10. rész- Tehetetlenség

Sziasztok!

 

Ígéretemet betartva ezúttal nem egy egész hetet kell várnotok a folytatásra, mert elkészültem vele!:) Hihetetlenül jól estek az előző részhez kapott kommentek, melyeket nem tudok elégszer megköszönni!! Húsvét hétfőn szerettem volna hozni a részt, de ez kivitelezhetetlen lett volna, hiszen nem nagyon voltam itthon. Még tegnap/ma éjszaka, egykor is pötyögtam, hogy minél előbb tudjam  hozni a folytatást! Remélem megint megajándékoztok pár kommenttel! Jó olvasást a részhez, és kitartást a sulihoz!:)

  Türelmetlen léptek neszei követték egymást a kihalt kórházi folyosón, miközben az esőcseppek ütemesen doboltak az ablakpárkányon. Mély, és aggodalommal teli sóhaj közepette lépett a nagy, és félkörös ablakhoz, majd a könyöklőre nehezedve arcát a tenyereibe temette. Egy olyan érzés áradt szét az egész testében, melyet eddig még nem tapasztalt, a tehetetlenség szörnyű, és bénító érzését. Eltékozolt percek, melyek lassan órákban teljesedtek ki, gyors, és türelmetlen léptek, melyek nem vezettek sehova. Csak várt, és várt... nem tehetett semmit. Ez az öldöklő, és embertpróbáló várakozás pedig lassan teljesen felemésztette a francia nőt. Szíve hevesen dobogott a mellkasában, és tüdejébe is csak akadozva jutott el az éltető oxigén, miközben remegő ujjakkal túrt bele a barna hajába, mely hol sárgásan világított a fényes lángcsóváktól, hol szürkébe burkolózott az éjszakai sötétségtől.

  Az ablakon túl szörnyű vihar tombolt. Az esőcseppek egymást követve folytak végig a bepárásodott üvegen, és a fák pont olyan tehetetlenül hajladoztak az erős széllökésektől, mint ahogyan Cosette várakozott az érzelmek kilátástalan háborújában a nagy, és barátságtalan épületben. A villámok kiszámíthatatlan, és fényes játéka, -melyek a sűrűsödő mennydörgéseket követve rajzoltak sárgás képeket a fehér falakra-, félelmet ébresztett benne. Félelmet, mely egyre erősődő hullámokban tört a nőre. Olyan volt ez, mint a végsőkig küzdeni egy reménytelen harcban. Amikor tudod, hogy már nincs esély, de mégsem adod fel. Kergeted a lehetetlent, bízva a csodában, melyre bármennyire is vársz, nem jön el.

  Összetörten, és gyengén állt egy helyben. Míg kívülről olyan volt, akár egy szobor, mozdulatlanságba rejtőzve, addig belülről szörnyű érzések burjánztak benne. Olyannyira félt attól, hogy elveszíthet valakit, akit talán mindennél, és mindenkinél jobban szeret, hogy ott abban a pillanatban megfogadta, hogy soha senki iránt nem fog ilyen erős érzelmeket tápláni, és nem fogja hagyni, hogy abból a vékonyka cérnából, ilyen vastag, és elszakíthatatlan kötelék duzzadjon. Ennyire nem függhet senkitől sem. A férfi olyan volt számára, mint az elveszett ikertestvére, aki csak valami hihetetlenül fatális hiba miatt nem lehetett vele már a kezdetektől fogva. A kettejük közötti kapocs talán erősebb, és nemesebb volt minden más kötődésnél.

