jake mit sem törődve a kéréssel, újra bepróbálkozott nála.
- Nekem nem mondhatsz ellent!- kapta el a nő karját, aki tehetetlenül zuhant az erős mellkasnak, és a férfi ajkait az övéire tapasztva vadul csókolni kezdte. Chelsea összeszedve minden bátorságát egy hatalmas pofont kevert le a férfinek, aki ezen felbőszülve teljes erejéből rántotta magához, majd lökte a falnak a női testet.
   A látottak teljesen felzaklatták a kis gyermeket, aki lábait himbálva halkan sirdogált a földön ülve. Azonban egyre erőteljesebb kiáltások töltötték meg
a kis házat, és a folyosóról dulakodás hangjai szűrődtek. A bongyorhajú kislány a korlátba kapaszkodva lassan feltápászkodott, majd óvatosan kezdett lefele lépegetni a lépcsőfokokon. Bizonytalanul sétált végig a nappalin, és lehúzva a kilincset lábával óvatosan berugdosta az ajtót, amelynek másik oldalán az apukája a hajánál fogva rántgatta az édesanyját.
- Hagyjad békén anyut!- markolt bele a férfi farmerjébe, aki idegesen lökte el magától a gyermeket. A bongyorhajú kislány feje a járólapon koppant, mire az anya megragadva a kis komódon árván álldogáló vázát a férfihez vágta, aki megszédülve zuhant a földre. Chelsea remegő karokkal nyúlt a gyermekéért, akinek tengerkék szemeit most könycseppek borították, melyek egymást követve szánkáztak végig a megszeppent kislány arcán.
  Hope üveges tekintettel nézte végig a jelenetet, és szíve hevesen dobogott a mellkasában. A múlt kegyetlenül tépte fel az oly nehezen begyógyuló sebeket, és a régi érzések fojtogatva törtek fel benne. A sírástól reszkető nő meggyötörten borult az édesanyja vállaira, és próbálta csillapítani  szíve szélsebes ütemét.
- Nem akarok több emléket!- suttogta el-elcsukló hangon, és zaklatottan túrt bele a szőke hajába.
- Rendben- az anya kezei körkörösen simogatták Hope hátát, és a kis ház pillanatok alatt tűnt el a múlt szürke homályában. A falak helyén, magas villanyoszlopok emelkedtek, a dohos szagot, friss és üde levegő váltotta, a lábak alatt pedig fényes térkövek futottak végig.
- Most.. most hol vagyunk?- zavartan pásztázta végig a teret, miközben furcsa érzés fogta el.
- Ezt itt az állomás- mutatott körbe a kezével, melyet Hope tekintete kíváncsian követett.
- De hogy kerültünk ide, egyáltalán mi ez a hely? - a szőkehajú lány értetlenül olvasta le a táblákra míves betűkkel felfestett szavakat, melyek különböző irányokba mutattak.
- A tudatalattid irányítja a törénéseket, én csak kísérlek az emlékek olykor zavaros, és kiszámíthatatlan útján. A te döntésed minden egyes szoba, hely, esemény, te alakítod így ezt az utazást.
- De hol utazunk?- ráncolta össze a homlokát, és az agya eszeveszett kattogásba kezdett. Információk hadai keringtek feldolgozatlanul a gondolatai között, melyek őrülten cikáztak a fejében.
- Az időben- a szó sokként hatott a nőre, a kifejezés megijesztette, a tudat pedig leforrázta. Utazás az időben... nem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges.
- És ha a jövőt akarom látni? Láthatom, hogy mi történne akkor ha.. ha visszamennék?- bátortalanul tette fel a kérdést.
- Nem- rázta meg a fejét, mire Hope lesütötte a szemeit- anélkül kell döntened, hogy tudnád, hogy mi vár rád.
- Nem akarom, hogy Gregor irányítsa az életemet- jelentette ki, és idegesen vakarta meg a tarkóját.- Azt nem... már felemésztette minden erőtartalékomat, nem érzem magamat már képesnek az állandó küzdéshez.
- Akkor fealadod?  Végleg?!
 

 

 

 

Díj!:)

Nagyon- nagyon szépen köszönöm a díjat Stellának!!!:)

Szabályok:

a) Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad!

b) Tedd ki a díj képét az oldaladra, bármilyen formában, majd másold át a kérdéseket a díj adójának oldaláról!

c) Válaszolj az eredeti kérdésekre!

d) Küldd tovább max. öt blogírónak!

