14. rész- Szükségem van rád

Sziasztok!!

 

Sikerült befejeznem a folytatást, remélem még nem pártoltatok el mellőlem! A rész megírásában nagy segítséget kaptam a barátnőmtől, amit ezúttal is nagyon szépen köszönök neki! Ha nem lettél volna ennyire türelmes, talán sosem készült volna el!:) Ezt a részt neked ajánlom!!:)

Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!;)

 

Elmélyedten fürkészte a nyüzsgő embertömeget, mely mint egy színes kavalkád öntötte el a Heathrow Airport repterét, miközben a hangos beszélgetések foszlányainak egybemosódott zaja  bántotta a füleit. Kezeiben a beszállási kártyákat szorongatva, méretes bőröndökkel körülbástyázva magát ült a hatalmas épület közepén, és testét egy régi, de mégis ismerős érzés töltötte el. A magány megsemmisítő érzése. Bár szerető emberek vették körül, barátok, akik még tűzbe is mennének érte, és sosem hagynák cserben, úgy érezte ezzel a problémával mégis egyedül maradt. Nem tudhatták, hogy ez milyen hatásokkal van a mindennapjaira, és hogy mennyi energiáját emészti fel. Nem érthették, hogy mennyire lefoglalja a gondolatait, és hogy mennyire megkeseríti az egész életét.
   Mérhetetlen bűntudat gyötörte, mely egyrecsak elhatalmasadott felette, és befészkelte magát teste minden egyes porcikájába. Bár mindenki azt mondta, hogy nem az ő hibája, ami történt, hogy nem tehet arról, hogy hogyan alakultak az események, mégis valami belső hang állandóan azt suttogta, hogy csakis az ő hibája, csakis ő okolható a történtekért. Rémálmaiban vérrel festett betűk rajzolódtak ki előtte, nyomasztó csendesség vette körül, és valamiféle sötét erő húzta lefele a véget jelentő, végtelen mélységbe.
   Fejét előredöntötte, és szemei a kezében árválkodó két papírdarabra szegeződtek, melyek a türelmetlenül járó lábaitól feszülten remegtek az ujjai között. Tekintete lassan kúszott tovább, majd elmélázva toporgott a csuklóján levő kis vágást szemlélve. Szemei szinte automatikusan lecsukódtak, és az agyát elöntötték a baleset szörnyű emlékképei, melyek könyörtelenül törtek utat maguknak a gondolatai között. Újra ott ült az autóban, a kormánykereket szorongatva, és abban a rémisztő, de mégis csodálatos kék szempárban visszatükröződve.  Már találkozott ezekkel a meggyötört kékséggekkel, melyek vakmerőséggel telitődtek, már látta ezt a gyenge, és megfáradt testet, melynek vonalai bájos alakot rajzoltak,  már hallotta ezt a félelemmel teli hangot, mely egy utolsó lélegzetért, egy utolsó esélyért esdekel,  már érezte ezt az elképzelhetetlenül mélyen gyökeredző fájdalmat, mely fogságban tartja, és reményvesztetté teszi. Az álmaiban kísértette a meggyötört nő, aki árván bolyongott ebben a hatalmas, és veszélyekkel teli világban, aki már nem látta a kiutat, és csak egy valakire várt, egy emberre, aki kérdések nélkül tárja szét a kezeit, és óvatosan, de mégis bizalomtól dúzzadóan öleli magához az állandó csatáktól, és megpróbáltatásoktól kimerült testét.
     Az elnehezült tekintet a csokoládébarna szempárra emelkedett, és a félelemtől remegő kezek lassan csúsztak végig a férfi karjain. Karokon, melyek bizonytalanul nyíltak szét, majd óvatosan fonódtak a nő vékonyka dereka köré, akinek szíve reményvesztett ritmusa egyszersmind úgy kezdett zakatolni a mellkasában akár egy vonat, és erőtlen tagjai újra élettel telítődtek. Arcát megkönnyebbülten fúrta a férfi nyakhajlatába, és mélyen szippantott bele a levegőbe, melyben a markáns parfüm ismeretlen, de mégis ismerős illata kavargott. Megnyugtatta a férfi közelsége, és az oly régen kigyúlt tűz egy utolsó, és árva szikrája újra lángra lobbantotta a remény életteltelien, és kitartóan táncoló tüzét.
