16. rész- Elfeledett múlt, elveszett jövő?

Sziasztok!!

Most kellene következnie a sűrű bocsánatkérésnek, és a magyarázkodásnak, amit én most hanyagolnék. Nem akarom leírni, hogy az elmúlt hetekben miért nem volt időm írni, mert azokat a napokat jobb lenne lezárni véglegesen. Én kis naív azt hittem, hogy majd nyáron végre én rendelkezhetek az időm felett, és arra használhatom fel, amire akarom. Hát, óriásit tévedtem... Sok dolog jött közbe, sok minden hátráltatott, és szívta le az energiámat. Viszont kijelenthetem, hogy az ötven óra önkénteskedés ki van pipálva!! A Magyar Nagydíjra szóló jegyeim pedig itt nyugszanak tőlem alig pár méterre!! Idén már harmadjára fogok kilátogatni a Hungaroringre, mondanom sem kell, hogy tavaly a fellegekben jártam, és madarat lehetett volna velem fogatni a futam után!!! Egy tavalyihoz hasonló eredménnyel én teljes mértékben ki lennék békülve! :D

De most a történetről. Előző bejegyzésemben említettem, hogy kb. még 10-12 rész van hátra a Hope-ból. Nagyjából már megírtam a "forgatókönyvet" már csak papírra kéne vetnem a gondolataimat. Mire nem jó a nyaralás?! Illetve említettem, hogy egy új történet kezd körvonalazódni a fejemben. Egyelőre az én meglátásom szerint csak a Hope után hoznám nektek a részeket, mert a múlt már többszörösen igazolta, hogy nekem valami miatt nem megy egyszerre két történet vezetése. Valami miatt egy idő után csak az egyik sztorihoz van ihletem, a másik meg szép lassan teljesen eltűnik a fejemből.

Nah a lelkiismeretem durcásan dörömböl az ajtón... Szóval... Én rettenetesen sajnálom, hogy csak most sikerült részt hoznom, és marhára szégyellem magamat, de egyszerűen tehetetlen voltam...

És akkor következzen a rész, amihez mindenkinek nagyon jó olvasást kívánok! :)

 

 

   Álmosan pillázott az újságírók alkotta végtelen kavalkádra, miközben retináját, mint parazita támadta meg a vaku fel-felvillanó vakító fénye. Ujjait lassan húzta végig ráncokkal tüzdelt homlokán, és mellkasát egy halk, és fáradt sóhaj hagyta el, miközben lábai türelmetlen táncot jártak a fehér lapokkal beborított padlózaton. Kezével feszülten nyúlt az ásványvizes palackért, melyet megragadva ingerülten emelt a szájához. - Már csak negyed óra- halk suttogás ütötte meg a füleit, mire meglepődve kapta fel fejét a hang irányába. Szemeiben egy bíztató szempár tükröződött vissza, mire az angol férfi már nyugodtabban helyezte vissza az ásványvizét az asztalra.- Komolyan mondom, még egy kérdés, és én..- szívta be feszülten a levegőt, miközben bosszúsan megforgatta a szemeit.

- Matthew Brand, The Independent- állt fel egy újabb újságíró, aki magabiztosan kihúzta magát, és tekintélyparancsolóan körbenézett a megjelent versenyzőkön, és médiás munkatársakon.

- Szerintem készülj- mosolyodott el az oviedo-i férfi, és kezét a szája elé helyezte ezzel is eltakarva azt a széles, és görbe vonalat, mely levakarhatatlanul gubbasztott az arcán. Az angol pilóta csak megforgatta a szemeit, majd tekintetét inkább az egyik közelben helyet foglaló médiás szakember karórájára szegezte.

- Az én kérdésem is Lewis-hoz szólna- a brit világbajnok mellkasából egy megadó sóhaj szakadt fel, miközben szúrós pillantásokkal pásztázta végig a férfit. Az idegesség lassan elhatalmasodott felette, azonban ingerültségét egy apró műmosollyal próbálta leplezni. - A balesetről rengeteg cikk, és nyilatkozat látott már napvilágot, azonban te mindig visszautasítottad a kérdéseket...

- Talán volt okom rá- motyogta maga elé, miközben vérnyomása már rég az egekbe szökött, míg ujjai egyre feszültebb ütemet táncoltak a jobb térdén.

- Tessék?

- Semmi- legyintetett- folytassa nyugodtan- erőltetett egy újabb mosolyt az arcára,  és érdeklődve pillantott a szenzációhajhász firkászra.