   Már az első pillanatban tudták, hogy ez más. Egy olyan bensőséges, és meghitt légkör alakult ki közöttük, mely megvédte őket a csalódástól, a féltékenységtől, és a sértettségtől, olyan érzésktől, melyek megkeseríthetnek egy párkapcsolatot. Abban az ezredmásodpercben, amikor tekinteteik találkoztak, végérvényesen megváltozott az életük. Mint amikor két egyenes metszi egymást egyetlen egy pontban, egyetlen egy pillanat erejéig, majd folytatják a saját utukat abban a végtelen térben, melyben  soha többé nem látják viszont a másikat. Viszont az a pont, és az a pillanat örökre meghatározza őket.
  Nekik nem kellett következő pillantás, vagy következő találkozás, az első ezredmásodperc varázsa életük végéig egymáshoz kötötte őket. Ez nem szerelem volt, annál sokkal tisztább, és szabadabb. Barátság, mely nem tolakodó, nem birtoklás, hanem feltétel nélküli, igazi szeretet, melyet az idő nem gyengít, hanem sokkal erősebbé tesz. Barátság, melynek fénye sosem fakul, és a halál sem győzheti le. Barátság, mely sosem ér véget. Itt nem kettőből lesz egy, hanem egyből kettő.
  A montreal-i utcákon elsüvítő tűzpiros Ferrari utasai azonban másképpen gondolták. Boldogan adták át magukat a szerelem felemelő érzésének, és hittek benne, hogy a levegő pont úgy fog vibrálni közöttük hosszú évek múltán is, mint ahogyan az első pillanatban. Mosolyogva vesztek el egymás tekintetében egy-egy lopott másodpercre, miközben a nő keze végig ott pihent a vezetőülésben kényelmesen elhelyezkedő férfi combján. Az autóban  halk zene szólt, melynek lágy üteme még romantikusabbá varázsolta az együtt töltött perceket.
- Te azt el sem tudod hinni, hogy mennyire hiányoztál!- harapott bele  pirosra festett ajkaiba az orosz nő, és az  ujjaival lassan lépegetett felfele a férfi lábán, aki már nem tudott úgy koncentrálni a vezetésre, mint azelőtt. Combizmai befeszültek a tapogató ujjak nyomán, és a figyelmét  teljesen lekötötte a szőkehajú modellány.
- Dasha, a végén még a szállodáig sem jutunk el!- komolyan nézett bele azokba gyönyörű, és kék szemekbe, melyek most a vágytól izzottak.- Dasha!- nyelt nagyot a spanyol, amikor megérezte a nő kezét a férfiassága felett.
- Állj félre!- utasította a szerelmét, miközben már a  nyakát csókolgatta. Az oviedo-i férfi forróságot érzett, ahol az orosz nő puha ajkai hozzáértek a bőréhez, mind a huszonhét alkalommal, a karján, a vállán, a nyakhajlatában, a fülcimpáján. Az egész teste elzsibbadt ettől az impulzustól, bénító hatással volt rá a nő. Keze el-elkalandozott a kormánykerékről, és szemei már nem az utat, hanem a nő formás idomait pásztázták. - Állj félre!- ismételte meg a kérést vágytól fűtött hangon, mire a spanyol eleget téve a parancsnak leparkolt az egyik mellékutcában.
- Ugye tudod, hogy nem vagy normális?!- nevetve rázta meg a fejét, majd kisöpörte a nő arcából a kósza hajtincsket.
- Ezért szeretsz nem?- karolta át a férfi nyakát, és fejét a spanyol homlokának döntötte, miközben a szája huncut mosolyra húzódott.
- Ezért is- suttogta, majd vadul kezdte falni az orosz nő ajkait. Nyelveik tüzes táncot jártak, és átadva magukat az élvezeteknek dőltek hátra a nagy bőrülésen. A nő a férfi derakára ült, és lágy csókok közepette gombolta ki az ingjét, miközben a férfi mellkasából halk sóhajok szakadtak fel. Azonban a rádióban bejelentkező erélyes, és mély férfihang megzavarta a szerelmespárt.
- És most következzenek a sporthírek- szólalt meg a műsorvezető hangja, mire a nő megforgatva a szemeit kicsit eltolta magától a férfit, és felült.
- Héhé, vissza, vissza!- kapta el a nő karját, ezzel visszarántva magára a vékonyka testet.
- Nando csak kikapcsolom!-  mosolyodott el az orosz modell, majd a férfi mellkasának támaszkodva üléspózba nyomta magát, és a gomb felé nyúlt, azonban félúton megállt a keze.
