8. rész- Ezredmásodpercek...

Sziasztok!!!!

Elkészült a folytatást! A sok időt valamelyest szeretném kompenzálni a kicsit hosszabb résszel, amelyben a várva-várt találkozásról is olvashattok! Ezúttal nagyon fontosak lennének a kommentek, hiszen az igazán nagy bonyodalmok csak most kezdődnek!
Holnapra mindenkinek jó futamnézést, illetve szurkolást, a mostani részhez, pedig jó olvasást szeretnék kívánni!

  Halk madárcsicsergés töltötte meg a harmadik emeleti szállodai szobát, miközben a fehér reluxák résein beszivárgó aranysárga fény vidám táncot járt a homokszínű falakon. A férfi mozdulatlanságát azonban nyugtalan forgolódások, míg egyenletes szuszogását, erőtlen  nyöszörgések váltották fel. Ziláltan vette a levegőt, miközben ujjait ökölbe szorítva ráncolta össze a homlokát. Az izmok befeszültek, az erek kitágultak, míg szívdobbanásai ezzel párhuzamosan sűrűsödtek. Szemgolyói pedig őrülten cikáztak szemhéjai alatt, mintha csak az előtte elszáguldó fenevadak mozgását követte volna le a tekintetével, de nem ezt tette. Ordítani akart, de torkát egy hang sem hagyta el, menekülni akart, de lábai egy tapodtat sem mozdultak, ki akarta nyitni a szemeit, de pilláira ólmos súlyok nehezedtek, fel akart ébredni, de valami visszatartotta, nyomasztó álmok fogságába esett.
  Azonban hirtelen a szállodai telefon éles csipogása rántotta vissza a valóságba a félelemtől verejtékező férfit. Levegőért kapkodva ült fel az ágyában, és remegő kezekkel szánkázott végig ujjaival a haján. Teljesen kikerekedett pupillákkal meredt maga elé, miközben tudatosan próbálta csökkenteni a pulzusszámát.
- Jó Reggelt álomszuszék!- szólalt meg egy kedves női hang a hangrögzítőre beszélve.- Gondolom nem számítottál ilyen jó kis ébresztésre!- a nő hangján tisztán érződött, hogy mosolyogva ejtette ki száján a szavakat.- Szerintem még nem néztél órára, úgyhogy gondoltam felvilágosítalak...- kis hatásszünetet tartott, és bár a férfi tudta, hogy mi fog következni,  nem volt semmi ereje sem reagálni.- KILENC, AZAZ KILENC ÓRA!! HA MÉG TÚL KORÁN VAN AHHOZ, HOGY FEL TUDD FOGNI, AKKOR BETŰZHETEM IS!!!! K-I-L-E-N-C!!!- ordította torka szakadtából- ÚGYHOGY SIPIRC KI AZ ÁGYBÓL! MOOOOST!!!! ISMÉTLEM.... MOOOST!! Egyébként finom, és gőzölgő kávéval várlak lent a Hall-ban lehetőség szerint egy jó húsz percen belül! Jó készülődést!- köszönt el a francia lány, majd letette a vezetékes telefont.
  A férfi továbbra is egy helyben ült a félhomályba burkolózó szállodai szobájának a közepén, és mély lélegzeteket véve próbált lehiggadni. A bútorok kontúrjai lassan körvonalazódni kezdtek előtte, míg az ébredező város hangfoszlányai beleültek a füleibe. - Ez csak egy álom volt...- suttogta maga elé, mintegy megnyugtatásképp realizálva magában a tényeket, hátha így hamarabb rendeződik a pulzusszáma. Arcát a tenyereire fektette, és szemeit lehunyva próbált koncentrálni, elűzve ezzel az agyát parazitaként megtámadó rossz gondolatok sokaságát.