   Hope biztonságban érezte magát a férfi védelmet nyújtó ölelésében, és teljesen beletemetkezett ezekbe a valótlan képzetekbe, melyek az álmok oltárán születtek. Békésen aludt a nagy, és tágas kórházi szobája kényelmes ágyán, melyet össze sem tudott volna hasonlítani azzal a kemény, és kopott matraccal, mely bérelt lakásában szolgált pihenőhelyéül. A helyiséget azonban barátságtalanul csipogó hang töltötte meg, melynek ütemét csak az infúzió lassú csepegése törte meg időközönként.
     Delet ütütt a harang, és a kitárt ablak széles párkányára egy daloló madárka szállt, aki már több, mint egy hete, midnen egyes nap, ugyanebben az időpontban meglátogatta a mozdulatlanul fekvő szőke hajú szépséget. Mert a vágások, a véres kötések,  és a zöldes-kék foltok  alatt, egy csodás lélek lakozott, melyen már oly sok sebet ejtettek, hogy bár lassan a porba hullt, még mindig büszkén ragyogott. Azonban a férfi lelki szemei előtt csak az a borzalmas kép lebegett, melyen a tehetlenül fekvő nő testét már gépek uralták, és szájából csövek lógtak ki.
     Homlokát összeráncolta, és arcát a tenyereibe temette, miközben mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. A zaj egyre tompábban visszhangzott vissza a füleiben, azonban a hangos gondolatok összevisszasága lassan teljesen megőrjítette. Forrt benne a düh, gyűlölet öntötte el a testét, és méreg csörgedezett az ereiben. Ujjai  megfeszülve csukódtak le, és kezét ökölbe szorítva türelmetlenül ütögette a pad peremét.
- STOP!- egy határozott, és ideges női hang ütötte meg a füleit, míg egy gyengéd, és puha kéz simított végig az ökölbe szorított kezén. Zavartan kapta fel a fejét, és tekintete egy feszült szempárral találkozott, mely aggódva vizslatta az önmagát marcangoló férfit.- Figyelj- a nő letette a kezében pihenő kávét a kis asztalkára, majd helyet foglalt a barátja mellett.- Ezt be kell fejezned- nézett komolyan a férfira, aki  egy keserű grimasszal az arcán meredt maga elé.
- Mit?- kérdezte rezzenéstelen arccal,  ridegen.
- Ugyan Lewis - sóhajtott fel, miközben gondterhelten túrt bele bársonyos hajába.- Már megint azon téped magad, igaz?- kezdte, és tekintete a férfi barna szempárjára szegeződött, melyben  az elfojtott érzések kilátástalan örvénye kavargott.-  Több, mint egy hét telt el a baleset óta. Túl kell lépned rajta Lewis, élni a saját életedet, ez így nem mehet tovább! - emelte meg a hangját, amitől a férfi láthatóan megrezzent egy pillanatra.-  Fogd már fel, hogy nem te tehetsz róla! Baleset volt!- szinte már kiabált, amikor a monológja végéhez érkezett. Szavai súlyossága teljesen megrémítette a férfit, azonban a makacssága, és a hiúsága nem engedett. Mély levegőt vett, miközben lehunyta a szemeit.
- Kérlek, fejezd be!- formálta dühtől remegő ajkakkal, és  keze nagyot csattant a padon, mire a körülötte állók kíváncsian  fordultak feléjük. A férfi szinte a bőrén érezte a rá szegeződő, csodálkozó tekinteteket, de már nem tudta kontrollálni magát.
- Most hova mész?- értetlenül kapta fel a fejét az angolra, aki feldúltan állt fel a kis padról, megelőzve ezzel a vita folytatását.- Lewis, ne menj el, beszéljük meg! Kérlek...- nyúlt a brit pilóta kezéért, de ő elrántotta a karját.
- Itt van a belépőkártyád- feszülten nyújtotta a kis papírdarabot a nő felé, de miután látta, hogy barátjának egyáltalán nem akaródzik elvenni azt, egyszerűen levágta a padra. Keze másodszor csattant a fán, de továbbra sem törődve a bámészkodó utasokkal, megragadta a bőröndjét, majd pillanatokon belül el is tűnt a nagy tömegben.
- Sajnálom, én..én nem így akartam- suttogta a távolodó férfit szemlélve, miközben mérgesen rázta a fejét.- Hogy lehetek ilyen hülye?!- tette fel magának bosszúsan a kérdést, majd csalódottan döntötte fel a férinek szánt fekete itallal telitöltött poharat.

