4. rész- Erkölcs



 

Sziasztok!!!

 

Sajnálom, hogy csak most, de egy eléggé sűrű hét van mögöttem. Egy kis kérést szeretnék intézni felétek! Gondolom, mindenkinek van egy kis mappája/mappái a gépén a kedvenc énekeséről, színészéről, sportolójáról stb. Nekem is, nem is egy!:) Nos, esetleg Alonso-ról, Seb-ről, Kimi-ről tudna- e nekem valaki ilyet küldeni? Csak azért mert az adott szurkoló a kedvencéről lecsap minden egyes jó kis fotóra, amiket itt-ott talál véletlen, vagy hosszas keresés eredményeként bukkan rá. Ha lenne időm, szívesen kutakodnék én is, de sajnos egyelőre örülök annak, ha egyáltalán körübelül hetente tudom hozni a friss részeket. Ha valaki úgy gondolja, hogy szívesen elküldené nekem, akkor ezt a lilly55@citromail.hu- címre tegye meg! Előre is köszönöm!

Az oldal átlépte az 1000-es látogatottságot! Nagyon szépen köszönöm, és jó olvasást szeretnék kívánni  mindenkinek!

 

 

   A férfi boldogan elmosolyodott, és ezzel a görbe vonallal hajtotta álomra a fejét. Álmaiban azonban zord vidéken vándorolt. Egy olyan helyen, amelyet  lidérces farengeteg övez, süvítő szél jár át, szakadó hó ejt fogságba, átláthatatlan köd emészt fel, és csontfagyasztó hideg ural. Szinte érzi ahogyan testéből elszáll a maradék erő, és összetörten zuhan a semmibe. Húzza lefele a mély, bekebelezi a  végtelen sötétség, némán, és egyedül tűnik el, nem érti, hogy hogyan kerülhetett ide, nem értette, hogy miért kínozza őt ez a rémisztő rémálom már hetek óta.

  Hope azonban nyitott szemmel éli át ugyanazt, amit a férfi az éjszaka leple alatt. Ő is fél, ő is egyedül van, őt is átöleli a sötétség, és elveszettnek érzi magát ebben a hatalmas világban. Számára ez az élet, nem egy álom, amelyből bármikor felébredhet. Nem egy álom, mely a nap sugaraival tova száll, nem egy álom, melyet a tudatalatti képez, nem egy álom, mely bármikor véget érhet, nem egy álom, hanem az élete, mely Gregor kezében hal meg, és éled újjá minden egyes nap. A férfijéban, akinek szemeiben olyan düh izzot, amely teljesen megrémítette a törékeny lányt.

   Rettegett ettől a férfitől, bármikor, amikor meglátta, -vagy csupán meghallotta, ahogyan valaki kiejti a nevét-, hasa rögtön görcsbe rándult, és félelem költözött teste minden egyes porcikájába. Gregor a lány hóna alá nyúlt, és úgy kezdte el kivezetni a szórakozóhely füstös épületéből, mintha ők egy párt alkotnának, legalábbis a külső szemlélők számára így tűnhetett, viszont Hope karján érezte a férfi erős szorítását, szemeiben látta a düh lángoló tüzét, és füle mellől hallotta azokat a mély lélegzetvételek, amelyek azt jelentették, hogy igencsak türelem híján van, és bármelyik pillanatban felrobbanhat.

- Hogy merészelsz így beszélni velem?- a hang felháborodott volt, az arc megrökönyödött, a mozdulatok felsőbbrendűek, emlékeztetve ezzel Hope-ot arra, hogy csakis tőle függ, hogy ő felette áll.

- Nem szólalt meg, csak némán állta a gyilkos pillantásokat, tudta, hogy Gregor nem tűr ellentmondást, olyan szó nem létezik számára, hogy NEM.

- Mit képzelsz magadról?- rántotta meg a karjánál fogva, mire Hope ereiben  megfagyott a vér, nem a hidegtől, nem azért mert csupán csak egy falatnyi ruha fedte testét, hanem a félelemtől, melyet Gregor erjesztett, és táplált benne.

