1. rész- Titkok

Sziasztok!!

Nos, elérkezett ez a pillanat is! Az első rész el is készült a Hope-ból. Mint mondtam, egy eléggé másfajta történet pattant ki a fejemből, ami nekem is nagyobb váltás volt. Az első, és talán legszembetűnőbb változás, azaz E/3-as szemszögből való írás. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, és  nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

 

Hope

  A hűvös tavaszi szellő lágyan kapott bele az üres utcán bandukoló lány összekócolt, szőke tincseibe. Magányosan kóválygott, csak a nagy épületek kormos falaira festett árnyék volt az utitársa. A szájából kifújt szürkés füst barátságtalanul gomolygott a levegőben, miközben magassarkújának kopogása kísérte az Angel Street-en. Lábait óvatosan helyezte egymás elé, lépései bizonytalanok voltak. Feje majd szétesett, és megelégelve a szűnni nem akaró szédelgést, az egyik lépcsőfokon keresett menedéket. Tarkóját a hideg korlátnak döntve, szívta be a kátrányos levegőt, miközben az égboltot díszítő csillagok, számára csak egy egybefolyt fényes lángcsóvának tűntek.

   Üresnek, és elhagyatottnak érezte magát ebben az állandóan változó világban. Ebben a folyamatos körforgásban, és mozgásban, ott ahol ő csak egy helyben topogott. Fel-felderengtek benne azok pillanatok, amikor a feladás szélén állt, és kétségbeesetten a gyógyszerek után nyúlt. Tisztán emlékezett a pirulák kesernyés ízére, mely a vodkáéval keveredett. Az ólmos súlyokat cipelő szempillákra, melyek meguktól lecsúkódtak, a mentő szirénázó hangjára, és elkeseredett kérésére. ,,Hagyjatok meghalni!"
   Tudta, hogy milyen eldobni magadtól az életet, végelegesen feladni, és nem keresni tovább a kapaszkodót. Ő megtette.. Azt mondják az öngyilkosság egyenlő a gyávasággal, de ő tudta, hogy ez a legnagyobb hazugság az egész világon. Tudta, hogy mekkora bátorság, és vakmerőség kell ahhoz, hogy valaki meg merje tenni. Hihetetlen határozottság, és magabiztosság, hogy valaki kihúzza a fiókot, és a tenyerébe borítsa a fehér gyógyszereket. Hogy ne gondolja meg magát, hogy folytassa, és a szájába tegye őket. Amikor megérezte azt a kesernyés ízt, nem gondolkodott, és a vodkásüveg után nyúlva, egyszerűen lenyelte. Nem hátrált meg, talán ez volt élete legnagyobb döntése. Sosem értette, hogy miért kell még élnie. Miért hozzák mindig vissza a halál tornácáról? Miért nem engedik elmenni? Talán az Istennek valami feladata van vele? Ezen a gondolaton keserűen elmosolyodott, majd  lehunyta a szemeit, és szürkés karikákat rajzolt a mindent beborító sötétségbe.
 

 

 

   Eközben pár száz kilométerrel keletre két férfi mulatott a Monaco-i éjszakában. Élvezték az életet,  és felhőtlenül nevettek még az elcsépelt faviccek során is. Nem foglalkoztak semmivel, ez az ő éjszakájuk volt. Bár nem volt mit ünnepelniük, egyikőjüknek sem sikerült az, amit elterveztek. Talán csak a közös elégedetlenség, és csalódottság hozta őket össze, de akkor nem gondolkoztak ilyen dolgokon, végre mind a ketten el akarták felejteni az elvárásokat, és kicsit kirúgni a hámból. A spanyol sorra rendelte az italokat, és a poharak tartalma minden alkalommal pillanatokon belül eltűnt. 

  Reggel azt sem tudták, hogy hogyan kerültek vissza a szállodai szobájukba, de nem is tudtak ezen agyalni, hiszen szörnyű fejfájással ébredtek.

- Szép reggelt jó madarak!- kiáltotta el magát egy női hang, melynek tulajdonosa egy határozott mozdulattal rántotta el a függönyt, így az eddig még sötét szoba, hirtelen fényárban kezdett úszni. Az angol férfi nyöszörögve fúrta bele fejét a párnájába, mivel a nap életető sugarai most, mint paraziták támadták retináját.

- Ne kelljen még egyszer elismételnem!- a női hang továbbra is türelmetlenül próbálta keltegetni a két férfit, de próbálkozásai kudarcba fulladtak.

- Kérlek, ébredj fel!- lépett az angolhoz, miután a spanyol felébresztése lehetetlen küldetésnek tűnt számára, ám a hangja ezúttal már egészen lágyan szólt. Kézfejével óvatosan simított végig a férfi hátán, aki ha lassan is, de mocorogni kezdett.

