7. rész- Szétpattanó láncszemek

Sziasztok!

 

Tudom, azt mondtam, hogy talán előbb jön, de megint nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azokat elterveztem. De végülis már hozzászokhattam volna ahhoz, hogy valami mindig közbejön.. Nah mindegy is! Annyit szeretnék így előljáróban elárulni , hogy a következő rész nagy fordulópontot fog hozni! Megpróbálok minél hamarabb nekiállni, csak töriből nagy TZ lesz... és ugye Forma 1!!!! El sem hiszem, hogy elkezdődött!:D Igaz 0 óra alvással, de a Forma 1 mindent kárpótol!:)

 

 

   Ahogyan az aranysárga színű Nap megfáradva leszállt a fák lombkoronája mögött, a zöldes és vöröses színek, melyek élénken pompáztak a nappali világosságban, barnára, majd piszkosszürkére váltottak, és végül márcsak a Hold ezüstös fénye ragyogta be az éjszakai égboltot az ezernyi szikrázó csillag kíséretében. Sóvárogva tekintett le a nyüzsgő földi világra, ő nem lophatott csókot a kedvesétől, csak némi fényt, és a csillagok is álmosan nyújtózkodtak meg a végtelen univerzumban.

  Azonban a temészet nem öltötte magára az ólompalástját, nem tűntek el a formák kontúrjai, a szél viszont lágyan lengedezett, a lombok pedig erőtlenül hajoltak meg előtte, de így sem vetült szürkés árny a távoli erdőkre, és a csöndességbe burkolózó világ is csak illúzió maradt csupán. Vibráló fények villództak az utcákon, hangos kurjongatások töltötték meg a tereket, dübörgő zenére jártak a lábak, egyszóval zajlott az éjszakai élet.

- Miért is rángattál el ide?- hajolt közelebb az angol férfi a spanyolhoz, és érdeklődve kezdte pásztáztni a barna szempárt, amikor beléptek a nagy épületbe.  

- Mert Dasha imádja a kínait- magyarázta, miközben lassan lépegetett a dugulásig teletömött étteremben.

- Aha- bólogotatt mindenttudóan az angol.- Csak tudod van egy kis gond- emelte tekintetét a spanyolra, aki kíváncsian nézett az angolra- tudod engem nem Dasha-nak hívnak- mutatott magára, mire az oviedo-i férfi összeráncolva a homlokát kétségbeestten nézett a barátjára.

- Most te komolyan ennyire értetlen vagy?- szemei teljesen kikerekedtek, és hangszíne kissé felháborodottan csengett, miközben szája sarkaiban azért ott bújkált a mosoly is.

- Nem vagyok értetlen, csak még mindig nem tudom, hogy miért vagyok itt egy kínai kajáldában, amit köztudottan nem túlságosan szeretek, és akkor még finoman fogalmaztam- válaszolt erősen gesztikulálva.

- Te tudsz finoman is fogalmazni?! Micsoda meglepetések!- csapta össze irónikusan  a két tenyerét a spanyol.

- Most nem ez a lényeg- forgatta meg a szemeit az angol- hanem, hogy mi közöm van nekem ahhoz, hogy Dasha szereti a kínait?!- tárta szét a karjait, és érdeklődve várta az indokot, amiért szombat este elrángatták a szálláshelyéről, méghozzá egy versenyhétvégén.

