2. rész- Labirintus

Sziasztok!!

 

El is készült a folytatás! Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek!:) A visszajelzések azért lennének fontosak, hogy tudjam érdemes-e ezt a történetet folytatni.. Szóval jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek, és remélem, hogy jó hetetek volt!:)

  Már delet ütött a harang, amikor a Monaco-i szálloda 164-es lakosztályában a három barát leült reggelizni. Cosette arcán végig hatalmas, és elégedett mosoly díszelgett, ahogyan a két férfit szemlélte. Mindketten úgy mozogtak, akár a lassított felvételeken a szereplők, és minden egyes szót háromszor meg kellett rágniuk, hogy értelmezni tudják. A múlt éjszaka féktelen bulizása, most elégtételt követelt. A számlának mindig minden körülmények között egyenlítődnie kellett. A jó éjszakát, keserves nappal követte. Mindennek megvolt a maga ára, és bár ezzel tisztában voltak, ugyanúgy megtették minden adandó alkalommal.

  A spanyol lassan, de egyre biztosabban élénkedni kezdett, a fejfájás csillapító, illetve a jó erős fekete kávé hatása egyre jobban érződött, nem úgy, mint az angolon, aki továbbra is némán bámult ki a fejéből, és minden második falat után hatalmasakat ásított.

- Be ne kapj!- kuncogott a nő, és belekortyolt a kávéjába. Élvezte a helyzetet, hiszen előző este ő figyelmeztette a két pilótát, hogy nem a legjobb ötlet elmenni és berúgni, még akkor sem, ha ezt vasárnap teszik, hiszen másnap repülőre kell szállniuk. Tudta, hogy mennyire rosszul bírják az alkoholt, és azt is tudta, hogy az angol egy átbulizott éjszaka másnapján kis túlzással ugyan, de megközelítőleg életképtelen.

- Ne szólj hozzám még legalább öt percig- mutatta fel négy ujját, majd miután észrevette a hibát hüvelykujját is kinyújtotta. Persze Cosette és Nando egyből hangos kacarászásba kezdett, mire az angol szemeit lesütve folytatta a reggelijének, de inkább már ebédjének elfogyasztását. 

  Eközben Hope is megunta az ücsörgést, és magára kapva a vékony kabátját útnak eredt. Nem tudta, hogy hova tart, vagy hogy miért megy, egyszerűen csak érezni akarta az eső illatát, beleszippantani a friss levegőbe,  és végigmenni az Angel Street-en. Igen, ez az utca sokat jelentett számára. A múltja volt, mely elől bár menekülni akart, időnként mégis vissza-visszatért a gyökerekhez. 

  Elmélázva nézte a hiányos téglákból felépülő, apró kertes házat. Lelki szemei előtt látta a  mosolyogva és dalolászva szökdécselő szőkehajú kislányt, akinek tökéletes élete volt. Azonban a felhőtlen gyermekévek hamar rémálomba fordultak át. A családi nyaralások emlékfoszlányai már rég a feledés homályába merültek, édesapja egyre később ért haza, így a közös játékok is el-elmaradoztak. A békés családi életet felváltotta egy sokkal nyugtalanabb, és kiszámíthatatlanabb. Lassan a túlélés volt a cél.

  Ahogyan elhaladt a ház előtt szemébe könnycseppek szöktek, pedig megfogadta, hogy soha többé nem fog sírni. Igen, megfogadta, de ahogyan az emlékképek sorra kúsztak bele a gondolataiba, nem tudott megálljt parancsolni a sós folyadéknak, mely cseppek formájában kúsztott végig kipirosodott arcán. Kezeit gyorsan az arcához kapta és törölgetni kezdte szemeit. Nem akarta, hogy bárki is lássa, hogy sírt, nem akart gyengének tűnni. Lépéseit megszaporázva igyekezett haza, bár sosem érezte magát otthon a mostani lakásában. Utálta a kis zugokat, a dohos szagot, és a buszfékek csikorgását, mely mindig a korai órákban ébresztette. Ki akart onnan törni, a saját lábára állni, és változtatni. Évekig keresett munkát, küldött be önéletrajzokat, ment el állásinterjúkra, de törekvéseit nem követte siker.
  Aztán eljött az a nap, amely végérvényesen megváltoztatta a sorsát, egy ember, aki a rossz irányba terelte, egy munka, amely tönkretette az egész életét. Egyszer már felállt a padlóról, kimászott a végtelenül mélynek tűnő gödörből, túllépett olyan dolgokon, amelyeken mások képtelenek lettek volna, de ő megtette. Mindezek ellenére mostanra  teljesen kicsúszott az irányítás a kezéből, visszafordíthatatlanul elindult a lefelé vezető úton, és egy olyan labirintusban találta magát, amelyből nincsen kiút.
  Közben elkezdett szitálni az eső, és Hope még nagyobb tempót kezdett diktálni. Az utcákon lődörgő emberek furcsa tekintettel figyelték a lányt, de ő ezzel nem foglalkozott. Úgy rohant fel harmadik emeleti lakásába, mintha az életéért futna. Kettesével-hármasával ugrott fel a lépcsőfokokon, és szinte feltépte a bejárati ajtót. Sietősen haladt a fürdőszoba irányába, majd  a vajszínű csempével befedt falnak dőlve lecsúszott a földre, és zokogni kezdett.