- Jól van- bólintott, majd folytatta.- Azt szeretném megkérdezni, hogy itt a Forma 1-ben, amely megköveteli az állandó 100%-os figyelmet, hogyan tudsz elvonatkoztatni a balesettől, attól, hogy akár sokkal rosszabbul is járhattál volna?- kíváncsian emelte tekintetét a csokoládébarna szempárra, mely egy pillanatra lecsukódott a kérdés hallatán. Az angol férfi testén egy apró, de mégis vészjósló remegés futott végig, mely a benne kitörni készülő pánik első előjele volt. A szörnyű emlékképek ugyanúgy hálózták be a gondolatait, mint napokkal ezelőtt. Viszont nem akart pont most, pont itt kiborulni a kamerák kereszttüzében, és a pilótatársai ölelésében, így egy nagyot nyelve, némi higgadtságot erőszakolt a tekintetébe, és tudatosan próbálta csökkenteni eszeveszett pulzusszámát.

- Én..- suttogta, de szavak nem hagyták el hangtalanul mocorgó ajkait, melyek szinte remegtek az idegességtől, és a kétségbeesettségtől. Azonban zaklatott, és hangos levegővétele egyszersmind megtöltötte a sajtóközpont elnémuló épületét, melyben szinte tapintani lehetett a felgyülemlett feszültség sűrű, és nyomasztó egyvelegét. Félt... Nem akarta, hogy gyengének, és sebezhetőnek lássák, nem akarta, hogy tudják, hogy ez a kérdés mennyire szíven ütötte.

- Lewis?- az újságíró türelmetlenül törte meg a pillanatokra beálló csendet,  majd  várakozóan tekintett az angol pilótára, akin tisztán látszott, hogy még mindig eléggé mélyen érinti ez a téma.

- Én... igyekszem a legjobb formámat nyújtani a hétvégén - hangja bizonytalanul szólt, mégis magabiztosan tekintett a firkászra, aki bár csalódottan vette a brit világbajnok válaszát mégis visszaült a székébe.

- Minden rendben?- a spanyol pilóta aggódóan pillantott versenyzőtársára, aki arcát a tenyerébe temetve elmélyedve bámult maga elé.

- Megvagyok- kezdett bősz bólogatásba, és ajkait egy halvány mosolyra húzta.

- Ez nagyon őszinte volt-  az oviedo-i férfi felhúzott szemöldökkel kedzte méregetni az angolt.- Lewis..

- Nando- fordult nagy hévvel a spanyol versenyzőhöz- Minden a legnagyobb rendben- feszülten tagolta a szavakat, míg hangja erélyesen szólt.

-  Jól van, felfogtam- tette fel védekezően a kezeit.- Egyébként  jössz az esti pilótabulira?

- Még nem tudom- válaszolta bizonytalanul.- Talán elmegyek- tette hozzá egy laza vállrántás közepette.

- Nico nagyon be van lelkesülve- nevetett fel, ahogyan  lelki szemei elé betáncolt Nico részeges sziluettje.

- Az biztos-  kezdett el vigyorogni a brit pilóta is.- Egyébként talán végre leszálltak rólam. Már vagy öt kerek perce nem kaptam egyetlen egy kérdést sem- húzta ki magát elégedetten a székében.

- Most szóltad el magadat. Szerintem ott, az a fószer kipécézett magának-  biccentett a szemüveges újságíró felé, miközben arcára  egy gúnyos mosoly ült ki, ezzel is idegesítve versenyzőtársát.

- Mark Sallow, The Times- mutatkozott be a médiás, majd felállt a székéből.-  Az én kérdésem Lewis-hoz szólna-  mondta  tekintetét a brit pilótára emelve,  aki hitetlenkedve rázta meg a fejét a Ferrari világbajnokára pillantva.

- Ezt nem hiszem el- sóhajtott fel,  mire az oviedo-i férfi halk kuncogásba kezdett. Az újságírót azonban nem zavarta meg az angol unott, és morcos arckifejezése, így egy kisebb szünetet hagyva, folytatta a mondanivalóját.

- Tehát, mit gondolsz, mi a kulcs az idei világbajnoki cím megszerzéséhez?- hangzott el a kérdés, mire a McLaren versenyzője megemelve a mikrofont szóra nyitotta a száját.

- Azt hiszem, inkább a megbízhatóság, mintsem a kiugró produkciók jelentik majd a világbajnokság megnyerésének kulcsát. Szóval Valenciában is egy jó eredményt kell szereznünk.”- fogta rövidre a választ, majd jelezve, hogy befejezte a mondandóját, és nem kívánkozik tovább fecsérelni a szót, határozottan hátradőlt a székében.