- Én sajnálom- suttogta erővesztetten, és reménykedett abban, hogy a férfi nem vonja meg tőle a pénzt, hiszen holnap kell kifizetnie a lakbért, és egy árva vasa sincsen.
- Többet ne forduljon elő- látszott rajta, hogy nehezére esik kiejtenie a szavakat, viszont tudta, hogy Hope-on sok áll, vagy bukik, így nem veszítheti el őt.- Most pedig szedd össze magadat cicuska- simított végig a lány sápadt arcán- mert egy nagyon befolyásos vendég fog érkezni, aki persze kéri az extrákat is - mondta, majd faképnél hagyta a még mindig reszkető Hope-ot. Már nem válaszolhatott, nem ellenkezhetett, bele kellett törődnie, és teljesítenie a feladatot.
  Eközben a Genfi házra csend telepedett. A férfi sorra lenyomta a villanyokat, majd komótosan felsétált a szobájába, ahol bedőlt az ágyába. Nem kellett sok idő, máris álomföldön sétált. Azonban Cosette-hez még nem látogatott el az álommanó, így kissé fáradtan, és kimerülten feküdt puha franciaágyán miközben a fehér plafont bámulta. Ezernyi gondolat cikázott a fejében, az elmúlt napokról, hónapokról, talán évekről, melyek alatt egy teljesen új életet kezdett. Nem is tudta igazán, hogy mikor is következett be ez a fordulópont, és tért át arra az utcára, amely a mai naphoz vezette. Sokat változott, sokkal boldogabb ember lett. Egy olyan, aki teljes szívéből tud örülni, és meg tudja élni a pillanatokat. A pillanatokat, amelyek élete végéig el fogják kísérni. Hiszen az igazán fontos pillanatokra örök időkig emlékezni fogunk, mert azokat nem elszálló szavak, vagy elfeledett gondolatok, hanem a szív őrzi.
  Cosette rátalált arra a két emberre, akik megmutatták neki, hogy más színben is lehet látni a világot. Szerette ezt a két férit, akik az idők során jó barátjai lettek, és annak kölünösen örült, hogy nem kell folyamatosan a McLaren, és a Ferrari Home-ja között rohangálnia, hiszen míg régebben a két pilóta alig-alig váltott pár szót, mostanra szinte nincsen olyan nap a versenyhétvégéken, hogy ne ülnének le egy kicsit beszélgetni egymással.
   Ezen gondolatmenet végére egy kis büszkeség töltötte meg Cosette testét, talán ha annak idején nem szervezte volna meg azt a közös programot, akkor sosem tudatosul a két férfiban, hogy ellenségeskedés helyett, akár barátok is lehetnének. A beskatulyázás, és az előítéletek sokszor már azelőtt megölnek egy kapcsolatot, mielőtt a két fél egyáltalán beszélgetett volna egymással, és egy kicsit megismerte volna a másikat. Ez történt velük is, már az elején eldöntötték, hogy  ők nem lehetnek nemhogy barátok, de még haverok sem. Lehet, hogy ennek a környezet vol az oka, amelyben mindketten dolgoztak. Talán az őket körülvevő emberek miatt alakult így a kapcsolatuk. A média pedig csak tetézte a problémákat, és megölte azt a maradék, apró esélyt is, amely által megpróbálhattak volna nyitni a másik felé. Pedig sokszor elég egy kedves szó vagy csupán csak egy mosoly. Egy mosoly, mely az egyetlen olyan görbe vonal, amely akár egyenesbe is hozhatja a dolgokat.
  Hope arcán viszont hamis mosoly díszelgett, ahogyan a szőke hajú férfihoz közeledett.  Pontosan tudta, hogy mit jelentenek az extrák, tisztában volt a szó mögött megrejtező gondolatokkal. Viszont nem tehetett semmit sem, ez a munkája, ezért fizetik, és alkalmazzák. Gregor beleültette a hullámvasútba, és nem engedte onnan kiszállni a lányt. Hope töretlenül mászta a hegyekké magasodó rámpákat, a végtelen hullámzásba mára már teljesen beleszédült.  De nem mutathatta ki ezt, nem látszódhatott rajta az elkeseredés, ez a hamiskás mosoly volt az álarca.  Így  járása magabiztos volt, mozdulatai könnyedek, pillantásai hívóak. A férfit rögtön levette a lábáról, teljesen meg volt érte őrülve. Hope pillanatok alatt csavart az ujjai köré minden egyes férfit, és Gregor pontosan ezért tartotta ekkora becsben lányt. 
  A füstös szemek, és a kihívó öltözködés mögött, azonban egy megszeppent, félénk, és meggyötört ember rejtőzött. Csak azok láthatták, hogy mi is bújik meg emögött az álarc mögött, akik  mélyen a szemébe mertek nézni. Gregor közöttük volt, azonban az ő segítő kezei mögött önös érdekek búrjánztak, felemelte, majd a mélybe taszította Hope-t. Segítséget színlelve tette tönkre az életét, és vette el tőle a hitét, mely addig a pontig sosem hagyta el a szűk határmezsgyén, -mely az életet, és a halált választotta el egymástól-, táncoló lányt.
  A villódzó fény ugyanúgy zavarta a retináját, mint mindig,  a dübörgő zene bántotta a dobhártyáját, feje pedig majd szét esett a bevett tablettáktól. Igen, csak így volt képes elviselni ezeket a megpróbáltatásokat. Rászokott, és bármennyire is próbálta letenni, már nem tudta. A mindennapjai részét képezték, bár csak munkaidőben szedte őket. Sosem akart emlékezni azokra az éjszakákra, azt akarta, hogy a szégyen emlékképei eltűnjenek a feldés szürke homályában. Az élet igazán nagy drámái csöndesen kezdődnek, úgy hogy mire észrevesszük, már nyakig ülünk benne, és nem látjuk semerre sem a kiutat. Így kezdődött Hope drámai története is. Nem voltak előzmények, vagy baljós jelek, úgy, mint a filmekben. Nem figyelmeztette őt semmi sem. A V- alakban repülő hollók, vagy a károgó varjak, esetleg egy előtte elfutó fekete szőrbe burkolózó macska, vagy az alkonyatkor visszasütő  nap sugarai. Semmi sem. Csöndesen, és észrevétlenül kísérte lépéseit az Ördög, és az út, amelyen haladt, Gregor-hoz vezette. Egy zsákutcába ért, nem voltak elágazó utak, nem választhatott, már nem hozhatott döntést. Döntést, mely már megszületett, sorsa megpecsételődött, még mielőtt bármit is tehetett volna, Gregor lett a végzete.
  Mialatt a férfihoz közeledett, a körülötte levő emberek arcát fürkészte. A zene barátságtalanul szólt, az arcokon mégis vidámság, és öröm tükröződött. Egyszerre mozogtak lábak, és karok, egymáshoz dörgölöző testek,  és nyelvek csatája töltötte be a hatalmas táncparketett. Ismeretlen emberek, egy ismerős táncot jártak miközben szemeik csillogtak az alkoholtól, és pupilláik teljesen kitágultak a drogoktól. Féktelenül ropták ezt a táncot, előítélek, és gondolkodás nélkül. Szabadon szárnyaltak az éj sötét homályában.
  Azonban voltak mások is, akik eldugott helyeken, feltűnésmentesen kötöttek milliárdos üzleteket. Mindnyájan befolyásos emberek voltak. Nappal megfontolt üzletasszonyok, és üzletemberek.  Cégigazgatók, vagy éppen arab sejkek. Nagyhalak az elanyagiasodott világ végtelen óceánjában. Ez a londoni szórakozóhely volt az ő ,,törzshelyük". Itt gyűltek össze minden este, hogy sötét ügyeiket rendezzék, erkölcstelen életet élve, erkölcsöt prédikálva.
   Hope undorodott ettől a kétszínűségtél, nem értette, hogy hogyan játszhatja meg valaki ennyire magát, és az újabb befolyásos vendég, abból is a ,,nagyon" címke alatt lapuló fajta, vagyis ez a szőke hajú, sportos alkatú, fiatal férfi, akiről senki sem hinné el, hogy ilyen módon mulatja az időt, egészen hányingert keltő látványt nyújtott a számára. Azonban ezt nem mutathatta ki, így amint odaért, testét ő is a férfinak dörgölte, pont úgy, mint azok a nők, akiket az előbb látott. A szőke türelmetlenül felmordult, és még szorosabban húzta magához a belülről reszkető  Hope-ot. Minden mozdulata sürgető volt, távolról lerítt róla, hogy jópár pohár vodka lecsúszott már a torkán. Nem kontrollálta magát a férfi, csak azt akarta, semmi mást.