  

***

  Az ajtó résein kiszűrődő halványan pislákoló fény, érdekes árnyékokat festett a törtfehér falakra, míg a szélesen kitárt ablakon beáramló levegő lágyan süvített végig a kis folyosón.  A sötétsgébe burkolózó szállodai szobát uraló monoton csöndességet, azonban ingatag, és lassú léptek  neszei törték meg. Viszont a tétova léptek hirtelen megtorpantak, és a lábak bizonytalanul kezdtek toporogni a fényes márványlapokon.  A francia nő lehunyta a szemeit, és engedte, hogy a mellkasából felszakadó mély sóhaj szerte foszlassa minden kételyét,  hogy már magabiztosabban kapaszkodhasson bele az aranyozott kilincsbe, melyet lehúzva kitárhassa a nagy, és tömör faajtót.
  Tompa fény világította meg a mennyezetet gondterhelten bámuló angol arcát, melyen meggyötört vonalak futottak végig. A tanácstalanul fénylő tekintet lassan a szobába belépő személyre szegeződött, azonban abban a pillanatban vissza is vándorolt a plafonra, egy lehangolt fejrázás közepette. A barna hajú nő zavartan tűrte hátra az arcába lógó kósza hajtincseket, miközben leült az ágy szélére.
- Lewis- szólította meg a  némaságba burkolózó férfit, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a hatalmas, és puha matrac közepén. Cosette keze óvatosan nyúlt az angol karjához, de mielőtt lágyan végigsimított volna azon, ujjai megálltak, és csalódottan rogytak le az ágyra.  - Lewis- ismételte meg a férfi nevét, aki még egy pillantást sem vetve a francia nőre,  megkövülten meredt maga elé.- Lewis, kérlek...
- Igen?- kapta tekintetét a nőre, dühtől izzó szemeivel.- Mégis mit akarsz? Megint leordítani a fejemet?! Nem volt elég reggel?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve pásztázta a nő dermedt arcát.
- Nem csak..
- Csak?
- Lewis, csak beszélni akartam veled...arról- sütötte le a szemeit- de úgy látom feleslegesen fáradoztam-  állt fel az ágyról, és csalódottan fürkészte az angol tekintetét, aki inkább lehunyta a szemeit. A halk léptek egyre távolodó neszei azonban megrémítették a férfit, nem akart megint egyedül maradni.
- Várj!- suttogta, és hangjában érződött a megbánás. A francia nő kíváncsian fordult vissza, és egy megtört férfival találta  szemeben magát.- Beszéljük meg- pillantott fel, és gesztenyebarna szemei mélabúsan tükröződtek vissza a kékségekben.
- Rendben- bólintott, és visszaült a férfi mellé.- Csak szeretném, hogy tuddd, hogy mennyire sajnálom a reggel történteket.   Nem így akartam, de az elmúlt hetek engem is szörnyen megviseltek és egyszerűen elegem  van már,  hogy mindig erősnek kell melletted látszanom, nehogy bármelyik percben összeroppanj. Én azt hittem, bízol bennem, és megosztod velem a téged nyomasztó dolgokat. De mostanában inkább elzárkózol előlem, visszahúzódsz, és állandóan önmagaddal harcolsz, miközben észre sem veszed, hogy ami neked fáj, az ugyanúgy bánt egnem is. Teljesen elbarikádoztad magadat, és alig kommunkáltál velem.  Pedig...- nyelt egy nagyot- fontos vagy nekem Lewis. Szeretlek- csuklott el hangja, és fátyolos tekintetében visszatükröződött a magával vívódó férfi arca.- Lewis, miért voltál ennyire rideg, és elutasító velem mostanában? Mit tettem ellened?! Legalább most mondj valamit! Kérlek..mert nagyon rosszul esik nekem, ahogyan viselkedsz, és mivel nem árulod el, hogy mi bánt, ezért még csak nem is segíthetek. Vagy én lennék a baj? Én miattam lennél ilyen?- tette fel remegő hanggal a kérdést, mely  még a levegőt is megfagyasztotta. A francia nő gyönyörűen ragyagó kék szemei, most sós folyadékkal telítődtek, és a mindig élettelteli arcán  kövér könnycseppek szánkáztak végig. Az angol férfi nagyot nyelt, miközben lehunyta csokolédábarna szemeit, és a  mellkasából felszakadó sóhaj feszülten törte meg a pár pillanatra beálló síri csöndet. Kezeire támaszkodva, lassan felnyomta a törzsét, majd lábait keresztezve maga előtt, arcát a tenyereibe temette.
- Nem te vagy a baj- rázta meg a fejét, és megtörten pillantott fel a könnycseppektől csillogó, kék szempárba.- A baj én vagyok- suttogta, és ujjaival lassan végigszántott az arcán. Kívűlről esetlennek, és zavartnak tűnt. Feszült, és merev mozdulatai, ideges dobolása, mély lélegzetvételei, zaklatott pillantásai, deprimált, és nyugtalan tekintete,  mind egy rezignált ember képét festették.