- Én megmondtam- fordult mosolyogva az angol pilótához, aki nyugtalanul dobolt a térdein, miközben lábai szűntelenül jártak.

- Kezdek megőrülni már ezektől a hülye firkászoktól. Nincs jobb dolguk, mint állandóan engem baszogatni?!- válaszolta hangjában tömény cinizmussal, mire a hátsó sor érdeklődve emelte tekintetét a két férfira.

- Uraim, valami probléma van?- a sajtótájékoztató vezetője érdeklődve futatta végig szemeit a mocorgó pilótákon, akik  azonban egyöntetűen megrázták a fejüket, és kiegyenesedve a székükben előreszegezték tekinteteiket. - Jól van, akkor folytassuk. Jöhet a következő kérdés (?)- kérdezte, bár kérdése sokkal inkább kijelentésnek hatott. A válasz pedig nem lehetett más, mint egy  egyhangú ,,bólogatás hullám", mire a negyvenes férfi elégedetten biccentett a sajtóskollégák felé, akik, mint ragadozók próbáltak lecsapni a kínálkozó lehetőségre.

°°°

    Ajkai megmerevedtek, míg a csók mámorító íze, lassan veszett el a kijózanító valóság kegyetlen oltárán. Kezeit az erős, és izmos mellkasnak döntve határozottan tolta el magától a szenvedélytől fűtött férfit, miközben zavartan kapta el tekintetét  a kékségekről. Szíve  hevesen lüktetett a mellkasában, míg a vér eszeveszett iramban száguldott az ereiben. Ujjait lassan húzta végig vágytól remegő ajkain, és tekintete félve találkozott a kék szempárral, mely várakozóan tekintett rá. Nem tudta, hogy mi tévő legyen, ez a csók teljesen összezavarta. Nem számított rá. Mint derült égből villámcsapás rengette meg bizonytalan pillérekre épülő, elképzelt világát, melyet arcán cinkos mosollyal, kegyetlenül összedöntött.

- Cosette- suttogta rekedtes hangon, és ujjai lassan simítottak végig a nő arcán, akinek a  bőre szinte perzselt a férfi érintései nyomán.

- Jens... én...- dadogta, miközben zavartan túrt bele gesztenyebarna hajába, mely lágyan omlott a vállaira.
- Cosette, ne mondj semmit!- a férfi keze gyengéden nyúlt a nő nyakához, míg hüvelykujja az állkapcsa alatti bőrhöz simult. A bizsergető érzés, melyet a férfi érintése váltott ki belőle, egyre erősebb lett a mellkasában, és szétáradva a testében szélsebesen haladt végig a karjain, és a lábain, egészen addig, míg végül minden egyes porcikáját el nem öntötte a forróság. Érezte, amint  a vére szétáramlik az ereiben, ahogyan azokat a nedves és telt ajkakat szemlélte, lélegzete is elállt, és nagyot nyelve szája résnyire nyílt. Ahogyan a férfi közeledett hozzá, és kezeivel körbeölelte az arcát, szempillái megadóan lecsukódtak, és átadva magát a csók varázslatos érzésének, kezeit szorosan fonta az izmos mellkas köré. Már nem tiltakozott, nyelvével tapogatóan fedezte fel újra az ismerős szájat, míg ujjaival szenvedélyesen túrt bele a férfi szőkésbarna hajába.

°°°

   

  Mellkasából egy mély sóhaj szakadt fel, amint kilépett a zord sajtóközpont hatalmas üvegajtaján, és napszemüvegét az orrára tolva lassan indult el a kissé kihalt paddockban. Azonban sokáig nem élvezhette a magány nyugtató érzését, hiszen pillanatok alatt egy újságírók alkotta sűrű embertömeg sereglett köré, míg a vakuk megállás nélkül kattogtak megörökítve ezzel minden egyes lépését. Az angol férfi azonban megpróbálta kizárni a külvilágot, és nem foglalkozni ezzel a  hatalmas felhajtással, mely megérkezése pillanatától kezdve körülveszi ezen a  versenyhétvégén, így rezzenéstelen arccal szaporázta meg lépteit, és célirányosan haladt a McLaren hatalmas Home-ja felé.