 

3. rész- Barna szempár

 Sziasztok!!

 

Meghoztam a harmadik részt is! Egyre több dologra derül fény, és egy újabb szereplő is belép a történetbe! Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!

 

 

   A Nap már lassan sétált lefele a felhők alkotta lépcsőfokokon, melyek fáradtan terültek el a világoskék égbolton. Forró sugarai viszont továbbra is perzselték Cosette bőrét, aki egyre türelmetlenebbül várta a két férfit. Már épp azon volt, hogy jól kiosztja őket, amint leérnek, viszont amikor a spanyol, és az angol mosolyogva, és vidáman léptek ki a szálloda átlátszó üvegajtaján, és sűrű bocsánatkérésekbe kezdtek, a nő minden dühe elszivárgott, és egy mosoly kúszott az ő arcára is.

- Már ismerlek titeket annyira, hogy húsz perccel korábbi időpontot mondtam nektek, mint egyébként indulnánk- állt fel a padról, és feltolta a szemüvegét, hogy a két férfi szemébe tudjon nézni, akik sunyin pillantottak egymásra, majd lehajtották a fejüket. Vajon tényleg ennyire pontatlanok, és lassúak, hamár ilyen eszközökhöz kell folyamodnia a nőnek? Futott át az agyukon a gondolat, amelyet minél hamarabb ki akartak törölni a fejükből.

- Nah mi van? Ilyen hamar megártott nektek a Nap?- tárta szét Cosette a karjait, majd a bőröndjével együtt a csapat mini buszához igyekezett. - Huhú, fiúkák!- fordult vissza az ajtóból, és értetlenül szemlélte a két pilótát. - Jönnétek?!

- Öhm.. Igen- kapta fel az angol a fejét, aztán bepakolta a bőröndjét a csomagtartóba, eközben a spanyol is berámolta a cuccait, majd helyet foglaltak az autóban, és a reptér felé vették az irányt. Az út alatt a csönd vette át a hatalmat, csak a városi élet apró hangfoszlányai szűrődtek be a résnyire lehúzott ablakon. Az angol fején a fejhallgatójával, még a spanyol twitter-ezéssel ütötte el az időt, miközben Cosette a gondolataiba merülve szemlélte Monaco nyüzsgő városát.

  London ennél sokkal csöndesebb volt ezekben az órákban. A felhők kitartóan tornyosultak az égbolton, eszük ágában sem volt továbbállni, mintha egyszerre akart volna egy végtelen óceán minden egyes vízcseppje leesni a Brit- szigetek pázsitjára. Keservesen sírtak ezek a szürke égen úszók, talán ők is Hope miatt hullajtották könnycseppjeiket. Egy sors miatt, melynek oldalain elmosódott betűkből felépülő drámai történet szövődött, egy olyan életet nyújtva a lány felé, amelyet a legtöbben már rég eldobtak volna maguktól. Talán addig sem bírták volna a megpróbáltatásokat, amíg Hope tűrte testén a zúzódások nyomait, a mocskos szavak sorait, az erős szorítást a csuklóján, és azt az éles, és gyötrelmes fájdalmat, amely beköltözött minden egyes porcikájába.

   Halk zene szállt ki a nyitott ablakon, és a hűvös szél a hátára kapva festett hiányos dallamot az utcán kószáló emberek tudatába. Embereknek, akik éppen a buszmegállóban ácsorogtak, és vártak arra, hogy elhagyhassák ezt a ködös várost. Embereknek, akik a munkából hazajövet sétáltak a Dark Street-en, amely csupán három utcára futott az Angel Street-től. Asszonynak, és anyának, aki eszeveszetten sietett a lánya balett fellépésére, férjnek, és apának, aki már alig várta, hogy otthon magához ölelhesse a gyermekeit, és a feleségét. Idős néniknek, és bácsiknak, akik magányosan ültek a két emeltes, piros buszokon, amelynek ablakaira kicsapódott a pára, és amelyet a két üléssel hátrébb elhelyezkedő szőke hajú lány gondosan törölgetett le tenyere közepéig lehúzott fekete kabátjának ujjával.

   Lehelete szinte fehér füstként szállt fel, míg fogai halkan kocogtak a szájában. Az idő hercege édesapja halála óta csak hullajtotta a könnyeit, fittyet hányva arra, hogy lassan már a Június hónap neve díszeleg a naptárak oldalain. Hope viszont sosem sírna apja elvesztése miatt, inkább fellélegezne, és nyugalom költözne a testébe. Talán a fájó emlékek képei is megkopnának, talán egy új életet kezdhetne, egy jobbat, és szebbet.