  Eközben a barna hajú nő vidáman sétált végig a hosszú folyosón, majd megnyomva a lift hívógombját türelmetlen várakozásba kezdett. Furcsa érzések kavarogtak benne, melyek teljesen összezavarták. Boldogan bámult kifele a nagy ablakon, mely csodálatos panorámát tárt Cosette elé. A hatalmas felhőkarcolók, az ezernyi ággal sütő Nap, a madarak csicsergése, a mosolygós arcok az utcákon, mind kellemes képet festettek elé, mégis sötét felhőket vélt felfedezni a messzi távolban. Olyan volt ez, mint a vihar előtti csend, a maga hátborzongató gyönyörűségével.
  A lift ajtaja szétnyílt, és a francia nő elmélázva lépett bele az aranyozott felvonóba, melyben a gombok egyesével villantak fel, miközben lefele haladt. A nő megfordult és a hosszúkás tükörbe pillanatva megigazította gesztenyebarna haját. Amint kilépett az ajtón rögtön egy ismerős arcba botlott, aki frissen, és mosolyogva álldogált az előtérben.
- Jó reggelt Cosette!- dőlt neki a márvánnyal borított falnak, és vidáman kortyolt bele gőzölgő kávéjába.
- Neked is Nico!-  állt meg a szőke hajú férfi előtt, és karba tett kezekkel fürkészte a férfi tekintetét.- Látom valakinek nagyon jól idnult a reggel- jegyezte meg, amikor azokba a boldogságtól csillogó szemekbe pillantott.
- Tudod kialudtam magamat, a világ legszebb nője mellett ébredtem, és most finom kávét iszom.. Kell ennél több?- tárta szét kérdően a karjait.
- Biztosan nem- csóválta meg mosolyogva a fejét.- Hé honnan szerezted ezt a fincsi kávét?- szagolt bele a levegőbe, miután a fekete nedű csodálatos aromája megcsapta az orrát.
- Az automatából- lépett az ablak elé, és a korlátnak dőlve szürcsölgette tovább reggeli ,,életmentőjét".
- Van automata ebben a puccos szállodában?- rökönyödött meg a nő.
- Igen, de nagyon jól el van dugva- nevetett fel a félig finn, félig német férfi, és a szájához emelve a barna műanyagpoharat, elfogyasztotta a teljes tartalmát.- Egyébként Lewis merre van?- emelte egy pillanatra tekintetét a nőre, majd tovább tanulmányozta az eléje táruló csodaszép látképet.
- Egy 5 percen belül itt kell lennie-  pillantott fel az aranyozott szegélyű, díszes feliórára, majd fáradtan nekidőlt a fémes korlátnak, miközben halk ásításra nyitotta ajkait.
- Akkor megvárom- ujjaival felszabadultan dobolgatott pohara oldalán, és szája szegletében állandóan ott bújkált azaz apró mosoly, mely Cosette-t mindig jobb kedvre tudta deríteni.- Régen beszéltünk- gondolkodott el- mostanában Nando-val is osztoznom kell az idején- szökött ki belőle a mondat, és mielőtt a nő reagálhatott volna, a szőke lassan elindult.
- Most hova mész?- értetlenül követte tekintetével a férfi lépéseit, aki hátra sem nézett
- Csak kidobom a kukába- mutatta fel a poharat, majd a szemeteshez sétált.- Talán baj?- nézett kérdően a nőre.
- Nem, dehogyis- rázta meg zavartan a fejét, miközben az óramutató lassú vánszorgását figyelte.
  Eközben az angol férfi a mosdókagyló szélére támaszkodva fáradtan meredt a tükörbe, melyből egy szomorú, és kétségbeesett arc nézett vissza rá. A tengerkék szemekben szürke felhők tornyosultak, melyek vészjóslóan takarták el az éltető napsugarakat. Fényes lángcsóvák követték, a hangos ágyúdörrenéseket,  még a vízcseppek szélsebesen folytak végig a nő sápadt arcán. Fájdalom tükröződött vissza a kékségekben, mely erősen hasított bele a mellkasába. Fogai a félelemtől vacogtak, miközben kétségbeesetten kapkodta a levegőt. Az erő kezdett elfogyni a lábakból, a tekintet egyre csak homályosodott, és a vér lassan beborított mindent.  Remegő ujjak csúsztak végig a tükrön, melyek hosszú csíkokban törték meg a sötétvörös felülelet. Térdre rogyott, és a ködös tekintet utoljára emelkedett a férfira. Félelem látszott a gesztenyebarna szemekben is, és a férfi a kezeivel próbálta tartani az elgyengült testet.- Segíts....- ez volt az utolsó szava, mielőtt a szempilláira nehezedő ólmos súlyoktól szemhéjai lecsukódtak, és szíve egyre erőtlenebbül, és bizonytalanabbul verő ritmusa lassan végleg elcsendesült.