- Oh, hát téged is látni ma öcskös?!- húzta fel a szemöldökeit az angol nő, majd mosolyogva közelítette meg az ajtón belépő férfit.- Nah, hol egy puszi, vagy egy ölelés a te kedvenc kisebbik nővérkédnek?!- biggyesztette le a száját, és bociszemekkel pillázott.

- Eddig nem tudtam, hogy mi hiányzik az életemből- rázta meg szemforgatva a fejét, mire szúrós pillantásokat kapott a vöröshajú nőtől.

- Vicces vagy- tette keresztbe a kezeit, és sértődötten emelte fel a fejét.

- Ne játszd a duzzogós kislányt, nem áll jól neked ez a szerep!- mosolyodott el gúnyosan, és kezével végigsimított a nő arcán, aki inkább ellökte magától a férfit.- Hé-hé, milyen harcias itt valaki!- kuncogott.

- Két hónapja boxolok úgyhogy vigyázz, hogy mit mondasz, mert annak az aranyos kis pofikád fogja a kárát látni!- fenyegetőzött komoly tekintettel, de a végére mind a ketten elnevették magukat.

- Nah gyere ide!- tárta szét a karjait, és szorosan húzta magához az angol nőt, majd apró puszikkal hintette be vörös tincseit.

- Hiányoztál!- suttogta meghatódottan, mire a brit világbajnok még szorosabban ölelte magához a testvérét.

- Te is nekem- tolta el magától a vörös hajú nőt, hogy belenézhessen azokba a kék szemekbe, melyek mindig óvón tekintettek rá.

- Egyébként mi újság? Ezen a hétvégén is elpicsázol mindenkit? Hm?- kérdezte komolyan, mire az angol arcára egy halvány mosoly kúszott.

- Ki picsáz el kit?- a helyiségbe belépő francia nő értetlenül ráncolta össze a homlokát, majd két puszival köszöntötte az angol nőt.

- Lényegtelen- legyintett a pilóta.- Egyébként hol voltál? Nem, úgy volt, hogy a sajtótájékoztató után elmegyünk futni?- kérdezte, és kíváncsian pillantott fel a barna hajú nőre.

- De, úgy volt- sütötte le a szemeit.- Ne aggódj, be fogjuk pótolni!- boxolt bele játékosan a férfi vállába, miközban arcára zsivány mosoly ült ki.

- Örömmel hallom- fintorodott el.- Nah, de tényleg, merre voltál?- fordult teljes testével a francia nőhöz, és gyanakvóan kezdte fürkészni a tekintetét.

°°°

  Hope azonban egyre kétségbeesettebben lapozgatott élete albumában, melyben a képek helyén csak reménytelenül sötét foltok díszítették a már megsárgult lapokat. A pillanatok, melyek egykoron az életét alkották elvesztek a feledés végtelen homályában, és bármennyire próbált visszaemlékezni a múltja egy apró darabjára, törekvései mind kudarcba fulladtak. Csak egy arc lebegett a szemei előtt, egy csokoládébarna szempár nézett kitartóan farkasszemet vele, és ajkak durmoltak hangtalan szavakat a füleibe. Egy férfi költözött bele a gondolataiba, egy idegen, akiről bár nem tudott semmit, mégis mindennél, és mindenkinél ismerősebb volt a számára  ebben az emlékek nélküli, ismeretlen világban.

  Ismered az érzést, amikor egy régi fótóalbum kopottas fényképeit nézve, a merev, és mozdulatlan testek egyszercsak életre kelnek? -Ő nem ismerheti.- Amikor a kép már nem csak egy pillanat, amelyet foglyul ejtett az örökkévalóság, hanem sokkal inkább a valóság? A múlt egy darabja, mely a jelenben él tovább, s mely láttán húsz, harminc év távlatából is ugyanaz az érzés kerít a hatalmába?  Amikor megelevenedik egy emlék, és az elmúlt idők nosztalgikus mosolyával újraéljük azokat a perceket? -Ő nem élheti újra.- Ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a szavak, ugyanazok az érzések, ugyanazok a hangok, illatok, pillantások, és ugyanazok a rezdülések?

   Emlékek, melyek által felidézhetünk különböző pillanatokat, fontos állomásokat, és meghatározó eseményeket az életünkből. Emlékek, melyek végigkísérik a mindennapjainkat, melyek megnevettetnek, vagy éppen ellenkezőleg elszomorítanak, de sohasem szűnnek meg létezni. - Számára mind elveszett.- Hiszen minden egyes fénykép, és emlék egy memento mori, mert az élet ugyanúgy elröpül, akár az azt felépítő pillanatok.