   Eközben Monaco repterére megérkezett a két világbajnok pilóta, élükön Cosette-tel, és emiatt teljesen felbolydult az eddig nyugodt Monte Carlo Airport. A kis társaság körül rögtön népes embertömeg gyűrűzött, így Cosette jobbnak látta, ha egy kicsit meghúzódik, és elfogyaszt egy kávét, ameddig a két férfi autogramokat osztogat, illetve fényképezkedik. Mostanában egyre többször lehetett a két pilótát együtt látni, a kapcsolatuk egészen baráti lett, jól kijöttek egymással, és számíthattak a másikra, illetve ott volt Cosette is, aki mind a két férfit kedvelte, és szívesen töltötte velük az idejét. Nando párszor még edzeni is elment az angollal, és sokszor közösen utaztak a versenyhelyszínekre is. 2007-hez képest teljesen átalakult bennük a másikról kialakított képük, és kellemesen csalódtak egymásban.

   Viszont tudták, hogy ez a Forma 1, ahol a versenypályán nincsen barátság, amint felvették a bukósisakjaikat, és felbömböltek a V8-as motorok, csakis egy céljuk volt, a győzelem mindenekfelett. Hiszen ezért éltek, és keltek fel nap, mint nap edzeni. A győzelem volt az oxigénjük, a sebesség a szenvedélyük, és a motorok süvítő hangja a legkellemesebb dallamuk. Amikor az autóban ültek megszűntek a problémák, a rossz gondolatok, és csak a célt látták a szemük előtt. Egy olyan érzés vette őket hatalmukba, amikor 300 km/h-val repesztettek végig a hosszú egyenesen, vagy amikor a dombnak felfele az Eau Rouge-on száguldottak, amihez nem ismertek foghatót. Az adrenalin éltette őket.

   Nem úgy, mint Hope-t, aki igazából azt sem tudta, hogy miért él. Úgy gondolta, hogy nincsen semmi értelme annak, hogy létezik, csupán elszívja a levegőt a többi ember elől. Soha senki sem mondta neki, hogy ő fontos, még sosem érezte, hogy milyen az, ha igazán szeretik. Egy valaki volt, aki még tűzbe is ment volna érte, egy valaki volt, aki jobban szerette őt mindenkinél. Ez az ember viszont meghalt, feláldozta az életét érte. Hope-ért, akinek pillanatok alatt pecsételődött meg a sorsa, mely most teljesen kilátástalan.

   A szőke hajú lány, a kis lyukon bámult kifele. Az elsuhanó fákat, és házakat, az öreg lámpások egybefolyó sárga fényét, és az elkeseredett emberek hófehér arcát. Nem volt egyedül, rengetegen éreztek úgy, mint Hope. Az éjszakai világban feltűnő sötét alakoknak, mind szörnyű múltjuk van. Szörnyű titkokat rejtegetve élik mindennapjaikat.

   Amikor Hope találkozott Gregor-ral még nem tudta, hogy milyen társaságba keveredett. Elveszettnek, és befolyásolhatónak tűnt, egy olyan személynek, akit úgy lehet mozgatni, akár a marionett bábukat. Ezt rögtön felismerték, és ki is használták, teljesen megölve ezzel a régi lányt, azt a Hope-t, aki kimászott, abból a hatalmas gödörből. Már nem hitte el, hogy képes lehet felülkerekedni a problémákon, és felejteni. Már nem hitt a megváltásban, ismeretlen szó volt számára a remény, és a kitartás. Jelentés nélküli, üres szavak, semmi több.

   Nem úgy, mint az angolnak, akibe kicsi kora óta azt verték bele, hogy bármi is történjen nem adhatja fel. Minden bukás után fel kell állni, és emelt fővel továbbhaladni. Nem maradhat összetörten a földön fekve, fejét a padlóba verve. Tudta, hogy minden egyes nap újabb lehetőségeket tartogat, újabb embereket sodorva elé, olyanokat, akiknek talpai talán a szíve tengerpartján, abban a sárgás színű, apró szemcsékből felépülő puha homokban örök nyomot hagynak.

   Miközben a háromfős baráti társaság a repülőn ülve csukott szemekkel az álmok földjén járt, addig Hope szemeit  villódzó, és éles fények bántották. Esetlenül lépkedett a majd 15 cm-es magas sarkújában, és remegő kezekkel igazgatta magán a falatnyi szoknyát, amely minden egyes lépésnél feljebb csúszott. Kényelmetlenül érezte magát, legszívesebben elbújt volna a világ elől, és sosem jött volna elő, de nem tehette. Teljesítenie kellett a feladatot, nem hátrálhatott. Szüksége volt a pénzre, hogy legalább tető alatt hajthassa álomra a fejét, nem akart utcára kerülni.

- Hope!- egy türelmetlen, és érces férfihang zökkentette ki a lányt, aki majdnem hasra esett a hirtelen sokktól. Ez a hang, volt a végzete, ami elől nem menekülhetett. Fejét a barna hajú, 40-es férfira emelte, és reszketve nézett bele azokba a sötét barna szemekbe, amelyek egyszerre jelentették számára az életet, s a halált.

   Cosette is egy barna szempárban tükröződött vissza, de ezeknek a szemeknek a tulajdonosa nem akart semmi rosszat, csupán hazajutni, és ruhástól beledőlni az ágyba. Kimerítette a mai nap, főleg így másnaposan.

- Megérkeztünk- hangzott el a világmegváltó mondat a nő szájából, aki mosolyogva állította le a motort, és szállt ki fekete Mercedes-éből. A férfi halványan elmosolyodott, majd ő is követte a gesztenye hajú nőt. Bőröndjét kiszedte a csomagtartóból, majd megindult az ajtó felé.