   Miközben az eső egyre jobban zuhogott Angliában, addig Monaco továbbra is a napos oldalát mutatta. Kihasználva a verőfényes napsütést Cosette előrement. Amint kilépett a Hilton szállóból rögtön az orrára tolta a napszemüvegét, és leült az egyik padra. Boldogan nyújtózkodott meg, majd fejét hátradöntve élvezte ahogyan a nap sugarai lágyan simogatják arcbőrét.

  Mialatt Cosette nyugodtan pihengetett, a 164-es szobában a két férfi egyedül maradt.
- Átmegyek és összeszedem a cuccaimat- állt meg az ajtóban a spanyol, és onnan nézte, ahogyan barátja lázasan pakol.
- Rendben- fordult egy bólintás erejéig az idősebbikhez, majd folytatta az előző tevékenységét.- Várj Nando!- dobta le az éppen a kezében levő ruhadarabot az angol, és teljes testével a spanyol felé fordult.
- Igen?- kíváncsian nézett a barátjára.
- Mi a helyzet Dasha-val?- kérdezett rá érdeklődve, hiszen a spanyol egy ideje már randizgat az orosz lánnyal, viszont eddig nem nagyon beszélt a találkozásokról. Az angol úgy sejtette barátja komolyan gondolja a kapcsolatot, és hosszú távra tervez.
- Megvagyunk- rántotta meg a vállait egyszerűen, majd épp indulni készült, de az angol nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Nando!- kiáltott utána.
- Igen, Lewis?- sóhajtott fel, és az ajtófélfának dőlve, karbatett kezekkel várta a faggatózás folytatását.
- Mit mondott a Kanadai futamra?- az angol kíváncsian várta a választ, mivel a spanyol nagyon sokat gondolkozott azon, hogy vajon jó ötlet-e ez. Tanácstalan volt, félt attól, hogy talán még túl korai együtt mutatkozniuk a sajtó előtt. Nem tudta, hogy mit szólna hozzá a modell, hogyan reagálna erre a felvetésre.
- Háát- húzta az angol agyát- beleegyezett, sőt nagyon örült a meghívásnak- mosolyodott el, ahogyan mesélni kezdte az előzményeket, illetve a lány reakcióját. Úgy gondolta, hogy Dasha-val akár hosszú távra is tervezhet. Nem zavarta a korkülönbség, és az emberek véleménye. Válása után csak a boldogságra vágyott, és ha ezt egy 23 éves modell mellett találja meg, abba senkinek sincsen semmiféle beleszólása.
- Örülök haver- lépett a spanyol mellé, és megpaskolta a hátát.
- Én is Lewis, én is nagyon örülök- a mosoly még nagyobb lett Fernando arcán, és sugárzott róla a boldogság.- Nah de most rohanok, mert Cosette lenyakaz minket- húzta el ujját a torka előtt, ezzel is nyomatékosítva a mondottakat.
- Az biztos- nevetett fel az angol, majd visszafordult a bőröndjéhez, miközben a spanyol elhagyta a lakosztályt. Szélsebes léptekben közeledett a szobájához, és amint beért lekapta a szekrény tetejéről a bőröndöt, és az ágyára dobta, mint ahogyan az éppen a kezébe akadó ruhadarabokat is.
  Azonban Hope valami mást tartott a kezében... egy pengét, melyet  erőteljesen szorított össze hüvelyk- és mutatóujjával. Mély lélegzetet vett, majd a csuklója felé emelte az éles fémdarabot, és a bőréhez érintette. Lehunyta a szemeit, és csak a hideg fémre koncentrált, melyet egy hirtelen mozdulattal végighúzott az alkarján. Fájt neki, nagyon fájt, de pont ezért tette. Érezni akarta a fájdalmat, azt hitte, hogy ezzel minden rossz elszáll belőle, gyűlölte, hogy ilyen lett. Gyűlölte az életét, gyűlölte a személyt, aki ilyenné tette.