Sziasztok!
Most őszinte leszek veletek. Az elmúlt hetekben, hónapokban rengeteget gondolkodam azon, hogy igazán mit is akarok ettől az egésztől. A blogolás 2011 óta egy igencsak fontos részét képezi az életemnek, az aktuális történetemmel keltem, és feküdtem minden egyes nap, de mostanra rettenetesen belefáradtam. Nem egyszer előfordult az elmúlt időszakban, hogy leültem, megnyitottam az üres oldalt, és hosszas ideig csak bámultam a fehérséget. Igazság szerint ihlethiányról szó sincs, hiszen az elkövetkező összes rész történése már megszületett a fejemben, ennek ellenére valami miatt egyszerűen képtelen vagyok mondatokba formálni a gondolataimat.
Tudom, hogy az előző bejegyzésemben még egy esetleges következő történetről meséltem, amit csak a Hope befejezése után akartam közzétenni, de mára már attól is elment a kedvem. Lehet, hogy szünet van, nem kell tanulnom, és a fél napomat az iskolában tölteni, mégis egyre kimerültebbnek érzem magamat.
Amelett, hogy a blogolásra egyre kevesebb időm van, és egyre kevesebb a kedvem is hozzá, bele szeretnék kezdeni egy könyv megírásába. Egyelőre nincsenek komoly terveim vele, csakis saját kedvtelésre íródna a történet. Hajt a kíváncsiság, ki akarom magamat próbálni egy ilyen szituációban is, teremteni egy teljesen önálló világot, kizárólagosan fiktív szereplőkkel. Azonban nem szeretnék teljesen elszakadni a Forma 1 világától.. Kevés olyan köyvet találtam a piacon -pontosan kettőt-, amelyben szerepet kap a Száguldó Cirkusz, így én szeretném kihasználni ezt a lehetőséget.
A terveim ellenére, illetve eltekintve attól, hogy végre képes voltam leírni őszintén a gondolataimat, a búcsúzás mégis fájdalmas, és gyötrelmes. De a kérdés az, hogy egyáltalán képes leszek véglegesen elszakadni a blogolástól? Hogyan fogja bírni a lelkiismeretem azt, hogy megszegtem a magamnak tett ígéretemet? Hogy cserben hagytalak titeket?! Nem tudom... Az is lehet, hogy pár napon belül jelentkezek, és sűrű bocsánatkérések közepette felteszem a folytatást, de az is, hogy ez a búcsú tényleg végleges lesz. Magamat ismerve eléggé kiszámíthatatlan, hogy melyik véglet fog bekövetkezni, de azt tudom, hogy nem szeretem az átmeneti megoldásokat.
Óriási köszönettel tartozom mindazoknak, akik csak egy fél pillanatot is, de szántak rám az életükből. Akik pipákkal, kommentekkel boldogították a mindennapjaimat, akik miatt úgy éreztem, hogy érdemes írnom, és hajnali egykor is a billentyűzetem felett görnyednem. Köszönöm, hogy mindig számíthattam rátok, és sosem hagytatok cserben! Köszönöm, hogy ilyen hihetetlen aranyosak voltatok, és mindig vártátok a folytatásokat annak ellenére, hogy időnként igencsak megvárakoztattalak titeket.
A blogolás fenekestül felforgatta az életemet, és olyan tapasztalatokkal gazdagottam, amelyeket örökké magammal fogok cipelni az életem során. Megtanultam egy kicsit nyitottabb lenni, mind az emberek, mind a világ felé. Új ismerettségeket kötöttem, és sokkal inkább mertem önmagam lenni. Sosem számítottam arra, hogy én egy blogot fogok vezetni, vagy hogy egyáltalán írok. Egészen nyolcadikos koromig egy egyszerű iskolai fogalmazást is képtelen voltam egyedül megírni. Most pedig saját könyvet szeretnék... Hát nem furcsa?!
Sajnálom, hogy így kell véget érnie ennek a csodálatos kalandnak, amit talán most így sikerült is beárnyékolnom, de próbálok a jóra emlékezni, a mosolyra az arcomon, amikor végigolvastam a kommentjeiteket, és láttam, hogy érdekel titeket az én kis firkálmányom. Rengeteg örömöt szereztetek nekem egy-egy hozzászólásotokkal. Köszönöm Bloodorange-nak, Stellának, Deveczkének, Lonzitának, Andinak, és mindenkinek, aki velem tartott ebben az utazásban, azoktól akik csatlakoztak útközben, és azoktól is, akik csak elolvasták nyomtalanul a részeimet. Hiszen láttam a számokat, hogy mennyien nyitottatok meg egy-egy részt, láttam az oldalmegjelenítések számát, és tudom, hogy egy-két ismerősöm is olvasta a történetemet.
Az utazás alatt sokat fejlődtem, és sokat változott az írói stílusom, és remélem, hogy a továbbiakban is képes leszek fejlődni, rátenni egy újabb, és újabb lapáttal. Az írás egy szenvedély, amely pillanatok alatt megfertőz, és örökre rabul ejt. Nem tudok szabadulni tőle, de talán nem is akarok. Szeretek írni, mondtokba formálni a kesze-kusza gondolataimat, látni, ahogyan egy apró ötletből, egy hirtelen bevillanásból egy egész világ épül fel. Az írásaim közül a Hope a személyes kedvencem, és nem azért mert ezt a sztorit írtam utoljára, hanem azért mert a témák, amelyeket pedzegetek benne, azok sokkal közelebb állnak hozzám, mint bármelyik régebbi történetem alapsémája.
Ami a legjobban bánt az az, hogy nem vittem végig a szálakat, hogy nem fejeztem be a történetet, annak ellenére sem, hogy én megígértem magamnak, hogy többször nem esek bele ebbe a hibába.. Ennek ellenére most itt vagyok, és ezeket a sorokat pötyögöm, miközben az ujjaim gyorsan járnak a billentyűzeten, nehogy legyen időm meggondolni magamat. Valaki felvetette, hogy írjak egy befejező részt, és akkor el van intézve az egész egy vállrándítással. Nos, én ebben nem hiszek. Hatalmasat csalódnék magamban, talán még ennél is nagyobbat...
Tehát itt hagyok magam mögött egy félkész történetet, és cserben hagylak titeket, és magamat is. Bármennyire is tiltakozik a lelkiismeretem, de jelen helyzetben ez a legjobb döntés. Át szeretném mégegyszer gondolni a dolgokat, bár szerintem már fölösleges. A döntés már régen megszületett. Hogy a búcsú végleges, vagy átmeneti, azt még én sem tudom, de nem akarok hiú reményeket kelteni bennetek.
Szeretném megköszönni a kitartásotokat, és a lelkesedéseteket, amellyel mindig fel tudtatok vidítani. Köszönöm, hogy itt voltatok nekem, és köszönöm, hogy megváltoztattátok az életemet!!
Minden vég egy új kezdet, és ahol egy ajtó bezárul ott egy másik kinyílik...
Remélem még találkozunk!
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK!