- Holnap el akarom vinni vacsorázni, de gondoltam előtte egy kicsit tudakolózom, hogy melyik a legjobb kínai.
- És ehhez kellettem én- mutatott megvilágosodva  magára a brit, mire az oviedo-i férfi halványan elmosolyodott.
- Igen- bólintott, majd helyet foglalt a bárpultnál.- Nekem tetszik ez az étterem. Hangulatos-  húzta el a száját gondolkodóan.- Igen, talán ez a legjobb.
- Most magadat győzködöd?- nevetett fel az angol, majd ő is elhelyezkedett a magas bárszéken.
- Lehet- húzta fel szája egyik sarkát, majd a pincérhez fordulva rendelt két pohár sört.
- Én inkább csak narancslevet- javította ki a spanyolt.
- Narancslé? Ez most komoly?- könyökölt fel a pultra, és jobb kezével megtámasztva a fejét emelte tekintetét a stevenage-i férfira.
- Igen, versenyhétvége van. Majd esetleg a futam után- jelentette ki, miközben gondolatai már a 2011-es évben jártak. A péntek esti bulik emlékfoszlányai, az éjszakai piálások, és lógások a haverokkal. A család, és az igaz barátok elhanyagolása, konfliktusok tömkelege, és eredménytelenség. A magánéleti problémák, a kiábrándultság, és az élvezetek hajszolása, amelyek inkább teljesen tönkretették. Talán minden összefügött, talán egymás következményei voltak.
- Biztos?- ismételte meg a kérdését, és kíváncsian nézett az angolra.
- Biztos- bólintott, miközben egy pillanatra lehunyta a szemeit.- Meg egyébként is, valakinek haza kell vezetnie- hívta fel a spanyol figyelmét arra, hogyha egyszer eljöttek valahonnan, oda vissza is kell térniük. Talán az életben is így zajlik minden. Elbúcsúzunk, majd visszajövünk. Lehet, hogy pont  ezért mondjuk, hogy ,,Viszontlátásra" bízunk benne, hogy utjaink valahol még keresztezni fogják egymást.
- A spanyol elgondolkozott, majd intett a pincérnek.
- Igen uram?- fordult kíváncsian a kétszeres világbajnokhoz, aki időközben a pohárban levő szivószálakat kezdte bizergálni.
- Én is narancslevet kérnék inkább, persze, ha csak nem probléma- nézett a kiszolgálóra, aki csak megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem probléma. Akkor két narancslé?- mutatta fel két ujját, mire az angol, és a spanyol egyöntetűen bólintottak.- Rendben, máris hozom!- ezzel el is lépett magára hagyva a két férfit.
- Mikor érkezik holnap Dasha?- törte meg a csendet az angol.
- Öhm. Hát úgy beszéltük meg, hogy olyan fél nyolc magasságában landol a gépe, és a repteren találkozunk, aztán onnan megyünk is a pályára- sorolta a holnapi programot az oviedo-i férfi, miközben végig a szeretett nő arca lebegett a szemei előtt. Boldogan gondolt vissza az első találkozásukra, és randevújukra, arra a pillanatra amikor először ízlelhették meg egymás ajkait, a nevetésekre, és a lopott percekre, amelyeket együtt töltöttek el a legnagyobb összhangban, és szeretetben. Igen, ki merte jelenteni, hogy szereti a nőt, és őrülten hiányzik neki a nap minden egyes percében, amikor nem lehetnek együtt.
- Értem- mosolyodott el őszintén az angol a barátját hallgatva, de a mosoly pár pillanaton belül rá is fagyott az arcára. Rossz emlékeket idéző  mosoly  volt ez, mely lassan egy apró fintorrá változott.
- Figyelj majd jövő héten elmegyünk egyet szórakozni, beszéltem már a srácokkal is. Jönne Nico, Felipe, Mark, Seb, és Jens is- próbálta jobb kedvre deríeni az angolt. Tudta, hogy nem lehet jó érzés, az ő elégedett, és boldog arcát látnia, amikor Dasha-ról beszél. Bár az angol palástolta az érzéseit, amennyire csak tudta, de ez nem mindig sikerült neki. - Nah mit szólsz hozzá?- mosolygott a barátjára, aki kitartóan mersztette szemeit egy pontra. A spanyol értetlenül kereste, hogy vajon mi lehet az, ami ennyire felkeltette a brit érdeklődését, de nem látott semmi érdemlegeset. Csak pár képkeret díszítette a falakat, amelyek az étterem különféle díjait fémjelezték, illetve egy-egy gyertya pislogott a gyönyörűen megterített asztalokon. Az étteremben keveredett a fitalaság féktelensége, és nemtörődöm életstílusa, a hagyományokat örző, precíz renddel. Az embert valami furcsa érzés vette a hatalmába, amikor belépett az épületbe, és orrát megcsapták a kínai étel különlegességek, olykor furcsa ízharmóniái. Talán pont ez fogta meg a spanyolt is, és egyértelműsítette benne, hogy ez a legtökéletesebb helyszín a holnapi randevúra. - Lewis!- kezdett el legyezni jobb kezével az elbambuló angol előtt, aki értetlenül kapta a fejét a férfira.
- Mit mondtál?- kérdezte, miközben kicsit zavarban érezte magát, hogy egyáltalán nem figyelt a barátjára.
- Azt, hogy jövő héten úgy gondoltuk a srácokkal, hogy elmegyünk egyet bulizni. Mit szólnál hozzá? - ismételte meg a kérdését, miközben a pincér letette a két narancslevet az angol, és a spanyol elé.
- Köszönjük!- mondták szinte egyszerre hálásan nézve a kiszolgálóra.
- Nincs mit- mosolyodott el, majd indult is folytatni a munkáját, hiszen egyre többen léptek be az impozáns étterembe, és szinte már az összes asztal foglalt volt.
- Nah akkor?
- Végülis nekem oké- vonta meg a vállait, miközben a két ujja közé beszorított fekete szívószál körbe-körbe járt a narancs színű üdítőben, ezzel kisebb örvényt előidézve az átlátszó üvegpohárban.
- Ezt a lelkesedést!- nevetett fel a spanyol pilóta barátja unott, és érdektelen arcát pásztázva.
- Én teljesen fel vagyok dobódva- húzta ki magát. - Koccintsunk a holnapi győzelmemre!- emelte fel a poharát.
- Na nem, legfeljebb az én győzelemre!- rázta meg a fejét, miközben bőszen magára mutogatott az oviedo-i férfi.
- Akkor egy közös dobogóra!- erre már a spanyol is beleegyezően emelte fel a poharát, amelyek két nagy mosoly kíséretében koccantak össze. Persze magukban gyorsan mind a ketten hozzátették, hogy ,,csakis mögöttem", de ez az egészséges rivalizálás teljesen belefért az ő kapcsolatukba. Mindig, mindenhol, mindenben az elsők akartak lenni, nem éreztek komprumisszumot ilyen téren, a versenyzés volt az életük.
  - Uraim egy sütit?- lépett egy kedves hölgy a két férfi közé, akik abban a pillanatban a pincérnőre kapták a tekintetüket. A fiatal nő egy nagy tányért tartott a kezében, amelyen apró, és ínycsiklandozó sütemények gőzölögtek. - Nagyon finomak, most sültek!- győzködte őket, mire a spanyol, és az angol gondolkodás nélkül nyúlt az egy-egy kiszemelt szerencsesütiért.
  Kíváncsian húzták ki a kis cetliket, amelyeket izgatottan nyitottak szét, és csak úgy falták az előbukkanó betűket. Bár úgy tűnt, mintha az angolt sokkal mélyebben érintené az olvasott szöveg, mint a spanyolt, aki csak jót mosolygott miután a mondat végére érkezett.
- Nah?- kérdezte érdeklődve az angol.
- ,,A szerelem: egyfülű kosár - olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen – de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik."- olvasta fel, amit az angol figyelmesen hallgatott.- Semmi értelme ennek- legyintett, majd összegyűrte a papírt.-  A tiéd?- kérdezett rá az oviedo-i férfi is.
- ,, Sose jár a szerencse párosan, de a baj se magányosan!"- miután az angol kiejtette az utolsó szavakat, elmélkedve kezdte fixírozni a kis papírdarabkát. Nagy jelentőséggel bírt számára ez a kurta mondat. - Tehát ha valami jó fog velem történni, azt kétszeresen törlesztenem kell?- fejtegette, mire a spanyol halk kuncogásba kezdett.
- Ez csak egy papír! Komolyan mondom Lewis, semmi értelme ennek! Minden harmadikban ugyanez van leírva- magyarázta az oviedo-i férfi, de a britet egyáltalán nem sikerült meggyőznie ezzel az érveléssel.
- Akkor is érdekes- mondta elmélázva, majd belekortyolt a narancsízű löttybe.
- Mondom, ne foglalkozz vele! Egy nagy hülyeség az egész!- rázta meg a fejét a spanyol, miközben magába tömte az ízletes süteményt.- Hmm...- nyalta körbe a száját- ez egészen finom!
- Én most nem kívánom-  rázta meg az angol a fejét, majd fintorogva eltolta magától az édes finomságot.
- Biztos? Mert akkor én szívesen megeszem- futott össze a spanyol szájában a nyál, és szemeivel már háromszor megette a sütit.
- Biztos- tolta át az édességet az oviedo-i férfinak, majd kiitta  a maradék szénsavas italt is, és az üvegpoharat óvatosan visszahelyezte a poháralátétre.
  Nem úgy, mint Gregor, aki idegesen csapta a fekete munkalapnak a kis vodkáspoharat, mely darabokra törve, tehetetlenül terült el a bárpulton. A színtelen, és szeszes ital lassan folyt végig a sima felületen, és egy oválist alkotva tükrözte vissza a vibráló fények színes, és izgalmas játékát, illetve Hope komor arcát. Reménytelenül harapott bele remegő, vérvörös ajkaiba, és próbálta visszatartani a könyeit. Mellkasa befeszült, és lélegzete is elakadt. Az erősen kihúzott szemeiben félelem, és kétségbeesés bújkált, míg ujjait idegesen tördelte törzse előtt.

