13. rész- Borzongató képek

Sziasztok!

 

Jelentem még élek, és egy jó két és fél hét alatt a folytatás is megszületett. Nem vagyok erre egyáltalán büszke, de így év végén szerintem ti is tapasztaljátok, hogy eléggé kezdenek összesűrűsödni az események. Témazárókat, témazárók követnek, miközben újabb kötelező olvasmányt adtak fel, illetve két beadandóval is lógok még. Jövőhéten informatika vizsga, egy szűk hónapon belül pedig föci, fizika, és kémia vizsga. A jó sok kidolgozatlan tételről nem is beszélve. Azt kell mondanom, hogy bármennyire is szégyenlem magamat, de egészen a vizsgákig csak ilyen rendszerességgel fogom tudni hozni a részeket. Viszont utána mindenképpen megpróbálok sűrűbben jelentkezni, de addig még egy kis türelmet szeretnék kérni! Remélem megértitek...

A részhez visszatérve, lehet, hogy nem eseménydús, de mindenképpen nagyon fontos bizonyos történések miatt. Remélem, hogy még mindig érdekel titeket ez a kis firkálmány, és kifejtitek vele kapcsolatban a véleményeteket! Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!:)

  Halkan ereszkedett a kilincs, és a folyosók falaira felakasztott kis  lámpák halványsárga fénye beterítette az eddig fémesen csillogó, szürkés vasat, majd szélsebesen haladva egy keskeny, és világos utat képzett a fehéres járólapokkal kirakott kórház padlózatán. A vékonyka küszöböt fáradt lábak lépték át, melyek komótosan haladtak, és vitték előre a kimerült testet, melynek tulajdonosa mélyen sóhajtott fel, amikor meglátta azt a meggyötört, és aggodó szempárt, amely a nyugodtan alvó férfira szegeződött.

- Cosette- lépett a nő mögé, és tenyereit óvatosan helyezte a keskeny vállakra, melyeket gyengéden kezdett masszírozni.

- Igen?- érdeklődve pillantott fel, és egy nyúzott arccal találta szembe magát, melynek vonásai megviselten futottak végig a homlokán.

- Figyelj, eléggé hosszú volt ez a nap, és most egy kis pihenésre lenne szükséged. Samy odaadta a lakáskulcsokat, úgyhogy...

- Ti menjetek csak, de én itt szeretnék maradni, és őrizni az álmát- a nő ajkai egy halvány mosolyra húzódtak, és kézfejével lágyan simított végig az angol férfi arcán.

- Samy megígérte, hogy fél óránként benéz hozzá, és Niky is itt fog maradni egy keveset. Cosette nincs kifogás! Gyere, és miután kipihented magadat, majd holnap bejövünk együtt meglátogatni. Samy azt mondta, hogyha minden jól alakul akár már holnap délután, vagy kedden kijöhet.- A francia nő némán hallgatta a spanyol barátját, miközben a szempilláira nehezedő ólmos súlyoktól szemhéjai már le-lecsukódtak. Szervezete jelezte, hogy a majd 20 órás állandó talponállás, stressz, és izgalom lassan teljesen felemésztette a tartalékait, és hogy egy kis nyugalomra van szüksége. A barna hajú nő mellkasából mély sóhaj szakadt fel, és megadóan emelte tekintetét az ovied -i férfira.

- Rendben, mindjárt megyek- bólintott, majd visszafordult az ágyon fekvő angolhoz, aki továbbra is gondtalanul barangolt az álmok földjén.

- Oké, a recepciónál várunk Dasha-val- adta meg a találkozó helyszínét, majd még utoljára ő is az ágy felé tekintett, mielőtt halk léptekkel elhagyta volna a kis helyiséget.

