6. rész- Bókok, és feladás

Sziasztok!!!

 

Nagy nehezen megérkezett a rész! Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ma sem tudom hozni, de végülis mégis elkészült... Talán a következő rész hamarabb fog érkezni, mivel szinte minden létező tantárgyból írtam tz-t az elmúlt egy héten, bár holnap még nagy tz franciából, de utána talán egy kis nyugi jön.. Szép remények:) Igazából már nagyon be vagyok sózva a Forma-1 miatt, szinte számolom vissza az órákat! Remélem, hogy jó hetetek volt, és sok kitartást, illetve erőt szeretnék kívánni a következőre, ami csak 4 napból fog állni!! Jó olvasást mindenkinek!:)

  Cosette mosolya még szélesebb lett, öröm volt ránézni, mint amikor a háborgó felhőrengetek mögül előbújnak a Nap éltető sugarai, és beragyogják a szürke égboltot. Ajkai gyöngédre szelidültek, és ahogyan szája sarkai egyre megasabbra kúsztak, az ajkak lassan szétnyíltak, és előcsillantak közülük a keskeny és fehér fogai. Vidáman sétált végig a boxutcán, és ahogyan elhaladt a box-ok előtt minden szem rá szegeződött. Lépései magabiztosak, mégis könnyedek voltak, boldogságtól csillogó szemeit pedig méretes napszemüveg takarta. Célirányosan menetelt a nagy, és szürke Motorhome felé, miközben az egyre jobban feltámadó szél lágy táncot járt vállaira omló gesztenyebarna hajával.

  Könnyedén lépkedett felfele a lépcsőfokokon, miközben mosolya levakarhatatlanul pompázott boldogságtól tündöklő arcán.

- Cosette!- a lány meglepődötten fordult vissza az ajtóból neve hallatán, de amint meglátta a lépcső aljában álldogáló 183 centiméter csupa lazaságot, az ajkai alkotta egyenes talán még boldogabb görbévé változott.

- Szia Jenson!- köszönt, majd nekidőlve a falnak várta, amíg az idősebbik brit pilóta is felmászik a lépcsőn.

- Mi ez a fene nagy jókedv?- fürkészte gyanakodva a nő tekintetét, amire Cosette csak egy vállrándítással válaszolt.

- Nem lehet egyszerűen csak jó napom?- pillantott fel a férfira, és kérdően nézett bele azokba a kék szemekbe, amelyek régen oly sokat jelentettek a számára. Viszont miközben elveszett a kékségben, talán a mosoly is lefagyott az arcáról. Az emlékek újra a felszínre törtek, és parazitaként támadták meg a nő gondolatait, azonban Cosette nem szerette volna, hogy a férfi lássa rajta a gyengeséget, így megpróbálta visszaerőszakolni arcára a mosolyt, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt... Bármennyire is el akarta felejteni a múltat, a múltukat, nem tudta.

- De neked nem szokott csak úgy egyszerűen jó napod lenni- kötötte továbbra is az ebet a karóhoz a férfi, majd egy újabb lépést tett meg a nő irányába.

- Most mégis az van- jelentette ki egyszerűen. Lábai már vitték is volna tovább, be az épületbe, a kis szobába, azonban valami ott tartotta, így egy tapodtat sem moccant.
- Cosette- a pilóta egy kis szünet után nyitotta szóra a száját, majd zsiványan elmosolyodott, mire a nő értetlenül megrázta a fejét.

- Komolyan mondom irigylem Lewis-t- fonta keresztbe a kezeit, miközben hangja sértődötten szólt.

- Jaj, Jens- mosolyodott el kislányosan a nő, majd lehajtotta a fejét, és a földet kezdte fixírozni. Miért gyengül mindig el? Miért van ekkora hatással rá? Miért nem tudja elfelejteni? Csak ezek a kérdések foglalkoztatták Cosette-t, azonban válaszokat nem kapott.

- Most miért Cosette?! Gyönyörű vagy, és ezt még a vak is látja!- simított végig a lány karján.- Ha te lennél az edzőm, akkor egész nap ott szenvednék az edzőteremben csak azért, hogy veled lehessek!- Cosette nem igazán tudta kezelni a férfi közeledését. Meglepték az elhangzott szavak, melyek egyszerre melengették a szívét, és állították kételyek elé. Lábait tanácstalanul mozgatta a térkövek közötti fugacsík felett, míg lábujjaival ütemesen dobolt a sportcipőjében, nem mert a férfi szemeibe nézni.