- Drágám, mit mondtál az előbb?- hajolt közel a reszkető lányhoz, és fejét elfordítva várta a választ.
- Hope mély lélegzetet vett, majd határozottan szóra nyitotta az ajkait.- Hogy többet nem fekszem le a te hülye ügyfeleiddel!- jelentette ki, miközben szíve olyan eszeveszett ritmust diktált, hogy majd kiugrott a mellkasából. Úgy érezte, mintha azoknak az erős, és vastag láncoknak a szemei, amelyek hosszú évek óta fogságban tartották,  sorban pattannának  szét, és egyre közelebb kerülne a szabadsághoz. A negyvenes férfi továbbra sem akart hinni a füleinek, így még közelebb hajolt a lányhoz.
- Megismételnéd, amit mondtál?- hangszíne egyre feszültebbnek hatott, miközben erei kitágultak
 az idegességtől. NEKI SENKI SE ELLENKEZZEN!!
- Többet nem fekszem le az ügyfeleiddel- ismételte meg kicsit finomabban, miközben hangja egyre bizonytalanabbul szólt.
- Hogy merészeled?- kapta el  Hope gyenge karját, majd kirángatva a nagy teremből, a falnak lökte az erőtlen lányt, akinek feje tehetetlenül csapódott neki a polc éles sarkának.- Ismételd meg, ha mered!- ordított torka szakadtából a barna szemű férfi, miközben Hope arcán lassan folyt végig a sötétvörös csík.- ISMÉTELD MEG!!!- rántotta magához, de Hope a férfi mellkasának támasztva a kezeit, ellenkezett, és  próbált elmenekülni. Gregor azonban erősebb volt nála, és az aranyszőke hajába belemarkolva, rántotta vissza magához, majd kezdte el csókolgatni a lány nyakát.