- Otthon, édes otthon- suttogta, amint átlépett a küszöbön, és a fekete bőröndöt a földre tette.

- Erre szokták mondani, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon- mondta Cosette, és lelki szemei előtt megjelent az édesanyja, amint az Olaszországi nyaralásból hazatérve elhagyják ajkait ezek a szavak. Igen az otthon érzése, amikor hazaérkezünk felbecsülhetetlen, főleg, ha egy olyan környezetbe csöppenünk, amely ösztönzőleg hat ránk, és amely szeretettel ölel át. Menedék, ahol megpihenhetünk, az ágy, amelyen átléphetünk az álmok földjére, a szétszórt játékok a padlón, a lecseppent körömlakk a fehér szőnyeg rojtjain, a poszterek a szoba falán, a vasárnapi ebéd fenséges illata, amely a levegőben terjeng, és a kert végi hatalmas tölgyfa, amelynek árnyéka védelmet nyújt nyáron a nap perzselő sugarai elől. Ezek mind az otthont jelentették Cosette számára, a helyet, ahova mindig visza-visszatér, hogy nyugalomra lelhessen, és hogy feltöltődhessen pozitív energiákkal.

  Hope viszont sosem tudta, hogy milyen ez az érzés. Számára nincs olyan, hogy otthon. Csak egy lepukkadt bérlakás, ami miatt rákényszerült erre a munkára. A munkára, amely végleg a mélybe taszította. A 40-es férfi, -akinek nevét mindig undorral az arcán ejtette ki, és akit mindenki ismert, de amint szóba került, rögtön  letagadták az ismertséget-, érdes ujjait végighúzta a reszkető lány karján.

- A pontosság sem a te asztalod- motyogta úgy, mintha ordítaná, és lehelete, úgyanúgy bűzlött az alkoholtól, mint mindig.
- Itt vagyok- húzta ki magát, és próbált minél magabiztosabbnak tűnni, mire a férfi egy újabb lépést tett meg Hope irányába.
- Cicuska- rántotta magához, és végigsimított az arcán. Hope teljes testében reszketett, sosem tudhatta, hogy mi fog történni, Gregor mindig is kiszámíthatatlanul viselkedett.
  Miközben Hope lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi lesz a következő lépés, Cosette egy bögre forrócsokit szürcsölt a nappaliban.
- Ez nagyon fincsi- nyalta körbe a száját, majd mosolyogva a férfira nézett.
- Valamit én is tudok- mosolyodott el a pilóta is, majd helyet foglalt a fotelben.- Hú, de álmos vagyok!- nyújtozkódott meg, és hátradöntötte a fejét.
- Akkor holnap kicsit később jövök, hogy ki tud magadat pihenni- ajánlotta fel, mire az angol arcára rögtön kiült a hitetlenkedés, és a meglepettség minden jele.
- Cosette nem vagy te beteg?- ráncolta össze értetlenül a homlokát.
- Jól vagyok teljesen, de még egy ilyen beszólás, és dudával ébresztelek, hajnali négykor- válaszolta komolyan, majd kiitta az utolsó korty édes finomságot is a bögréből.- Nah, én most megyek, köszönöm a csokit- állt fel, és a Hall felé indult.
- Nincs mit megköszönni- mosolyogva lépkedett a nő mögött a férfi, majd megállt az ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogyan a nő magára veszi a kardigánját, és a cipőjét.
- Jó éjszakát Lewis!- húzta le a kilincset, majd visszafordult az angolhoz.
  Miközben Cosette-ék búcsúzkodtak Nando mosolyogva terült el az ágyon, és boldogan hallgatta Dasha csacsorászását. Ennek a duruzsoló hangnak a hatására újra élettelteli lett, és mintha az álmosság is elszállt volna a szemeiről. Rájött, hogy mi hiányzott neki olyannyira az egész hétvégén, és tudta, hogy úgy kell vigyáznia rá, mint a szeme féynére, talán még annál is jobban.


 

2. rész- Labirintus

Sziasztok!!

 

El is készült a folytatás! Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek!:) A visszajelzések azért lennének fontosak, hogy tudjam érdemes-e ezt a történetet folytatni.. Szóval jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek, és remélem, hogy jó hetetek volt!:)

  Már delet ütött a harang, amikor a Monaco-i szálloda 164-es lakosztályában a három barát leült reggelizni. Cosette arcán végig hatalmas, és elégedett mosoly díszelgett, ahogyan a két férfit szemlélte. Mindketten úgy mozogtak, akár a lassított felvételeken a szereplők, és minden egyes szót háromszor meg kellett rágniuk, hogy értelmezni tudják. A múlt éjszaka féktelen bulizása, most elégtételt követelt. A számlának mindig minden körülmények között egyenlítődnie kellett. A jó éjszakát, keserves nappal követte. Mindennek megvolt a maga ára, és bár ezzel tisztában voltak, ugyanúgy megtették minden adandó alkalommal.

  A spanyol lassan, de egyre biztosabban élénkedni kezdett, a fejfájás csillapító, illetve a jó erős fekete kávé hatása egyre jobban érződött, nem úgy, mint az angolon, aki továbbra is némán bámult ki a fejéből, és minden második falat után hatalmasakat ásított.

- Be ne kapj!- kuncogott a nő, és belekortyolt a kávéjába. Élvezte a helyzetet, hiszen előző este ő figyelmeztette a két pilótát, hogy nem a legjobb ötlet elmenni és berúgni, még akkor sem, ha ezt vasárnap teszik, hiszen másnap repülőre kell szállniuk. Tudta, hogy mennyire rosszul bírják az alkoholt, és azt is tudta, hogy az angol egy átbulizott éjszaka másnapján kis túlzással ugyan, de megközelítőleg életképtelen.