  Szíveik egyszerre dobbantak, még az ajkak vágyakozóan tapadtak egymásra, miközban a vakuk csak úgy villogtak a fiatal szerelmespár körül. Azonban ők nem foglalkoztak az érdeklődő tekintetekkel, csak teljesen átadták magukat ennek a mámoros, és szédítő csóknak, melyre oly annyira vártak már végtelenül hosszú napok óta.
- Hiányoztál!- motyogta bele a csókukba a spanyol, mire a nő csak még közelebb húzta magához a férfit, akinek kezei óvatosan csúsztak végig a modellány derekán. A két test teljesen egymáshoz simult, míg a nő ujjai vadul túrtak bele a barna hajba. Csak nehezen tudtak elválni egymástól, de óvó tekinteteiket nem vették le a másikról. A szemekben a szerelem vörös lángja égett, a mozdulatokban gyengdség, a szavakban finomság érződött. A férfi átölelte a nő vékonyka derekát, és az ujjaikat összefonva, andalogva hagyták el a montreal-i repteret, miközben boldogságtól csillogó szemekkel sétáltak végig a teletömött parkolón.
  A Nap már magasan járt a világoskék égbolton, és kíváncsian szemlélte a lenti világot. Csönd honolt a kanadai városon. Madarak csicseregtek a zöld lombkoronákon, szerelmes párok duruzsoltak a hatalmas parkokban,  ventillátorok zümmögtek a boltokban, míg a  játszótereken vidáman csengő gyermekhangok a közeli pub-ból kiszivárgó ordító feszültséggel vegyültek.  A V8-as motorok egyszerre mordultak fel, és pillanatokon belül elrajtolt a mezőny. Az autókénti 750 lóerő egyszerre szabadult el, míg az adrealin szétáradt a testekben. A kommentátorok hangjai élesen kiáltottak fel, míg érdeklődő szemek tapadtak a tévékészülékek képernyőire. Ujjak feszültek kersztbe, szívek zakatoltak a mellkasokban, izgalomtól futkosó  hideg járta át a testeket, és öröm csillogott minden egyes szempárban. Elkezdődött a kanadai verseny.
  Nagy várakozás övezte az idény hetedik futamát, melynek végén a hetedik különböző győztest ünnepelhette a nagyérdemű. A 2012-es világbajnokság a maga kiszámíthatatlanságával egyre több embert ültetett a tévékészülékek elé vasárnap délutánonként. Az angol férfi hihetetlen boldogságot érzett, amikor áthaladt a célvonalon, és leintette a kockászászló. Már sok ideje várt erre a győzelemre, mely eddig nem akart eljönni. De most itt a kanadai napsütésben, első győzelmének  színterén, újra a magasba emelhette a hőn áhított trófeát.
  Eufórikus hangulatban lobogtatta a brit zászlót az ezüstösen csillogó McLaren-jében ülve, és örömmámorban úszva ugra-bugrált és hergelte a közönséget. Szívéről hatalmas kő esett le, és a felszabadultság, illetve az öröm vette át a kételyek helyét. Vidáman borult a csapatfőnöke nyakába, és rázta az öklét a levegőben. Ezek az ünneplés pillanatai voltak. Amikor ott állt fent, a dobogó legfelső fokán, és a McLaren-es csapattagok vidám arcain járt végig a tekintete, miközben mindenki őt ünnepelte, úgy érezte, hogy övé a világ. Arcára hatalmas, és levakarhatatlan mosoly kúszott, amikor felcsendültek Nagy- Britannia himnuszának a dallamai. A pezsgőfürdő most a szokásosnál is jobban esett neki, és boldogabbnak érezte magát, mint valaha.