Kérdéseim:

1. Volt valami (valaki) ami nagy szerepet játszott a történeted megalkotásában?

Egyértelműen a Forma 1!:)

2. Melyik szereplővel tudsz azonosulni leginkább?

Talán Cosette-tel, és a régebbi történetemből Milly-vel.

3. Számodra mit jelent az írás?

Szenvedély, kikapcsolódás, szabadság, és önmegvalósítás. Amikor írok akkor az én saját világomba burkolózhatok, és kicsit kiléphetek a mindennapok rabságából!

4. Mi volt az első történet amit írtál?

Nos, már nagyon sok történetem volt, de ezek közül csak egyet fejeztem be. Ez általánosságban is igaz rám, rengeteg dologba belekezdek, sok mindent kipróbálok, de egy idő után mindig megunum, vagy éppen jobb elfoglaltságot találok. Az első törim, ha jól emlékszem, egy angol lányról, és fiúról szólt, akiknek az édesanyjuk igen korán elhunyt, és gyerekként kellett megtanulniuk helyt állni a felnőttek világában.

5. Mit szoktál csinálni ha nincs ihleted?

Nekem általában nem az ihlethiány szokta a legnagyobb problémát jelenteni, hanem sokkal inkább az időhiány. Általában már csak késő este jutok el odáig, hogy írhassak, persze kivételt képznek ezalól a hétvégék, de akkor meg Forma 1, tanulás, családi programok. Például most is óriási csúszásban vagyok, és alig tudom egyáltalán saját magamat utolérni...

Akiknek továbbbküldöm:

Lonzita
Bloodorange
Vivy
Deveczke


ui.: Hamarosan felkerül a folytatás, csak eléggé sűrű, és finoman fogalmazva is pocsék hét áll mögöttem...



 

10. rész- Tehetetlenség

Sziasztok!

 

Ígéretemet betartva ezúttal nem egy egész hetet kell várnotok a folytatásra, mert elkészültem vele!:) Hihetetlenül jól estek az előző részhez kapott kommentek, melyeket nem tudok elégszer megköszönni!! Húsvét hétfőn szerettem volna hozni a részt, de ez kivitelezhetetlen lett volna, hiszen nem nagyon voltam itthon. Még tegnap/ma éjszaka, egykor is pötyögtam, hogy minél előbb tudjam  hozni a folytatást! Remélem megint megajándékoztok pár kommenttel! Jó olvasást a részhez, és kitartást a sulihoz!:)

  Türelmetlen léptek neszei követték egymást a kihalt kórházi folyosón, miközben az esőcseppek ütemesen doboltak az ablakpárkányon. Mély, és aggodalommal teli sóhaj közepette lépett a nagy, és félkörös ablakhoz, majd a könyöklőre nehezedve arcát a tenyereibe temette. Egy olyan érzés áradt szét az egész testében, melyet eddig még nem tapasztalt, a tehetetlenség szörnyű, és bénító érzését. Eltékozolt percek, melyek lassan órákban teljesedtek ki, gyors, és türelmetlen léptek, melyek nem vezettek sehova. Csak várt, és várt... nem tehetett semmit. Ez az öldöklő, és embertpróbáló várakozás pedig lassan teljesen felemésztette a francia nőt. Szíve hevesen dobogott a mellkasában, és tüdejébe is csak akadozva jutott el az éltető oxigén, miközben remegő ujjakkal túrt bele a barna hajába, mely hol sárgásan világított a fényes lángcsóváktól, hol szürkébe burkolózott az éjszakai sötétségtől.

  Az ablakon túl szörnyű vihar tombolt. Az esőcseppek egymást követve folytak végig a bepárásodott üvegen, és a fák pont olyan tehetetlenül hajladoztak az erős széllökésektől, mint ahogyan Cosette várakozott az érzelmek kilátástalan háborújában a nagy, és barátságtalan épületben. A villámok kiszámíthatatlan, és fényes játéka, -melyek a sűrűsödő mennydörgéseket követve rajzoltak sárgás képeket a fehér falakra-, félelmet ébresztett benne. Félelmet, mely egyre erősődő hullámokban tört a nőre. Olyan volt ez, mint a végsőkig küzdeni egy reménytelen harcban. Amikor tudod, hogy már nincs esély, de mégsem adod fel. Kergeted a lehetetlent, bízva a csodában, melyre bármennyire is vársz, nem jön el.