   Tanácstalanul harapott bele az alsó ajkába, és nagyot nyelt, mielőtt szóra nyitotta volna a száját. Azonban ajkai újból összezáródtak, és mellkasát egy feszült sóhaj hagyta el. A francia nő párás tekintete várakozóan figyelte az angol férfit, miközben ujjai lassan indultak el az erős férfikar felé. Ujjbegyei óvatosan érintették meg az angol bőrét, majd tenyerével lágyan simított végig a puha kézfejen. A stevenage-i pilóta arcán egy halvány mosoly árnyéka futott végig, miközben testébe melegség költözött az érintés nyomán. - Sajnálom a ma reggelt, az én hibám- hangja halkan szólt, mégis magára vonta a figyelmet. A francia nő tekintete érdeklődve emelkedett az angol csokoládébarna szemeire, és ujjait összekulcsolta a férfiéval. - Tudod, nem mondtál semmi rosszat, vagy bántót, csak az igazságot, ami...- hallgatott el,  és lehunyta a szemeit, mély vallomásra készült.- Én próbálok küzdeni ellene, és nem akarok mártírt játszani, de ha egy hülye belső hang folyamatosan azt mondogatja, hogy csakis én vagyok a hibás, csakis engem terhel a felelősség, akkor mégis mit tegyek? Nem akartalak még ezzel a problémával is téged traktálni, nem akartalek magammal húzni.. Már így is több terhet cipelsz miattam, a fél életed ráment arra, hogy  kirángass engem ezekből a helyzetekből. Azt hittem, hogy képes leszek egyedül leküzdeni ezt, és felülkerekedni a problémákon, de körülöttem egyre vastagabb a sötétség, és már nem tudom, hogy mit tegyek. Cosette, sajnálom, hogy nem hozzád fordultam már a kezdetektől és engedtem, hogy a makacsságom legyőzze a józan ítélőképességemet, és hogy ezzel teljesen elmartalak magam mellől. Pedig nekem... nekem szükségem van rád. Tényleg, mindennél jobban- kezdett el helyeslően bólogatni, miközben szemei könnybe lábadtak, ahogyan a szavak elhagyták az ajkait.- Szeretlek Cosette, és sosem akartalak megbántani, sosem akartam, hogy fájjon neked, miattam...- hajtotta le a fejét, és arcát a tenyereibe temette. A kis szobára csönd telepedett, azonban a fehér falra festett női árnyék lassan közeledni kezdett a férfihoz. Keze lágyan nyúlt a lefele csúcsosodó áll alá, és a fej lassan emelkedett felfele. Két üveges tekintet nézett farkasszemet egymással, két szerető szív dobbant egyszerre, és két szélesre tárt kéz font körbe egy magányos testet.
- Szeretlek Cosette- suttogta, és még szorosabban húzta magához a vékony testet.
Melegség járta át minden porcikáját, és megnyugvásra lelt. Szüksége volt a nő közelségére, vigyázó szavaira, menedéket nyújtó karjaira, gyengéd érintéseire, gondoskodó pillantásaira, minden egyes rezdülésére.
- Én is szeretlek- mosolyodott el, és óvatosan eltolta magától a férfit, hogy azokba a mélységes-mély csokoládébarna szemekbe nézhessen.- Túljutunk ezen is, megígérem- mondta bíztatólag, mire az angol halványan elmosolyodott, miközben  óvatosan biccentett a fejével.- De együtt oldjuk meg, rendben?- pillantott fel, és várakozóan tekintett az üveges szempárba.
- Együtt- suttogta, mire a nő lágyan szorította meg a férfi kezeit, és ahogyan homlokaik lassan közeledtek egymáshoz, egyszersmind remény töltötte meg az eddig könnycseppektől ragyogó szemeket, és béke költözött az összezavarodott testekbe. Az összefonódott árnyékok azonban lassan távolodni kezdtek, a kezek viszont nem engedték el egymást, és az ujjak összefűzve pihentek a paplanon.
   Meghitt pillanatok voltak ezek. Egy férfi és egy nő feltétel nélküli barátsága, két lélek örökéletű összekapcsolódása, és két szív makulátlan szeretete egy olyan világban, melyben már rég elkoptak az igazán fontos, valódi értékek. Hiszen rohannak a percek, az órák mutatói szűntelenül róják a köröket, sötét éjszakák követik a fényes nappalokat, zörgő, és színes falavelek borítják be a világoszöld pázsitot, madarak repülnek a meleg délre, és lábnyomok süppednek bele, majd mosódnak el abban a fehér homokban, mely beborítja szívünk verőfényes tengerpartját. Minden körforgásban van mindennel, állandó változásban megállíthatatlanul forog a Föld, és rohan a világ, ők mégis ott voltak egymásnak ebben a végtelen univerzumban....