3. rész- Barna szempár

 Sziasztok!!

 

Meghoztam a harmadik részt is! Egyre több dologra derül fény, és egy újabb szereplő is belép a történetbe! Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!

 

 

   A Nap már lassan sétált lefele a felhők alkotta lépcsőfokokon, melyek fáradtan terültek el a világoskék égbolton. Forró sugarai viszont továbbra is perzselték Cosette bőrét, aki egyre türelmetlenebbül várta a két férfit. Már épp azon volt, hogy jól kiosztja őket, amint leérnek, viszont amikor a spanyol, és az angol mosolyogva, és vidáman léptek ki a szálloda átlátszó üvegajtaján, és sűrű bocsánatkérésekbe kezdtek, a nő minden dühe elszivárgott, és egy mosoly kúszott az ő arcára is.

- Már ismerlek titeket annyira, hogy húsz perccel korábbi időpontot mondtam nektek, mint egyébként indulnánk- állt fel a padról, és feltolta a szemüvegét, hogy a két férfi szemébe tudjon nézni, akik sunyin pillantottak egymásra, majd lehajtották a fejüket. Vajon tényleg ennyire pontatlanok, és lassúak, hamár ilyen eszközökhöz kell folyamodnia a nőnek? Futott át az agyukon a gondolat, amelyet minél hamarabb ki akartak törölni a fejükből.

- Nah mi van? Ilyen hamar megártott nektek a Nap?- tárta szét Cosette a karjait, majd a bőröndjével együtt a csapat mini buszához igyekezett. - Huhú, fiúkák!- fordult vissza az ajtóból, és értetlenül szemlélte a két pilótát. - Jönnétek?!

- Öhm.. Igen- kapta fel az angol a fejét, aztán bepakolta a bőröndjét a csomagtartóba, eközben a spanyol is berámolta a cuccait, majd helyet foglaltak az autóban, és a reptér felé vették az irányt. Az út alatt a csönd vette át a hatalmat, csak a városi élet apró hangfoszlányai szűrődtek be a résnyire lehúzott ablakon. Az angol fején a fejhallgatójával, még a spanyol twitter-ezéssel ütötte el az időt, miközben Cosette a gondolataiba merülve szemlélte Monaco nyüzsgő városát.

  London ennél sokkal csöndesebb volt ezekben az órákban. A felhők kitartóan tornyosultak az égbolton, eszük ágában sem volt továbbállni, mintha egyszerre akart volna egy végtelen óceán minden egyes vízcseppje leesni a Brit- szigetek pázsitjára. Keservesen sírtak ezek a szürke égen úszók, talán ők is Hope miatt hullajtották könnycseppjeiket. Egy sors miatt, melynek oldalain elmosódott betűkből felépülő drámai történet szövődött, egy olyan életet nyújtva a lány felé, amelyet a legtöbben már rég eldobtak volna maguktól. Talán addig sem bírták volna a megpróbáltatásokat, amíg Hope tűrte testén a zúzódások nyomait, a mocskos szavak sorait, az erős szorítást a csuklóján, és azt az éles, és gyötrelmes fájdalmat, amely beköltözött minden egyes porcikájába.

   Halk zene szállt ki a nyitott ablakon, és a hűvös szél a hátára kapva festett hiányos dallamot az utcán kószáló emberek tudatába. Embereknek, akik éppen a buszmegállóban ácsorogtak, és vártak arra, hogy elhagyhassák ezt a ködös várost. Embereknek, akik a munkából hazajövet sétáltak a Dark Street-en, amely csupán három utcára futott az Angel Street-től. Asszonynak, és anyának, aki eszeveszetten sietett a lánya balett fellépésére, férjnek, és apának, aki már alig várta, hogy otthon magához ölelhesse a gyermekeit, és a feleségét. Idős néniknek, és bácsiknak, akik magányosan ültek a két emeltes, piros buszokon, amelynek ablakaira kicsapódott a pára, és amelyet a két üléssel hátrébb elhelyezkedő szőke hajú lány gondosan törölgetett le tenyere közepéig lehúzott fekete kabátjának ujjával.

   Lehelete szinte fehér füstként szállt fel, míg fogai halkan kocogtak a szájában. Az idő hercege édesapja halála óta csak hullajtotta a könnyeit, fittyet hányva arra, hogy lassan már a Június hónap neve díszeleg a naptárak oldalain. Hope viszont sosem sírna apja elvesztése miatt, inkább fellélegezne, és nyugalom költözne a testébe. Talán a fájó emlékek képei is megkopnának, talán egy új életet kezdhetne, egy jobbat, és szebbet.