  Összetörten, és gyengén állt egy helyben. Míg kívülről olyan volt, akár egy szobor, mozdulatlanságba rejtőzve, addig belülről szörnyű érzések burjánztak benne. Olyannyira félt attól, hogy elveszíthet valakit, akit talán mindennél, és mindenkinél jobban szeret, hogy ott abban a pillanatban megfogadta, hogy soha senki iránt nem fog ilyen erős érzelmeket tápláni, és nem fogja hagyni, hogy abból a vékonyka cérnából, ilyen vastag, és elszakíthatatlan kötelék duzzadjon. Ennyire nem függhet senkitől sem. A férfi olyan volt számára, mint az elveszett ikertestvére, aki csak valami hihetetlenül fatális hiba miatt nem lehetett vele már a kezdetektől fogva. A kettejük közötti kapocs talán erősebb, és nemesebb volt minden más kötődésnél.

   Már az első pillanatban tudták, hogy ez más. Egy olyan bensőséges, és meghitt légkör alakult ki közöttük, mely megvédte őket a csalódástól, a féltékenységtől, és a sértettségtől, olyan érzésktől, melyek megkeseríthetnek egy párkapcsolatot. Abban az ezredmásodpercben, amikor tekinteteik találkoztak, végérvényesen megváltozott az életük. Mint amikor két egyenes metszi egymást egyetlen egy pontban, egyetlen egy pillanat erejéig, majd folytatják a saját utukat abban a végtelen térben, melyben  soha többé nem látják viszont a másikat. Viszont az a pont, és az a pillanat örökre meghatározza őket.
  Nekik nem kellett következő pillantás, vagy következő találkozás, az első ezredmásodperc varázsa életük végéig egymáshoz kötötte őket. Ez nem szerelem volt, annál sokkal tisztább, és szabadabb. Barátság, mely nem tolakodó, nem birtoklás, hanem feltétel nélküli, igazi szeretet, melyet az idő nem gyengít, hanem sokkal erősebbé tesz. Barátság, melynek fénye sosem fakul, és a halál sem győzheti le. Barátság, mely sosem ér véget. Itt nem kettőből lesz egy, hanem egyből kettő.
  A montreal-i utcákon elsüvítő tűzpiros Ferrari utasai azonban másképpen gondolták. Boldogan adták át magukat a szerelem felemelő érzésének, és hittek benne, hogy a levegő pont úgy fog vibrálni közöttük hosszú évek múltán is, mint ahogyan az első pillanatban. Mosolyogva vesztek el egymás tekintetében egy-egy lopott másodpercre, miközben a nő keze végig ott pihent a vezetőülésben kényelmesen elhelyezkedő férfi combján. Az autóban  halk zene szólt, melynek lágy üteme még romantikusabbá varázsolta az együtt töltött perceket.
- Te azt el sem tudod hinni, hogy mennyire hiányoztál!- harapott bele  pirosra festett ajkaiba az orosz nő, és az  ujjaival lassan lépegetett felfele a férfi lábán, aki már nem tudott úgy koncentrálni a vezetésre, mint azelőtt. Combizmai befeszültek a tapogató ujjak nyomán, és a figyelmét  teljesen lekötötte a szőkehajú modellány.
- Dasha, a végén még a szállodáig sem jutunk el!- komolyan nézett bele azokba gyönyörű, és kék szemekbe, melyek most a vágytól izzottak.- Dasha!- nyelt nagyot a spanyol, amikor megérezte a nő kezét a férfiassága felett.
- Állj félre!- utasította a szerelmét, miközben már a  nyakát csókolgatta. Az oviedo-i férfi forróságot érzett, ahol az orosz nő puha ajkai hozzáértek a bőréhez, mind a huszonhét alkalommal, a karján, a vállán, a nyakhajlatában, a fülcimpáján. Az egész teste elzsibbadt ettől az impulzustól, bénító hatással volt rá a nő. Keze el-elkalandozott a kormánykerékről, és szemei már nem az utat, hanem a nő formás idomait pásztázták. - Állj félre!- ismételte meg a kérést vágytól fűtött hangon, mire a spanyol eleget téve a parancsnak leparkolt az egyik mellékutcában.
- Ugye tudod, hogy nem vagy normális?!- nevetve rázta meg a fejét, majd kisöpörte a nő arcából a kósza hajtincsket.
- Ezért szeretsz nem?- karolta át a férfi nyakát, és fejét a spanyol homlokának döntötte, miközben a szája huncut mosolyra húzódott.