- Ne szólj hozzám még legalább öt percig- mutatta fel négy ujját, majd miután észrevette a hibát hüvelykujját is kinyújtotta. Persze Cosette és Nando egyből hangos kacarászásba kezdett, mire az angol szemeit lesütve folytatta a reggelijének, de inkább már ebédjének elfogyasztását. 

  Eközben Hope is megunta az ücsörgést, és magára kapva a vékony kabátját útnak eredt. Nem tudta, hogy hova tart, vagy hogy miért megy, egyszerűen csak érezni akarta az eső illatát, beleszippantani a friss levegőbe,  és végigmenni az Angel Street-en. Igen, ez az utca sokat jelentett számára. A múltja volt, mely elől bár menekülni akart, időnként mégis vissza-visszatért a gyökerekhez. 

  Elmélázva nézte a hiányos téglákból felépülő, apró kertes házat. Lelki szemei előtt látta a  mosolyogva és dalolászva szökdécselő szőkehajú kislányt, akinek tökéletes élete volt. Azonban a felhőtlen gyermekévek hamar rémálomba fordultak át. A családi nyaralások emlékfoszlányai már rég a feledés homályába merültek, édesapja egyre később ért haza, így a közös játékok is el-elmaradoztak. A békés családi életet felváltotta egy sokkal nyugtalanabb, és kiszámíthatatlanabb. Lassan a túlélés volt a cél.

  Ahogyan elhaladt a ház előtt szemébe könnycseppek szöktek, pedig megfogadta, hogy soha többé nem fog sírni. Igen, megfogadta, de ahogyan az emlékképek sorra kúsztak bele a gondolataiba, nem tudott megálljt parancsolni a sós folyadéknak, mely cseppek formájában kúsztott végig kipirosodott arcán. Kezeit gyorsan az arcához kapta és törölgetni kezdte szemeit. Nem akarta, hogy bárki is lássa, hogy sírt, nem akart gyengének tűnni. Lépéseit megszaporázva igyekezett haza, bár sosem érezte magát otthon a mostani lakásában. Utálta a kis zugokat, a dohos szagot, és a buszfékek csikorgását, mely mindig a korai órákban ébresztette. Ki akart onnan törni, a saját lábára állni, és változtatni. Évekig keresett munkát, küldött be önéletrajzokat, ment el állásinterjúkra, de törekvéseit nem követte siker.
  Aztán eljött az a nap, amely végérvényesen megváltoztatta a sorsát, egy ember, aki a rossz irányba terelte, egy munka, amely tönkretette az egész életét. Egyszer már felállt a padlóról, kimászott a végtelenül mélynek tűnő gödörből, túllépett olyan dolgokon, amelyeken mások képtelenek lettek volna, de ő megtette. Mindezek ellenére mostanra  teljesen kicsúszott az irányítás a kezéből, visszafordíthatatlanul elindult a lefelé vezető úton, és egy olyan labirintusban találta magát, amelyből nincsen kiút.
  Közben elkezdett szitálni az eső, és Hope még nagyobb tempót kezdett diktálni. Az utcákon lődörgő emberek furcsa tekintettel figyelték a lányt, de ő ezzel nem foglalkozott. Úgy rohant fel harmadik emeleti lakásába, mintha az életéért futna. Kettesével-hármasával ugrott fel a lépcsőfokokon, és szinte feltépte a bejárati ajtót. Sietősen haladt a fürdőszoba irányába, majd  a vajszínű csempével befedt falnak dőlve lecsúszott a földre, és zokogni kezdett.

   Miközben az eső egyre jobban zuhogott Angliában, addig Monaco továbbra is a napos oldalát mutatta. Kihasználva a verőfényes napsütést Cosette előrement. Amint kilépett a Hilton szállóból rögtön az orrára tolta a napszemüvegét, és leült az egyik padra. Boldogan nyújtózkodott meg, majd fejét hátradöntve élvezte ahogyan a nap sugarai lágyan simogatják arcbőrét.