 - Aludj jól!-  suttogta, miközben egy óvatos, és lágy puszit lehelt a sebes homlokra, majd ujjaival végigfutott fogadott testvére jobb karján.- Szép álmokat!- hajtotta le a fejét, és a szeretet lángja erőteljesen világított a szemeiben, miközben a szája szegletében apró mosoly motoszkált, ahogyan a gyemekként alvó talán már felnőtt férfira nézett.
   Eközben a szőkehajú modellány a recepciónál ácsorgott, és kezeit maga elé fonva kedélyesen társalgott az angol nővel, aki kissé megfáradtan dőlt neki a pultnak. Egyik keze a kis műanyagpohárkát szorongatta, míg a másik szorgosan kevergette a fekete nedűt, mely újra élettel töltötte meg a bágyadt tekintetét.  A fehéres, és kissé kopott falióra mutatója lassan vánszorgott, majd egy egész kört leírva jelezte, hogy  egy újabb nap telt el, és újabb homokszemek peregtek le végérvényesen a homokóra felső tölcséréből. Halk harangszó töltötte meg a kórház hatalmas épültetét, mely kihaltan terült el a több száz négyzetméteres területen. Az egyenletes dallamot, egyenletlen dobogások zajai szakították meg, erőtlen léptek, mély lélegzetvételek, és nagy sóhajok, melyek mind egy emberhez tartoztak, egy kimerült testhez.  A spanyol pilóta lassan sétált végig a folyosón, de arcára halvány mosoly húzódott, amikor meglátta szerelmét a szőke hajú nővel cseverészni.
- Hoztam neked is kávét!- mutatott mosolyogva a pulton elhelyezkedő sötétbarna műanyagpohárra, mely csordultig volt töltve az életető itallal.
- Köszönöm- hálásan tekintett az orosz modellre, majd megragadva a poharat, szürcsölgetni kezdte karakteres ízű Nescafe-ját.
- Már hiányzott egy kis energia bomba, nemde?- mosolyodott el az angol nő, és felhörpitve az utolsó kortyot is elégedetten indult el a szemetesláda felé, majd egy határozott mozdulattal beledobta az addigra már összegyűrt poharat a kukába.
- Az biztos- bólogatott helyeslően a spanyol, miközben tekintetével végig követte az idősebbik Hamilton minden egyes mozdulatát.
   A kettes műtőben sürgő-forgó orvosok azonban teljesen mást néztek árgús szemeikkel, roncsolódott szerveket, felismerhetetlenül összetört csontokat, vérző sebeket, és egy végsőkig küzdő szívet, mely nem adja fel, és kitartóan dobog egy olyan nő mellkasában, aki már többször is el akarta dobni magától az életet...  el is dobta. Feladta, de mindig volt valaki, aki megmentette, valami, ami visszahozta, és folytatásra késztette. De vajon miért nem halhat meg? Miért nem engedik el? Miért kell folytatnia ezt a kilátástalan háborút?  Hiszen az állandó csaták lassan teljesen kizsigerelték, és az elé gördülő akadályok sokasága minden erejét felemésztették. Egy labirintusban találta magát, melyben az elágazó, és kacskaringó utakon haladva egy pillanatra sem hitte el, hogy megtalálhatja a kiutat. Hope nem tudta, hogy ő választotta ezt az utat...  Oly sokszor állt már fel a padlóról, mászott ki végtelenségig mély gödörből, és adott magának egy újabb esélyt, hogy már nem tudott miben bízni. Az emberek, akik körülvették, akik barátainak mutatták magukat,  azt mondták, hogy mindig ott lesznek, és támgatják, azok mind csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. Eszük ágában sem volt segíteni az összetört, és védtelen lányon, inkább kihasználták, és reményvesztetté tették. Belerúgtak a már földön fekvő tehetetlen nőbe, elvettek tőle mindent, és kiszolgáltatottá tették.
   Gregor számára szőkehajú nő csak egy játékszer volt, akit kénye-kedve szerint irányíthatott, elővehetett, amikor szüksége volt rá, és visszatehetett, amikor megunta, és érdekei már nem úgy  kívánták, hogy  használja. Erkölcstelen világában ő állt a hirearchia csúcsán, és az alá-felé rendeltségi viszonyok alapján skatulyázta be az embereket. Hope fontos volt a számára, sok pénz állt, vagy bukott rajta, mégis talán vele bánt el a legjobban. Tönkretette, és ellehetetlenítette, miközben rövid pórázon tartotta, és megszabta, hogy mit tehet. A nő teljes szívéből utálta a férfit, de nem szabadulhatott tőle bármennyire is fojtogató volt ez a kapcsolat, a megélhetése múlott rajta. Az, hogy legyen fedél a helye felett, és ne korgó gyomorral kelljen álomra hajtania a fejét. Ha a lakását is elveszítette volna, akkor végérvényesen feladta volna.
   Nap, mint nap áthaladt a London Tower Bridge-n, és ahogyn a Temze folyó kékes színét bámulva merengett mindig felderengett benne a kép, amikor ott áll a korlát szélén, és az utolsó pillanatásokat vetve az éjszakai város fényes utcáira a mélybe veti magát. Szinte érezte, ahogyan a jéghideg víz, mint ezer tű szúrkodják érzékeny bőrét, és ahogyan az erő lassan elhagyja a testét, majd tehetetlenül süllyed egyre mélyebbre, és mélyebbre.
   A járdán terebélyesen elterülő pocsolya felszínén azonban fáradt tekintetek egybemosódott foltjai tükröződtek vissza, miközben a lábak sietősen előzték meg egymást  a még mindig szakadó esőben. A sötét fellegek kitartóan terpeszkedtek az angol főváros felett, és eszük ágában sem volt továbbállni. Az idő mintha megállt volna, és az esőcseppek egymást követő állandó mozgása  egy szűnni nem akaró, folytonos visszajátszásnak tűnhetett. Ez a különös monotónia bágyadtá tette a tekinteteket,  elcsigázta a testeket, és  csökkentette az emberek tűrőképességét, így idegesebbé, és feszültebbé váltak, miközben kedvtelenül végezték a dolgukat.
   Viszont az otthon melege, és a család közelsége nyugalmat, és meghittséget varázsoltak a verőfényes napsütésben kihaltabb lakások kényelmes nappalijaiba. Így, amikor átléptek a hatalmas családi ház küszöbén  megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasukból, és csodálattal a szemeikben futatták végig a tekinteteiket a melegséget sugárzó vajszínű falakon, és a mennyezetről lelogó méretes csillárokon.
- Gyönyörű ház- suttogta megbabonázva az orosz modell, és jobb kezével kitűrte az arcába logó kósza hajtincseket.
     Azonban a második emeleti szobát nyugtalan mocorgások, és halk nyöszörgések sorai töltötték meg. Az angol fréfi arcán kétségbeesett ráncok futottak végig, miközben egyik oldaláról a másikra fordult egy mély, és ijedt felhördülés közepette. Szíve szélsebes ütemet diktált a mellkasában, míg rémülten kapkodta a levegőt, és bal keze a félelemtől erősen szorította meg a paplan puha anyagát. Izmai befeszültek, és a villódzó fények érdekes játéka riasztó képeket festett  letapasztott szemhéjaira. Tudta, hogy álmodik, és ez  a furcsa érzés teljesen megrémisztette. Egy köztes állapotban lebegett, melyből nem tudott szabadulni, bármennyire is akart. Teste ledermedt, és a lélegzete is elállt.