- Ezért is- suttogta, majd vadul kezdte falni az orosz nő ajkait. Nyelveik tüzes táncot jártak, és átadva magukat az élvezeteknek dőltek hátra a nagy bőrülésen. A nő a férfi derakára ült, és lágy csókok közepette gombolta ki az ingjét, miközben a férfi mellkasából halk sóhajok szakadtak fel. Azonban a rádióban bejelentkező erélyes, és mély férfihang megzavarta a szerelmespárt.
- És most következzenek a sporthírek- szólalt meg a műsorvezető hangja, mire a nő megforgatva a szemeit kicsit eltolta magától a férfit, és felült.
- Héhé, vissza, vissza!- kapta el a nő karját, ezzel visszarántva magára a vékonyka testet.
- Nando csak kikapcsolom!-  mosolyodott el az orosz modell, majd a férfi mellkasának támaszkodva üléspózba nyomta magát, és a gomb felé nyúlt, azonban félúton megállt a keze.
- A legfrisebb jelentések szerint a mai futamot megnyerő Lewis Hamilton, a McLaren Mercedes világbajnok versenyzője, balesetet szenvedett. A helyszíni információk alapján Cosette Beau is az autóban tartózkodott, amikor bekövetkezett az ütközés. A szemtanúk elmondása szerint a fekete Mercedes vezetője egy másik balesetet elkerülve rántotta félre a kormányt, azonban az ellentétes sávban haladó személygépjármű vezetője erre már nem tudott reagálni.
- Hogy mi?!- ráncolta össze a spanyol pilóta a homlokát, melyen gondterhelt ráncok futottak végig. Az oviedo-i férfi nem akart hinni a füleinek. Pár órája még nevetve köszöntek el egymástól, semmi előjele nem volt annak, ami most történt. Semmi...
- Psssz- az orosz nő a szája elé kapva az ujját próbálta csendességre csitítani a férfit, aki még mindig döbbenten meredt maga elé.
- Arról, hogy a sérülések mértéke milyen, egyelőre ellentétes információk keringenek a sajtóban. Viszont több forrás is megerősítette, hogy a francia edzőnő sértetlenül megúszta ezt a szerencsétlen balesetet. Amint megtudunk valamit, újra jelentkezni fogunk. Addig is kellemes estét minden kedves hallgatónknak!- köszönt el a férfi, és a rádióból egy újabb szám csendült fel.
- Mit.. mit csinálsz?- kérdezte értetlenül a szőkehajú nő, miközben párja zaklatott mozdulatait szemlélte.
- Nem tudod, hogy hol a francba van a mobilom?!- csattant a hangja, mire a nő teljesen összerezzent.
- Ott.. ott van- mutatott a hátsó ülésre, melyen nyugodtan pihent a fekete, és márkás mobiltelefon. - Mit akarsz?- érdeklődve pillantott a feszült szempárba.
- Szerinted mit?!- kiáltott rá a nőre, és az éles hang még a férfit is megrémítette.- Bocsáss meg, bocsáss meg- suttogta bűnbánóan, és arcát a tenyerébe temette- csak nagyon ideges vagyok- egy mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.
- Semmi baj, csak tedd, amit tenned kell!- válaszolta megértően az orosz nő, és megnyugtatásképp végigsimított a férfi karján, aki miután összegombolta a fehér ingjét, nyugtalanul szállt ki az autóból, és tárcsázta a barátját.
- Vedd fel! Vedd fel! Fel kell venned! Kérlek vedd fel!- magyarázott vehemensen  a telefonjának,  miközben a földön heverő apró köveket rugdosta ide-oda az aszfalton.
- Nando?- egy hitetlenkedő, és meggyötört hang szólt bele a telefonba, mire a spanyol gyomra görcsbe rándult.
- Cosette! Cosette.. Ugye jól vagy?!- kérdezte feszülten, és szíve egyre hevesebben dobogott a mellkasában.
- Igen, velem minden rendben van- suttogta, és a hangján érződött, hogy a sírás határán táncol.
- És Lewis? Róla tudsz valamit?- kezdett el fel-alá járkálni, egyszerűen képtelen volt egy helyben megmaradni.
- Nem.. még nem- tört ki zokogásban, mire az oviedo-i férfi lábai egyre lasabban előzték meg egymást, majd végül a villanyoszlopnak támaszkodva próbálta egy kicsit összeszedni magát.- Nando, én annyira félek!- a nő sírása nem csillapodott, a férfi pedig egyre kétségbeesettebben szorította a mobilját.
- Cosette... nyugodj meg, hamarosan ott leszek! Az első repülőgéppel megyek Londonba!- mondta higgadtan a férfi, egy kis magabiztosságot erőszakolva magára. Nem mutathatta ki, hogy mennyire fél, mert akkor a francia nő még jobban összetörne.