  Mialatt Cosette nyugodtan pihengetett, a 164-es szobában a két férfi egyedül maradt.
- Átmegyek és összeszedem a cuccaimat- állt meg az ajtóban a spanyol, és onnan nézte, ahogyan barátja lázasan pakol.
- Rendben- fordult egy bólintás erejéig az idősebbikhez, majd folytatta az előző tevékenységét.- Várj Nando!- dobta le az éppen a kezében levő ruhadarabot az angol, és teljes testével a spanyol felé fordult.
- Igen?- kíváncsian nézett a barátjára.
- Mi a helyzet Dasha-val?- kérdezett rá érdeklődve, hiszen a spanyol egy ideje már randizgat az orosz lánnyal, viszont eddig nem nagyon beszélt a találkozásokról. Az angol úgy sejtette barátja komolyan gondolja a kapcsolatot, és hosszú távra tervez.
- Megvagyunk- rántotta meg a vállait egyszerűen, majd épp indulni készült, de az angol nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Nando!- kiáltott utána.
- Igen, Lewis?- sóhajtott fel, és az ajtófélfának dőlve, karbatett kezekkel várta a faggatózás folytatását.
- Mit mondott a Kanadai futamra?- az angol kíváncsian várta a választ, mivel a spanyol nagyon sokat gondolkozott azon, hogy vajon jó ötlet-e ez. Tanácstalan volt, félt attól, hogy talán még túl korai együtt mutatkozniuk a sajtó előtt. Nem tudta, hogy mit szólna hozzá a modell, hogyan reagálna erre a felvetésre.
- Háát- húzta az angol agyát- beleegyezett, sőt nagyon örült a meghívásnak- mosolyodott el, ahogyan mesélni kezdte az előzményeket, illetve a lány reakcióját. Úgy gondolta, hogy Dasha-val akár hosszú távra is tervezhet. Nem zavarta a korkülönbség, és az emberek véleménye. Válása után csak a boldogságra vágyott, és ha ezt egy 23 éves modell mellett találja meg, abba senkinek sincsen semmiféle beleszólása.
- Örülök haver- lépett a spanyol mellé, és megpaskolta a hátát.
- Én is Lewis, én is nagyon örülök- a mosoly még nagyobb lett Fernando arcán, és sugárzott róla a boldogság.- Nah de most rohanok, mert Cosette lenyakaz minket- húzta el ujját a torka előtt, ezzel is nyomatékosítva a mondottakat.
- Az biztos- nevetett fel az angol, majd visszafordult a bőröndjéhez, miközben a spanyol elhagyta a lakosztályt. Szélsebes léptekben közeledett a szobájához, és amint beért lekapta a szekrény tetejéről a bőröndöt, és az ágyára dobta, mint ahogyan az éppen a kezébe akadó ruhadarabokat is.
  Azonban Hope valami mást tartott a kezében... egy pengét, melyet  erőteljesen szorított össze hüvelyk- és mutatóujjával. Mély lélegzetet vett, majd a csuklója felé emelte az éles fémdarabot, és a bőréhez érintette. Lehunyta a szemeit, és csak a hideg fémre koncentrált, melyet egy hirtelen mozdulattal végighúzott az alkarján. Fájt neki, nagyon fájt, de pont ezért tette. Érezni akarta a fájdalmat, azt hitte, hogy ezzel minden rossz elszáll belőle, gyűlölte, hogy ilyen lett. Gyűlölte az életét, gyűlölte a személyt, aki ilyenné tette.



 

1. rész- Titkok

Sziasztok!!

Nos, elérkezett ez a pillanat is! Az első rész el is készült a Hope-ból. Mint mondtam, egy eléggé másfajta történet pattant ki a fejemből, ami nekem is nagyobb váltás volt. Az első, és talán legszembetűnőbb változás, azaz E/3-as szemszögből való írás. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, és  nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

 

Hope

  A hűvös tavaszi szellő lágyan kapott bele az üres utcán bandukoló lány összekócolt, szőke tincseibe. Magányosan kóválygott, csak a nagy épületek kormos falaira festett árnyék volt az utitársa. A szájából kifújt szürkés füst barátságtalanul gomolygott a levegőben, miközben magassarkújának kopogása kísérte az Angel Street-en. Lábait óvatosan helyezte egymás elé, lépései bizonytalanok voltak. Feje majd szétesett, és megelégelve a szűnni nem akaró szédelgést, az egyik lépcsőfokon keresett menedéket. Tarkóját a hideg korlátnak döntve, szívta be a kátrányos levegőt, miközben az égboltot díszítő csillagok, számára csak egy egybefolyt fényes lángcsóvának tűntek.

   Üresnek, és elhagyatottnak érezte magát ebben az állandóan változó világban. Ebben a folyamatos körforgásban, és mozgásban, ott ahol ő csak egy helyben topogott. Fel-felderengtek benne azok pillanatok, amikor a feladás szélén állt, és kétségbeesetten a gyógyszerek után nyúlt. Tisztán emlékezett a pirulák kesernyés ízére, mely a vodkáéval keveredett. Az ólmos súlyokat cipelő szempillákra, melyek meguktól lecsúkódtak, a mentő szirénázó hangjára, és elkeseredett kérésére. ,,Hagyjatok meghalni!"
   Tudta, hogy milyen eldobni magadtól az életet, végelegesen feladni, és nem keresni tovább a kapaszkodót. Ő megtette.. Azt mondják az öngyilkosság egyenlő a gyávasággal, de ő tudta, hogy ez a legnagyobb hazugság az egész világon. Tudta, hogy mekkora bátorság, és vakmerőség kell ahhoz, hogy valaki meg merje tenni. Hihetetlen határozottság, és magabiztosság, hogy valaki kihúzza a fiókot, és a tenyerébe borítsa a fehér gyógyszereket. Hogy ne gondolja meg magát, hogy folytassa, és a szájába tegye őket. Amikor megérezte azt a kesernyés ízt, nem gondolkodott, és a vodkásüveg után nyúlva, egyszerűen lenyelte. Nem hátrált meg, talán ez volt élete legnagyobb döntése. Sosem értette, hogy miért kell még élnie. Miért hozzák mindig vissza a halál tornácáról? Miért nem engedik elmenni? Talán az Istennek valami feladata van vele? Ezen a gondolaton keserűen elmosolyodott, majd  lehunyta a szemeit, és szürkés karikákat rajzolt a mindent beborító sötétségbe.
 

 

 

   Eközben pár száz kilométerrel keletre két férfi mulatott a Monaco-i éjszakában. Élvezték az életet,  és felhőtlenül nevettek még az elcsépelt faviccek során is. Nem foglalkoztak semmivel, ez az ő éjszakájuk volt. Bár nem volt mit ünnepelniük, egyikőjüknek sem sikerült az, amit elterveztek. Talán csak a közös elégedetlenség, és csalódottság hozta őket össze, de akkor nem gondolkoztak ilyen dolgokon, végre mind a ketten el akarták felejteni az elvárásokat, és kicsit kirúgni a hámból. A spanyol sorra rendelte az italokat, és a poharak tartalma minden alkalommal pillanatokon belül eltűnt. 

  Reggel azt sem tudták, hogy hogyan kerültek vissza a szállodai szobájukba, de nem is tudtak ezen agyalni, hiszen szörnyű fejfájással ébredtek.