    A süvítő szél azonban hirtelen halk zongorajátékot csempészett az angol férfi füleibe, míg a villámok dübörgő ritmusa félelemmel töltötte meg a reszkető testet. A szakadék szélén állt, és a mindent elemésztő sötétség cinkos mosollyal az arcán hívogatta, és húzta egyrecsak lejjebb, és lejjebb.  Menekülni akart, de lábai, mintha a földbe gyökereztek volna, segítséget akart kérni, de ajkait egy árva hang sem hagyta el, ellenkezni akart, de már nem ő uralta a testét. Kívülről szemlélte kényszeredett mozdulatait, miközben megállíthatatlanul közeledett a véghez. Mint marionett bábut, úgy irányította a tomboló vihar, mint megfeneklett papírhajó, úgy sodródott az árral, és a csapdosó hullámok hatalmas vízfüggönye  körbeölelte, és kilátástalanságával teljesen felemésztette. Bőrén ujjhegynyi esőcseppek sorakoztak, melyek sötét szőrszálai között kanyarogva szánkáztak végig a karjain, és bár az égi fénycsóvák világos, és megtört vonalakat festettek a királykék pompás színébe öltözött felhőkkel átszőtt égboltra, szemei fakón, és reménytelenül meredtek a végtelenbe.

  Egy újabb lépés, egy újabb lélegzetvétel, egy utolsó mozdulat, egy utolsó sóhaj.  Egy valóra vált álom, és egy álmatlan világ. Valóság, és képzelet, élet, és halál, melyet egy egészen vékony határmezsgye választ csak el egymástól. De vajon hol kezdődik az ébrenlét, és hol ér véget a szövevényes  képzetekkel telitüzdelt borzongató éj?