- Nem, nem kell idejönnöd! Neked most Dasha mellett a helyed!- ellenkezett, miközben az angol főváros kihalt utcáit fürkészte könnyel áztatott szemeivel. Az eső talán még jobban rázendített, és az utakon, mint folyó tört magának utat a víz.
- Ne beszélj butaságokat!- dorgálta meg a nőt.- A barátaim vagytok, és ilyenkor mellettetek van a helyem- hangsúlyozta ki a mellettetek szót, miközben mélyen szippantott bele a friss levegőbe.
- Köszönöm Nando- hunyta le a szemeit a barna hajú nő, bár ezt a spanyol nem láthatta.
- Ez csak természetes. Figyelj, ameddig nem érek oda, addig menj le szépen a büfébe, és igyál valami finom teát, rendben?
- Rendben, talán jól esne- ült le az egyik székre, és a sáros cipőjét kezdte tanulmányozni.
- Nah látod!- mosolyodott el a spanyol.- Egyébként Tony-val már beszéltél?- kérdezte félve, mert tudta, hogy milyen letaglozó tud lenni egy rádióból megtudni, hogy mi történt.
- Még nem volt erőm felhívni- suttogta meggyötörten maga elé, miközben a tenyereibe temette az arcát.- Nando nagyon félek- formálta egészen halkan a betűket, így a férfinak nagyon figyelnie kellett ahhoz, hogy megértse a francia nő szavait.
- Nyugodj meg! Lewis erős srác, mindent kibír! - erre a kijelentésre az edző szeméből egy kósza könnycsepp buggyant ki, mely lassan szánkázott végig a nő arcán.
- Tudom- sóhajtott fel.
- Kitartás, hamarosan ott vagyok, és kisírhatod magadat a vállaimon!
- A vállaidra most nagy szükségem lenne- törölte meg a kezével a szemeit, és elborzadva pillantott a csuklójára, melyre rászáradt a vöröses vér. Gondolatait parazitaként támadták meg a baleset emlékképei, melyek újra, és újra pánikot keltettek a nőben.
- Cosette sietek! Vigyázz addig is magadra, és ha bármit megtudsz Lewis-ról, akkor szólj!- a francia nő tisztán érezte az aggodalmat a férfi hangjában, és ez még feszültebbé tette. A tudatlanság fojtogató érzése lassan eluralkodott rajta.
- Te leszel az első, akinek szólok- nyugtatta meg a férfit, miközben felállt a székről, és céltalan bolyongásba kezdett a kihalt épületben.
- És Cosette!- kiáltott még vissza, mielőtt bontották volna a vonalat.
- Igen?- állt meg egy pillanatra.
- Beszélj Tony-val, lehet, hogy már tudja, de mégiscsak jobb lenne, ha a te szádból is hallaná a történteket.
- Igazad van, felhívom- bólintott, miközben nagyot sóhajtott.
- Akkor hamarosan- ezzel letette a telefont, és a készüléket a farzsebébe csúsztatta.
- Londonba mész?- a magassarkú kopogása egyre közelebbről hallatszódott, majd egy puha kéz érintette meg a férfi vállát.
- Megyünk- fordult meg, és jelentőségteljesen nézett bele az orosz modell kék szemeibe.
- Biztos? Nem akarok zavarkolódni- döntötte le a fejét.
- Te sosem zavarsz senkit- nyúlt a nő álla alá, majd megemelve a fejét a tekintetét kezdte fürkészni.- És szükségem van rád, mert szeretlek- talán ez volt a legőszintébb, és legigazabb vallomás, amit hímnemű egyed szájából halott az eddigi élete során. Az orosz modellt sok férfi megkörnyékezte már, talán a munkájából adódóan is, de azok többnyire csak futókapcsolatok, esetleg egyéjszakás kalandok voltak. Viszont ez az oviedo-i pasas teljesen átformálta a nő férfiakról alkotott képét. Vele biztosnságban érezte magát, és egyfajta bizalom már a kezdetektől fogva ott motoszkált közöttük.
- Veled megyek, mert szeretlek- mosolyodott el, mire a férfi lágy csókot lehelt az ajkaira.
    Eközben a londoni kórházban lassan peregtek le a másodpercek. A francia nő bárhányszor pillantott fel a régies faliórára, annak mutatója mindig csigatempóban vánszorgott. Az eltelt idő alatt legalább háromszor sétált végig a kórházi épület második emeletén, így annak minden zegét-zugát ismerte már. Viszont léptei mindig ugyanoda vezették vissza, a nagy és félkörös ablakhoz, csak ott tudott egy kis magányra lelni. 