  Hope viszont hasogató fejjel, hunyorogva ült fel az ágyban. Egy számára eddig ismeretlen szobában ébredt, és félelem költözött minden egyes porcikájába. Mezítlen testéhez szorosan fogta a puha anyagból készült, selymes takarót, miközben bizonytalan léptekkel haladt az ablak felé.  A sötét függönyt óvatosan elhúzva az éjszakai londoni fények tükröződtek vissza a szemeiben. Szürkés felhők gyülekeztek az angol főváros felett, melyet a Hold ezüstös fénye egyre halványabban világított be.
  Hope rémülten rezzent össze, amikor közeledő léptek neszei ütötték meg a füleit. Gyors mozdulatokkal kapkodta magára a földön heverő ruháit, amikor hirtelen megszédült, és jobb kezét önkéntelenül a homlokához emelte. Ujjait lassan húzta végig a sebhelyen, és erre az érintésre emlékfoszlányok ezrei kezdték megtölteni a gondolatait. Felsejlett benne a Gregor-ral való szócsata, a férfi durva viselkedése, és a tehetetlenség nyomasztó érzése. Amikor ott állt mozdulatlanul miközben Gregor azt tehetett vele, amit akart. Pedig ő az utolsó erejéig küzdött az erős karok szorítása ellen, szabadulni akart, de nem tudott, a férfi sokkal erősebb volt, és a drog hatása is egyre gyengébbé tette a nőt. Hiszen lassan teljesen rászokott azokra a kis tablettákra, amelyek még inkább rontottak a helyzetén.
  A zár kattant és az ajtó mögül annak az embernek az alakja rajzolódott ki, aki végérvényesen elvette tőle az utolsó lehetőséget is egy normális életre. Undort, és megvetést érzett a férfi iránt, mégis rettenetesen félt tőle. Bárhányszor meglátta pulzusszáma növekedni kezdett, és remegés töltötte meg az egész testét. Most pedig ott állt a szobában, szédelegve, és magatehetetlenül, miközben rémülten pásztázta a férfi tekintetét.
- Hova készülsz?- lépett át mindkét lábával a küszöbön, és becsukta maga mögött az egyetlen menekülési útvonalat.- Még igazán fiatal az este- arca egy zsivány félmosolyra húzódott, miközben megfontolt, és tekintélytparancsoló léptekkel közeledett a nőhöz.- Igazán maradhatnál még- a szőke hajú lány folyamatosan hátrált, mialatt a férfi arcán levő félmosoly lassan teljessé változott. Azonban Hope ujjai hirtelen kétségbeesett tapogatásba kezdtek, bőrén érezte a hideg, és érdes falat.
- Én..én menni akarok- hangja bizonytalanul szólt, miközben szemeit a szobán járatta végig valami ,,fegyvert" keresve a meneküléshez.