- Szép reggelt jó madarak!- kiáltotta el magát egy női hang, melynek tulajdonosa egy határozott mozdulattal rántotta el a függönyt, így az eddig még sötét szoba, hirtelen fényárban kezdett úszni. Az angol férfi nyöszörögve fúrta bele fejét a párnájába, mivel a nap életető sugarai most, mint paraziták támadták retináját.

- Ne kelljen még egyszer elismételnem!- a női hang továbbra is türelmetlenül próbálta keltegetni a két férfit, de próbálkozásai kudarcba fulladtak.

- Kérlek, ébredj fel!- lépett az angolhoz, miután a spanyol felébresztése lehetetlen küldetésnek tűnt számára, ám a hangja ezúttal már egészen lágyan szólt. Kézfejével óvatosan simított végig a férfi hátán, aki ha lassan is, de mocorogni kezdett.

Cosette

- Cosette?- szólalt meg kissé rekedtes hangon, és átfordult a másik oldalára, így szembekerült az ágy szélén üldögélő nővel.

- Igen, én vagyok az- mosolyodott el, majd keze a férfi arcára vándorolt.- Már eléggé sokára jár, ki kéne kelni az ágyból.
- Jaj, Cosette- a férfi válaszképpen magára húzta a takarót, ezzel jelezve edzőjének, hogy még egyáltalán nem áll készen arra, hogy belekezdjen egy újabb napba. A nő gondterhelten felsóhajtott, és a konyhába sétált. Leguggolt az egyik szekrény elé, és kivett belőle egy lábast, melyet bőségesen megtöltött a hideg vízzel. Óvatosan egyensúlyozva tipegett vissza a hálóba, és utoljára megkísérelte kirobbantani az ágyból a két álomszuszékot.

- Lewis, kérlek- letette az edényt, majd a takarót kezdte lehúzni a férfiról, de amint ő ezt észrevette megragadta az anyagot, és a hasára fordult.

- Nah jó, én szépen kértelek, most jöjjön a víz- emelte meg a lábast.

- Úgyse mered- dünnyögte a spanyol, kidugva fejét a paplan alól. Cosette arcára viszont csak egy ördögi mosoly ült ki, és az összes vizet a két flótásra öntötte, akik meglepetten pattantak ki az ágyból, és ennek a kapkodásnak, egy hatalmas koppanás lett a vége.

- Auuu- kiáltott fel az angol, majd rögtön a fejéhez kapott, és hogy a spanyol még tetézze a bajt, egy rossz mozdulattal lecsúszott a térde az ágy széléről, és a földön jajgató  barátjára esett. Az angol férfi még fájdalmasabban kiáltott fel, miközben a spanyol teljesen megilletődött, és úgy nézett ki a fejéből, mint akinek fogalma sincsen arról, hogy hol is van. Cosette kezeit a röhögéstől rázkódó hasára helyezte, miközben csak hangosan nevetett az elé táruló látványt szemlélve.
- Leszállnál rólam?- szólalt meg az angol, eléggé bosszús hangon, mire a spanyol összeráncolta a homlokát.- Mondom leszállnál, vagy teljesen szét akarsz nyomni? Szerintem most törted el az egyik bordámat!- megelégelve barátja értetlenségét, egy nagyot lökött a spanyolon, aki így hátraesett, és ugyanolyan fájdalmasan koppant a szalagparkettán, mint az angol.
- Auu- jajveszékelt az idősebb is, miközben az angol nagy nehezen felült, és hunyorogva próbálta beazonosítani a dolgokat.
- Szerintem agyrázkódást kaptam- jelentette ki pár másodperces hallgatás után.
- Ne nyavajogj!- állt elé a barna hajú nő, és kedvesen kezet nyújtott a férfinek.
- Én nem nyavajgok- tette keresztbe a kezeit durcásan, miközben a spanyol nagy nehezen feltápászkodott.
- Felállsz, vagy egész nap ott ülsz?- kérdezte türelmetlenül Cosette.
- Itt ülök- továbbra is karbatett kezekkel ült hátradőlve az éjjeliszekrénynek.
- Nah, Lewis kapsz finom kávét, és talán fejfájáscsillapítót is, csak állj fel- fogta meg az angol kezét, aki eléggé körülményesen, de végülis felállt. A spanyol kicsit kezdett már magához térni, legalábbis az okostelefonján szélsebesen pötyögő ujjai ezt jelentették.
-Twitterezni bezzeg van erőd- csóválta meg mérgesen Cosette a fejét, miközben a spanyolt méregette.
- Cosette, én csak...- kezdett bele, de igazából azt sem tudta, hogy mit akar mondani, így egy kisfiús mosollyal a nőre emelte a tekintetét.
- Javíthatatlanok vagytok, mind a ketten- lépett ki a hálóból, és a konyhába igyekezett, hogy feltehesse főni a kávét. Mialatt Cosette a reggelit készítette, Nando épp a Twiterre dobott fel egy képet, ami még a tegnapi buli előtt készült, míg Lewis az ujján felfedezett apró sebet kezdte piszkálni. Egyértelmű volt, hogy kettejük közül melyikük bírja jobban az éjszakai strapát, de legfőképpen a reggeli herce-hurcát.
  Mialatt Monaco-ban ezer ággal sütött a nap, Hope az ablakpárkányon kopogó esőcseppeket hallgatta. London a szokásos arcát mutatta, ködös és esős, szürke, és az egyébként is magányos embereket, még elhagyatottabbá teszi ilyenkor. Hope is egyedül ücsörgött a harmadik emeleti bérelt lakásában, amit a különböző megbízásokból tudott csak  fizetni. Azonban ezek mögött a megbízások mögött sötét titkok rejtőztek. Olyan titkok, amelyeket még maga Hope sem mert bevallani magának.