- Jens- törte meg végül a csendet, mely egészen rájuk telepedett. Ez nem az a fesztelen, és nyugalmat árasztó csend volt, melyhez nem kellettek szavak, sokkal inkább az a kínos, és zavaró szótlanság.- Én nem tudom, hogy erre mit mondhatnék- pillantott fel a férfira, aki a lány tekintetét kezdte fürkészni.

- Nem kell semmit sem mondanod, csak kikívánkozott belőlem- vonta meg a vállait.- De te is tudod jól, hogyha nem lett volna Jessica, akkor teljesen máshogy alakult volna köztünk minden, és most az én edzőm lennél, nem pedig Lewis-é - kacsintott, és mondandója végégre még egy félszeg mosoly is kúszott az arcára. A lány ezúttal nem kapta el a fejét, hanem kitartóan állta a férfi tekintetét. Agyában gondolatok ezrei cikáztak, ahogyan a kékes szempárba meredt. Mindig is érezte, hogy Jenson más szemmel néz rá, mint a többi férfi, és ezen feltételezése már egyszer bizonyosságot is nyert. Viszont úgy hitte, hogy ezt akkor sikerült tisztázniuk, még annak ellenére is, hogy az elmúlt időszakban állandóan róluk sutyorogtak, arról, hogy talán valami elindult közöttük, de próbálta elhessegetni ezeket az elképzeléseket, nem mert igazán hinni bennük. Számára a munka, és a magánélet két különböző fogalom volt, amelyeket nem lehetett semmiképpen sem összeegyeztetni, és ott volt Jessica is, így teljes mértékben ki volt zárva bármiféle szerelmi szál közöttük.

- Jens!- hirtelen egy mérges férfihang szakította meg a szemkontaktust, hiszen mind a két fél a hang irányába kapta a fejét.