- El akarsz menni?! Vicces vagy!- kacagott fel lenézően a 40-es férfi, majd megállt egy pillanatra az ágy másik oldalán.- Gyere csak ide!- hívogatta, de a nő csak a fejét rázta, és egy tapodtat sem volt hajlandó moccanni.- Hát jó- vonta meg a vállait, és tovább folytatta a menetelést, miközben Hope már a sarokban állt. Olyan volt ez, mint egy macska-egér játék, amelyben a nő most egérfogóban érezhette magát. Keze remegve kereste az éjjeli szekrényen trónoló lámpát, melyet egy hirtelen mozdulattal megragadt, és védekezésképp maga elé nyújtott, hátha így feltarthatja a férfit.- Azt hiszed, hogy egy ócska lámpa megállít?- nevetett fel, és egészen jól szórakozott a nő reménytelen helyzetén.- Ugysem mernél megütni engem- rázta meg magabaiztosan a fejét, és már csak centiméterek választották el a nőtől, aki teljesen lefagyva állt, kezében a lámpával, melyet nem mert a férfira emelni. Félt tőle, elmondhatatlanul félt.- Add azt ide!- nyújtotta kezét a nő felé, és lágyan végigsimított Hope karján, aki lehunyta a szemeit, és már majdnem megadta magát, de amikor Gregor nedves ajkait megérezte a nyakhajlatában,  kezei, mintha külön életre keltek volna, a férfi fejének vágták a lámpát,  és a lábai pedig eszeveszett iramban kezdtek el rohanni. Nem nézett hátra csak megállíthatatlanul szaladt előre, ki az ajtón, le a lépcsőn, mígnem kiért az utcára. Azt sem tudta, hogy hol van, hogy merre kéne mennie csak  futott, és futott, azonban hamarosan léptek  követték a lépteit, a férfi túlságosan szívós volt, de Hope nem hátrált, egészen egy elvétett lépésig, melynek következtében nagy erővel vágódott neki az aszfaltnak, felhorzsolva ezzel szinte az egész testét.
  Eközben a londoni reptérről egy nevetgélő páros lépett ki, akik felhőtlenül társalogtak, miközben a  kissé már kihalt parkolóban sétáltak.
- Miért voltál reggel annyira nyúzott?- kérdezte érdeklődve a nő, mire a férfi megemelve a tempót haladt az autó felé.- Lewis!- a francia hangja türelmetlenül szólt, miközben a férfi tudomást sem véve róla, nyitotta ki Mercedes-ének ajtaját, és foglalt helyet a vezetőülésben.- Ha nem tűnt volna fel hozzád beszéltem!- vágta be maga mögött bosszúsan a kocsiajtót, és kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen.
- Feltűnt- válaszolt egyszerűen, majd elfordította a kocsikulcsot, és beindította a motort.
- Hát akkor miért nem reagáltál?- hajolt előre a két ülés között, és a visszapillantóba morcosan nézve szemezett a férfival.
- Azért mert...- kezdett volna bele az angol, de a nő félbeszakította őt.
- Kérlek! Mert reggel tényleg eléggé lepusztult fejed volt- magyarázta Cosette, mire az angol halványan elmosolyodott.
- Köszönöm szépen ezt a csodálatos bókot- mondta gúnnyal teli hangon, majd kiállt a parkolóból.
- Nem azért mondtam, de ha így jobban tetszik egyáltalán nem tűntél frissnek- finomított kifejezésmódján, miközben apró mosolyra húzta ajkait.
- Jó, ha ennyire érdekel- sóhajtott fel megadóan- megint az a hülye álom- válaszolt feszülten, és befordult az Angel Street-re.
 Eközben Hope testében szétáradt az éles fájdalom, mely teljesen megszédítette. Remegő kezekkel próbálta feltolni magát, de már késő volt. Gregor a karjánál fogva rántotta fel a nőt, és arcán diadalittas mosoly szélesedett.
- Azt hitted, hogy elmenekülhetsz?!- a férfi szorítása egyre csak erősödött, de a nő minden maradék erejét összeszedve próbált szabadulni.
- Engedj el!!- bár a szemekben könnycseppek gyülekeztek, mégis elszántság fénye csillogott a kékségben. Mély levegőt vett, és a kezét kirántva az erős szorításból, ellökte magától a férfit, majd újra szaladni kezdett.
- Tudod az a leghátborzongatóbb, hogy sosem láttam még azt a lányt, mégis olyan valóságos az álmaimban, szinte érzem a fájdalmát, és ugyanúgy reszketek, mint ő... szörnyű élete lehet- formálta hangtalanul a szavakat, miközben lelki szemei előtt megjelent a tengerkék szemű nő.- És a vér.. a vér beborított mindent, ő pedig reszketve nézett rám, és azt kérte, hogy segítsek neki- idézte fel az álmát, és háta már borsódzott a félelemtől.