   Eközben Monaco repterére megérkezett a két világbajnok pilóta, élükön Cosette-tel, és emiatt teljesen felbolydult az eddig nyugodt Monte Carlo Airport. A kis társaság körül rögtön népes embertömeg gyűrűzött, így Cosette jobbnak látta, ha egy kicsit meghúzódik, és elfogyaszt egy kávét, ameddig a két férfi autogramokat osztogat, illetve fényképezkedik. Mostanában egyre többször lehetett a két pilótát együtt látni, a kapcsolatuk egészen baráti lett, jól kijöttek egymással, és számíthattak a másikra, illetve ott volt Cosette is, aki mind a két férfit kedvelte, és szívesen töltötte velük az idejét. Nando párszor még edzeni is elment az angollal, és sokszor közösen utaztak a versenyhelyszínekre is. 2007-hez képest teljesen átalakult bennük a másikról kialakított képük, és kellemesen csalódtak egymásban.

   Viszont tudták, hogy ez a Forma 1, ahol a versenypályán nincsen barátság, amint felvették a bukósisakjaikat, és felbömböltek a V8-as motorok, csakis egy céljuk volt, a győzelem mindenekfelett. Hiszen ezért éltek, és keltek fel nap, mint nap edzeni. A győzelem volt az oxigénjük, a sebesség a szenvedélyük, és a motorok süvítő hangja a legkellemesebb dallamuk. Amikor az autóban ültek megszűntek a problémák, a rossz gondolatok, és csak a célt látták a szemük előtt. Egy olyan érzés vette őket hatalmukba, amikor 300 km/h-val repesztettek végig a hosszú egyenesen, vagy amikor a dombnak felfele az Eau Rouge-on száguldottak, amihez nem ismertek foghatót. Az adrenalin éltette őket.

   Nem úgy, mint Hope-t, aki igazából azt sem tudta, hogy miért él. Úgy gondolta, hogy nincsen semmi értelme annak, hogy létezik, csupán elszívja a levegőt a többi ember elől. Soha senki sem mondta neki, hogy ő fontos, még sosem érezte, hogy milyen az, ha igazán szeretik. Egy valaki volt, aki még tűzbe is ment volna érte, egy valaki volt, aki jobban szerette őt mindenkinél. Ez az ember viszont meghalt, feláldozta az életét érte. Hope-ért, akinek pillanatok alatt pecsételődött meg a sorsa, mely most teljesen kilátástalan.

   A szőke hajú lány, a kis lyukon bámult kifele. Az elsuhanó fákat, és házakat, az öreg lámpások egybefolyó sárga fényét, és az elkeseredett emberek hófehér arcát. Nem volt egyedül, rengetegen éreztek úgy, mint Hope. Az éjszakai világban feltűnő sötét alakoknak, mind szörnyű múltjuk van. Szörnyű titkokat rejtegetve élik mindennapjaikat.

   Amikor Hope találkozott Gregor-ral még nem tudta, hogy milyen társaságba keveredett. Elveszettnek, és befolyásolhatónak tűnt, egy olyan személynek, akit úgy lehet mozgatni, akár a marionett bábukat. Ezt rögtön felismerték, és ki is használták, teljesen megölve ezzel a régi lányt, azt a Hope-t, aki kimászott, abból a hatalmas gödörből. Már nem hitte el, hogy képes lehet felülkerekedni a problémákon, és felejteni. Már nem hitt a megváltásban, ismeretlen szó volt számára a remény, és a kitartás. Jelentés nélküli, üres szavak, semmi több.

   Nem úgy, mint az angolnak, akibe kicsi kora óta azt verték bele, hogy bármi is történjen nem adhatja fel. Minden bukás után fel kell állni, és emelt fővel továbbhaladni. Nem maradhat összetörten a földön fekve, fejét a padlóba verve. Tudta, hogy minden egyes nap újabb lehetőségeket tartogat, újabb embereket sodorva elé, olyanokat, akiknek talpai talán a szíve tengerpartján, abban a sárgás színű, apró szemcsékből felépülő puha homokban örök nyomot hagynak.

   Miközben a háromfős baráti társaság a repülőn ülve csukott szemekkel az álmok földjén járt, addig Hope szemeit  villódzó, és éles fények bántották. Esetlenül lépkedett a majd 15 cm-es magas sarkújában, és remegő kezekkel igazgatta magán a falatnyi szoknyát, amely minden egyes lépésnél feljebb csúszott. Kényelmetlenül érezte magát, legszívesebben elbújt volna a világ elől, és sosem jött volna elő, de nem tehette. Teljesítenie kellett a feladatot, nem hátrálhatott. Szüksége volt a pénzre, hogy legalább tető alatt hajthassa álomra a fejét, nem akart utcára kerülni.