- Jonh- sóhajtott Jenson, amint meglátta a sajtósát. Mérges volt, hogy pont most érkezett, és nem pár perccel később, hiszen úgy érezte, hogy a nővel még nem zárta le ezt a témát, és semmit sem utált jobban, mint egy befejezetlen beszélgetést. - Mi a baj?- nézett várakozóan a férfira, miközben arcizmai befeszültek, és szinte a homlokára volt írva az idegesség. De a másik férfit egyáltalán nem hatotta meg, hogy sikerült ennyire felbőszítenie a pilótát. Közelebb lépett hozzájuk, majd jelentőségteljesen Jenson-ra emelte a fejét.
- Gyere velem- hangzott magabiztosan a két szó, majd a férfi már fordult is, lehetőséget sem adva ezzel a pilótának, hogy ellenkezzen.
- Menj!- szólalt meg Cosette, miközben az egyre távolodó sajtóst figyelte.- Biztos valami fontosról van szó- emelte tekintetét a férfira.
- Mi is fontos dolgokról beszéltünk- nyúlt a lány keze után, azonban ő hátrálni kezdett.
- Jens, menj!- parancsolt rá a pilótára, aki rögtön szóra nyitotta volna a száját, ha a nő nem folytatta volna a mondanivalóját.- Úgy érzem ez a téma már régen le lett zárva. Akkor, ott, este tisztáztunk mindent- lassan, és tagoltan beszélt, miközben végig a férfi szemeibe nézett. Arca nyugodtságot tükrözött, mimikája lágy, és szelíd volt.
- Az én részemről nem- vágta rá, miközben határozottan megrázta a fejét. Az ő arcáról a nyugalom semmilyen jelét sem lehetett leolvasni, a türelmetlenséget viszont annál inkább. Zavarta az egóját, és a hiúságát, hogy valaki ilyen szinten ellenállni tud neki. Egy nő visszautasítása mindig fájdalmas, azonban Cosetté klönösen az volt számára.
- Ha te nem mész, akkor én megyek- jelentette ki a nő, majd ellépett a férfitól.
- Beszélnünk kell- kapta el Cosette a kezét, és maga felé fordította a nőt, aki rögtön elrántotta a karját. Nem szerette, ha uralkodni próbálnak rajta, főleg akkor nem, ha ezt egy férfi teszi.
- De nem most- mondta makacsul, majd faképnél hagyva a férfit nagy léptekben haladt a kis szoba felé.
  A helyiséget lágy szuszogás töltötte meg. A férfi nyugodtan terült el a kék matracon, fülén a fejhallgatójával békésen szunyókált. Mellkasa egyenletesen, és lassan emelkedett fel és le, míg száját időnként halk nyöszörgések hagyták el. A nő kissé ingerülten nyitott be a szobába, de amint meglátta a magzatpózban édesen alvó férfit, arcvonásai rögtön rendeződtek, és szája sarkaiban megint ott bújkált az a mosoly, amelyet a kékszemű pilóta hervasztott le az arcáról. Az ajtó viszont hangosan csapódott be Cosette mögött, amire a férfi nyűgösen mordult fel, és kezdte el dörgölni a szemeit.
- Mi a fenéért csapkodod az ajtót?- ült fel, és morcosan nézett a barna hajú nőre, aki megbánóan sütötte le a szemeit.
- Sajnálom...csak- vett egy mély lélegzetet, majd lehajtotta a fejét.- Nem akartalak felébreszteni- mondta kiskutyaszemekkel, amire a férfi összes dühe egy pillanat alatt elszállt.
- Gyere ide!- csapkodta meg maga mellett a matracot, mire a nő halványan elmosolyodott, majd kibújva a sportcipőjéből terült el az ásítozó férfi mellett.- Mi a baj?- kérdezte a férfi egy kis aggodalommal a hangjában, és a nő fejét óvatosan felemelve, a lábaira döntötte, így  már egymás szemébe tudtak nézni.
- Jenson- fújta ki a bent tartott levegőt, és lehúnyva a szemeit, kissé gondterhelten túrt bele a gesztenyebarna hajába.
- Bepróbálkozott?- tette fel a kérdést, amelyre a nő egy bólintással adta meg az egyébként is egyértelmű választ.
- Tudod, én már régen lezártam magamban ezt az egészet, én nem akarok tőle semmit- magyarázta, miközben hol a férfi gesztenyebarna szemeit, hol a halványrózsaszínre festett körmeit bámulta.
- Tudom Cosette, de ezek szerint ő még mindig beléd van zúgva, ami nem is  csoda, hiszen egy gyönyörű, okos, dögös és talpraesett csajszi vagy, bármelyik pasi szívesen elfogadna a barátnőjeként, sőt - vigyorodott el, mire a nő durcásan fonta össze a karjait a mellkasa előtt.
- Ezt csak azért mondod, hogy jobb legyen a kedvem- szűkítette össze a szemeit, mire a férfi mosolyogva megrázta a fejét.
- Ha azt mondanám, hogy csúnya, buta, és rusnya vagy, aki nem kell senkinek sem, az jobb lenne?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve fürkészte a nő tekintetét.
- Hát ha úgy gondolod- rántotta meg a vállait, és a körmeit kezdte tanulmányozni.
- Nem gondolom úgy, mert ha azt mondanám, akkor hazudnék. Szép vagy, okos, aranyos, kedves, belevaló csajszi, aki még a Forma-1-hez is konyít valamit, úgyhogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy- a nő szívét melegség töltötte el, ahogyan a férfit hallgatta. Jólestek számára a dícsrő szavak, amelyek a barna szemű férfi szájából őszintén szóltak.
- Te mindig fel tudsz vidítani- pöckölte meg a férfi orrát, mire ő elkapta a nő kezét, és arcán zsivány mosollyal kezdte el csikizni Cosette  hasát. A kis helyiséget hamar hangos kacarászás töltötte meg, és a nő alig kapott levegőt a féktelen nevetéstől.
   Miközben a kanadai szobát jókedv, addig a londoni lakást sötétség uralta. Hope összezuhanva ült a hideg padlón, és a sűrű cigifüst miatt könnyező szemeitől csak foltokat látott maga előtt. A tárgyak teljesen összemosódtak számára, és egyáltalán nem tudta kivenni az alakokat. Talán eddig bírta elviselni a megpróbáltatásokat, teljesen összetört, és magába zuhant. Talán végleg feladta...