- És tudtál segíteni?-kérdezte elgondolkozva a barna hajú nő, és próbálta összerakni a kirakóst, hátha a végén összeáll előtte a kép.
- Nem.. nem tudtam segíteni- sütötte le a szemeit, majd gondterhelten pillanatott fel a hatalmas felhőrengetegre.- Tök jó, hogy most nyertem, és képtelen vagyok örülni, mert egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből- sóhajtott fel.
- Sajnálom, hogy rákérdeztem- hajtotta le a fejét a nő, és hátradőlt az ülésben.
- Nem, nem a te hibád- ingatta meg a fejét.- Már amúgyis ezen kattogott az agyam, mióta felszálltunk Montreal-ban a repülőgépre- forgatta meg a szemeit, miközben egy újabb mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.
- Mióta tart ez pontosan?- fúrta fejét a férfi fejtámlájához, és szemeivel az angol mozdulatait követte.
- Néhány hete...- fújta ki a bent tartott levegőt.- És szinte minden második nap...
- Értem, valahogyan majd megoldjuk, nekem bármikor elmondhatsz mindent, és szólhatsz, ha valami baj van, én megpróbálok majd segíteni neked- egy bíztató mosoly jelent meg a francia nő arcán, és kezével végigsimított a férfi karján.
- Köszönöm, hogy ilyen vagy- mosolyodott el a férfi is.- Rám is számíthatsz, ezt megígérhetem- pillantott hátra, és a két tekintet találkozott. Bensőséges, és meghitt pillanatok voltak ezek. Egy nő, és egy férfi igaz barátsága, mely legyőzi az előítéleteket.
  Viszont az ablakon az első esőcseppek bizonytalanul folytak végig, és a varázst a francia nő kétségbeesett felkiáltása törte meg.
- Vigyáááááááz!- ordított, és tenyerét a szája elé kapva mutatott előre, mire a férfi rémülten fordította fejét a nő kezének az irányába. Az idő hirtelen megállt, az óra mutatója már nem körözött tovább. Síri csönd honolt a kihalt utcában, egy lélek sem kóricált arrafelé. A férfi, és a nő tekintete egy ezredmásodpercig tartó örökkévalóságig találkozott. Az angol hitetlenkedve nézett az ismeretlen, de mégis ismerős szempárba. Ott állt előtte a tengerkékszemű lány, akinek aranyhajtincsei könnyű táncot lejtettek a felerősödő széllel. Az égiek már öldöklő csatát vívtak a sűrű felhőréteg felett. Fényes lángcsóvák követték a hangos ágyúdörrenéseket, és az esőcseppek ütemesen kopogtak a karosszérián.
  A férfi az álmában lépkedett, miközben az ütemes ritmus, mintha az időt számolta volna vissza. A nő előtt sorra peregtek le az emlékképek. Arcán gyermeki mosoly húzódott végig, szemei kíváncsian csillogtak, és amint meglátta az ezernyi gondosan becsomagolt ajándékot a szépen feldíszített, csillogó-villogó fa alatt, még a lélegzete is elakadt. Édesapja gyengéden ölelte át a gyermek vékonyka derekát, még az édesanyja a színes dobozkák között térdelve hívta magához. Kint hatalmas pelyhekben zuhogott a hó, az ablaküvegeken pedig szikrázó jégvirágok nőttek. A rádióban ismerős dallamok csendültek fel, miközben  a konyhából a mézeskalácsok  fehéjas illatta terjengett, és töltötte meg az egész lakást. Anya, és apa együtt énekelte a szép karácsonyi nótát, amit még kiskorában tanítottak a gyermeknek.
  A gyermeknek, aki dermedten nézett farkasszemet a  közeledő autó pislákoló fényszóróival. Talán elérkezett az utolsó pillanat, az utolsó lélegzetvétel, az utolsó szívdobbanás. Talán befejezetlen marad a történet, megoldás, és Happy End nélkül. Talán elérkezett  a vég...