Cosette

- Cosette?- szólalt meg kissé rekedtes hangon, és átfordult a másik oldalára, így szembekerült az ágy szélén üldögélő nővel.

- Igen, én vagyok az- mosolyodott el, majd keze a férfi arcára vándorolt.- Már eléggé sokára jár, ki kéne kelni az ágyból.
- Jaj, Cosette- a férfi válaszképpen magára húzta a takarót, ezzel jelezve edzőjének, hogy még egyáltalán nem áll készen arra, hogy belekezdjen egy újabb napba. A nő gondterhelten felsóhajtott, és a konyhába sétált. Leguggolt az egyik szekrény elé, és kivett belőle egy lábast, melyet bőségesen megtöltött a hideg vízzel. Óvatosan egyensúlyozva tipegett vissza a hálóba, és utoljára megkísérelte kirobbantani az ágyból a két álomszuszékot.

- Lewis, kérlek- letette az edényt, majd a takarót kezdte lehúzni a férfiról, de amint ő ezt észrevette megragadta az anyagot, és a hasára fordult.

- Nah jó, én szépen kértelek, most jöjjön a víz- emelte meg a lábast.

- Úgyse mered- dünnyögte a spanyol, kidugva fejét a paplan alól. Cosette arcára viszont csak egy ördögi mosoly ült ki, és az összes vizet a két flótásra öntötte, akik meglepetten pattantak ki az ágyból, és ennek a kapkodásnak, egy hatalmas koppanás lett a vége.

- Auuu- kiáltott fel az angol, majd rögtön a fejéhez kapott, és hogy a spanyol még tetézze a bajt, egy rossz mozdulattal lecsúszott a térde az ágy széléről, és a földön jajgató  barátjára esett. Az angol férfi még fájdalmasabban kiáltott fel, miközben a spanyol teljesen megilletődött, és úgy nézett ki a fejéből, mint akinek fogalma sincsen arról, hogy hol is van. Cosette kezeit a röhögéstől rázkódó hasára helyezte, miközben csak hangosan nevetett az elé táruló látványt szemlélve.
- Leszállnál rólam?- szólalt meg az angol, eléggé bosszús hangon, mire a spanyol összeráncolta a homlokát.- Mondom leszállnál, vagy teljesen szét akarsz nyomni? Szerintem most törted el az egyik bordámat!- megelégelve barátja értetlenségét, egy nagyot lökött a spanyolon, aki így hátraesett, és ugyanolyan fájdalmasan koppant a szalagparkettán, mint az angol.
- Auu- jajveszékelt az idősebb is, miközben az angol nagy nehezen felült, és hunyorogva próbálta beazonosítani a dolgokat.
- Szerintem agyrázkódást kaptam- jelentette ki pár másodperces hallgatás után.
- Ne nyavajogj!- állt elé a barna hajú nő, és kedvesen kezet nyújtott a férfinek.
- Én nem nyavajgok- tette keresztbe a kezeit durcásan, miközben a spanyol nagy nehezen feltápászkodott.
- Felállsz, vagy egész nap ott ülsz?- kérdezte türelmetlenül Cosette.
- Itt ülök- továbbra is karbatett kezekkel ült hátradőlve az éjjeliszekrénynek.
- Nah, Lewis kapsz finom kávét, és talán fejfájáscsillapítót is, csak állj fel- fogta meg az angol kezét, aki eléggé körülményesen, de végülis felállt. A spanyol kicsit kezdett már magához térni, legalábbis az okostelefonján szélsebesen pötyögő ujjai ezt jelentették.
-Twitterezni bezzeg van erőd- csóválta meg mérgesen Cosette a fejét, miközben a spanyolt méregette.
- Cosette, én csak...- kezdett bele, de igazából azt sem tudta, hogy mit akar mondani, így egy kisfiús mosollyal a nőre emelte a tekintetét.
- Javíthatatlanok vagytok, mind a ketten- lépett ki a hálóból, és a konyhába igyekezett, hogy feltehesse főni a kávét. Mialatt Cosette a reggelit készítette, Nando épp a Twiterre dobott fel egy képet, ami még a tegnapi buli előtt készült, míg Lewis az ujján felfedezett apró sebet kezdte piszkálni. Egyértelmű volt, hogy kettejük közül melyikük bírja jobban az éjszakai strapát, de legfőképpen a reggeli herce-hurcát.
  Mialatt Monaco-ban ezer ággal sütött a nap, Hope az ablakpárkányon kopogó esőcseppeket hallgatta. London a szokásos arcát mutatta, ködös és esős, szürke, és az egyébként is magányos embereket, még elhagyatottabbá teszi ilyenkor. Hope is egyedül ücsörgött a harmadik emeleti bérelt lakásában, amit a különböző megbízásokból tudott csak  fizetni. Azonban ezek mögött a megbízások mögött sötét titkok rejtőztek. Olyan titkok, amelyeket még maga Hope sem mert bevallani magának.