 - Cosette- egy ismerős hang visszahangzott vissza a nő füleiben, és a következő pillanatban már puha kezek nehezedtek a vállaira, mire az ajkai halvány mosolyra húzódtak, és egy 180 fokos fordulatot véve  átölelte a szőkehajú lányt.

- Samy- suttogta a nevet, és aggódva pillantott fel a kék szempárba.- Ugye jól van!?- kérdezte fojtott hangon, miközben nagyot nyelt.- Mondd, hogy jól!

- Rendben lesz- simított végig a még mindig reszkető nő karján, aki most feszülten fújta ki a levegőt.

- Biztos?- Cosette továbbra is zaklatottan beszélt, és ujjaival idegesen dobolt a radiátor hideg, és fehér csövén.

- Igen- lehunyt szemekkel bólogatott, és megnyugtatásképp még egy mosolyt is varázsolt az arcára.

- Oh, Samy!- talán az előbbinél is szorosabban húzta magához az angol nőt.- A frászt hozta rám! Annyira megijesztett! Már azt hittem, azt hittem, hogy...- a francia nő eddig a pillanatig tudta visszatartani a könnycseppjeit, melyek most ádáz csatát vívva folytak végig az arcán.- Azt hittem, hogy... hogy elveszítettem- a torkában növekvő gombóc miatt hangja rekedtesen szólt, miközben szaporán nyeldeste azt a sós, és egyben keserű folyadékot, mely most teljesen elhomályosította a tekintetét.

- Jaj, Cosy, nyugodj meg!- kezdte el simogatni a barnahajú nő hátát.- Hidd el, én is nagyon megijedtem, amikor megkaptam a hírt a balesetről, de most már minden rendben lesz!- tolta el egy kicsit magától, hogy a barátnője szemeibe nézhessen.- Pár nap múlva megint lökni fogja a hülyeségeit, és alig fogsz vele bírni!- erre a kijelentésre egy apró mosoly jelent meg a francia nő szája szegletében.

- Tudod a világon mindennél jobban szeretem a hülyeségeit- törölgette meg az arcát, miközben lelki szemei előtt megjelent a férfi- nah jó, időnként egy kanál vízben is meg tudnám folytani!- tette hozzá már vigyorogva.

- Azt elhiszem- egy jóleső nevetés szakadt fel Samantha mellkasából is- tudod, időnként az őrületbe tud kergetni, de az öcskösök már csak ilyenek! Nemde?- tette fel a költői kérdést, miközben a villámok fényes képeket festettek a kórház öreg, és fehér falaira.

- De, ilyenek- hunyta le a szemeit, és a nőben tomboló vihar lassan csillapodni kezdett. Az eddigi feszült légkört, egy sokkal nyugodtabb váltotta fel, miközben a hevesen zakatoló szív, egyenletes ritmust dobolt, azonban egy apró félelem még mindig ott motoszkált a nő minden egyes rezdülésében. Egyetlen egy dolgot akart, belenézni azokba a gesztenyebarna szemekbe, melyek mindig élettelien csillognak, csak ennyit, semmi többet.. Akkor talán a félelem is tovaszáll, és boldogan ölelheti magához a barátját, aki lehet, hogy a saját életénél is többet jelent a számára.