- Hope!- egy türelmetlen, és érces férfihang zökkentette ki a lányt, aki majdnem hasra esett a hirtelen sokktól. Ez a hang, volt a végzete, ami elől nem menekülhetett. Fejét a barna hajú, 40-es férfira emelte, és reszketve nézett bele azokba a sötét barna szemekbe, amelyek egyszerre jelentették számára az életet, s a halált.

   Cosette is egy barna szempárban tükröződött vissza, de ezeknek a szemeknek a tulajdonosa nem akart semmi rosszat, csupán hazajutni, és ruhástól beledőlni az ágyba. Kimerítette a mai nap, főleg így másnaposan.

- Megérkeztünk- hangzott el a világmegváltó mondat a nő szájából, aki mosolyogva állította le a motort, és szállt ki fekete Mercedes-éből. A férfi halványan elmosolyodott, majd ő is követte a gesztenye hajú nőt. Bőröndjét kiszedte a csomagtartóból, majd megindult az ajtó felé.

- Otthon, édes otthon- suttogta, amint átlépett a küszöbön, és a fekete bőröndöt a földre tette.

- Erre szokták mondani, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon- mondta Cosette, és lelki szemei előtt megjelent az édesanyja, amint az Olaszországi nyaralásból hazatérve elhagyják ajkait ezek a szavak. Igen az otthon érzése, amikor hazaérkezünk felbecsülhetetlen, főleg, ha egy olyan környezetbe csöppenünk, amely ösztönzőleg hat ránk, és amely szeretettel ölel át. Menedék, ahol megpihenhetünk, az ágy, amelyen átléphetünk az álmok földjére, a szétszórt játékok a padlón, a lecseppent körömlakk a fehér szőnyeg rojtjain, a poszterek a szoba falán, a vasárnapi ebéd fenséges illata, amely a levegőben terjeng, és a kert végi hatalmas tölgyfa, amelynek árnyéka védelmet nyújt nyáron a nap perzselő sugarai elől. Ezek mind az otthont jelentették Cosette számára, a helyet, ahova mindig visza-visszatér, hogy nyugalomra lelhessen, és hogy feltöltődhessen pozitív energiákkal.

  Hope viszont sosem tudta, hogy milyen ez az érzés. Számára nincs olyan, hogy otthon. Csak egy lepukkadt bérlakás, ami miatt rákényszerült erre a munkára. A munkára, amely végleg a mélybe taszította. A 40-es férfi, -akinek nevét mindig undorral az arcán ejtette ki, és akit mindenki ismert, de amint szóba került, rögtön  letagadták az ismertséget-, érdes ujjait végighúzta a reszkető lány karján.

- A pontosság sem a te asztalod- motyogta úgy, mintha ordítaná, és lehelete, úgyanúgy bűzlött az alkoholtól, mint mindig.
- Itt vagyok- húzta ki magát, és próbált minél magabiztosabbnak tűnni, mire a férfi egy újabb lépést tett meg Hope irányába.
- Cicuska- rántotta magához, és végigsimított az arcán. Hope teljes testében reszketett, sosem tudhatta, hogy mi fog történni, Gregor mindig is kiszámíthatatlanul viselkedett.
  Miközben Hope lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi lesz a következő lépés, Cosette egy bögre forrócsokit szürcsölt a nappaliban.
- Ez nagyon fincsi- nyalta körbe a száját, majd mosolyogva a férfira nézett.
- Valamit én is tudok- mosolyodott el a pilóta is, majd helyet foglalt a fotelben.- Hú, de álmos vagyok!- nyújtozkódott meg, és hátradöntötte a fejét.
- Akkor holnap kicsit később jövök, hogy ki tud magadat pihenni- ajánlotta fel, mire az angol arcára rögtön kiült a hitetlenkedés, és a meglepettség minden jele.
- Cosette nem vagy te beteg?- ráncolta össze értetlenül a homlokát.
- Jól vagyok teljesen, de még egy ilyen beszólás, és dudával ébresztelek, hajnali négykor- válaszolta komolyan, majd kiitta az utolsó korty édes finomságot is a bögréből.- Nah, én most megyek, köszönöm a csokit- állt fel, és a Hall felé indult.
- Nincs mit megköszönni- mosolyogva lépkedett a nő mögött a férfi, majd megállt az ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogyan a nő magára veszi a kardigánját, és a cipőjét.
- Jó éjszakát Lewis!- húzta le a kilincset, majd visszafordult az angolhoz.
  Miközben Cosette-ék búcsúzkodtak Nando mosolyogva terült el az ágyon, és boldogan hallgatta Dasha csacsorászását. Ennek a duruzsoló hangnak a hatására újra élettelteli lett, és mintha az álmosság is elszállt volna a szemeiről. Rájött, hogy mi hiányzott neki olyannyira az egész hétvégén, és tudta, hogy úgy kell vigyáznia rá, mint a szeme féynére, talán még annál is jobban.