- A legfrisebb jelentések szerint a mai futamot megnyerő Lewis Hamilton, a McLaren Mercedes világbajnok versenyzője, balesetet szenvedett. A helyszíni információk alapján Cosette Beau is az autóban tartózkodott, amikor bekövetkezett az ütközés. A szemtanúk elmondása szerint a fekete Mercedes vezetője egy másik balesetet elkerülve rántotta félre a kormányt, azonban az ellentétes sávban haladó személygépjármű vezetője erre már nem tudott reagálni.
- Hogy mi?!- ráncolta össze a spanyol pilóta a homlokát, melyen gondterhelt ráncok futottak végig. Az oviedo-i férfi nem akart hinni a füleinek. Pár órája még nevetve köszöntek el egymástól, semmi előjele nem volt annak, ami most történt. Semmi...
- Psssz- az orosz nő a szája elé kapva az ujját próbálta csendességre csitítani a férfit, aki még mindig döbbenten meredt maga elé.
- Arról, hogy a sérülések mértéke milyen, egyelőre ellentétes információk keringenek a sajtóban. Viszont több forrás is megerősítette, hogy a francia edzőnő sértetlenül megúszta ezt a szerencsétlen balesetet. Amint megtudunk valamit, újra jelentkezni fogunk. Addig is kellemes estét minden kedves hallgatónknak!- köszönt el a férfi, és a rádióból egy újabb szám csendült fel.
- Mit.. mit csinálsz?- kérdezte értetlenül a szőkehajú nő, miközben párja zaklatott mozdulatait szemlélte.
- Nem tudod, hogy hol a francba van a mobilom?!- csattant a hangja, mire a nő teljesen összerezzent.
- Ott.. ott van- mutatott a hátsó ülésre, melyen nyugodtan pihent a fekete, és márkás mobiltelefon. - Mit akarsz?- érdeklődve pillantott a feszült szempárba.
- Szerinted mit?!- kiáltott rá a nőre, és az éles hang még a férfit is megrémítette.- Bocsáss meg, bocsáss meg- suttogta bűnbánóan, és arcát a tenyerébe temette- csak nagyon ideges vagyok- egy mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.
- Semmi baj, csak tedd, amit tenned kell!- válaszolta megértően az orosz nő, és megnyugtatásképp végigsimított a férfi karján, aki miután összegombolta a fehér ingjét, nyugtalanul szállt ki az autóból, és tárcsázta a barátját.
- Vedd fel! Vedd fel! Fel kell venned! Kérlek vedd fel!- magyarázott vehemensen  a telefonjának,  miközben a földön heverő apró köveket rugdosta ide-oda az aszfalton.
- Nando?- egy hitetlenkedő, és meggyötört hang szólt bele a telefonba, mire a spanyol gyomra görcsbe rándult.
- Cosette! Cosette.. Ugye jól vagy?!- kérdezte feszülten, és szíve egyre hevesebben dobogott a mellkasában.
- Igen, velem minden rendben van- suttogta, és a hangján érződött, hogy a sírás határán táncol.
- És Lewis? Róla tudsz valamit?- kezdett el fel-alá járkálni, egyszerűen képtelen volt egy helyben megmaradni.
- Nem.. még nem- tört ki zokogásban, mire az oviedo-i férfi lábai egyre lasabban előzték meg egymást, majd végül a villanyoszlopnak támaszkodva próbálta egy kicsit összeszedni magát.- Nando, én annyira félek!- a nő sírása nem csillapodott, a férfi pedig egyre kétségbeesettebben szorította a mobilját.
- Cosette... nyugodj meg, hamarosan ott leszek! Az első repülőgéppel megyek Londonba!- mondta higgadtan a férfi, egy kis magabiztosságot erőszakolva magára. Nem mutathatta ki, hogy mennyire fél, mert akkor a francia nő még jobban összetörne.
- Nem, nem kell idejönnöd! Neked most Dasha mellett a helyed!- ellenkezett, miközben az angol főváros kihalt utcáit fürkészte könnyel áztatott szemeivel. Az eső talán még jobban rázendített, és az utakon, mint folyó tört magának utat a víz.
- Ne beszélj butaságokat!- dorgálta meg a nőt.- A barátaim vagytok, és ilyenkor mellettetek van a helyem- hangsúlyozta ki a mellettetek szót, miközben mélyen szippantott bele a friss levegőbe.
- Köszönöm Nando- hunyta le a szemeit a barna hajú nő, bár ezt a spanyol nem láthatta.
- Ez csak természetes. Figyelj, ameddig nem érek oda, addig menj le szépen a büfébe, és igyál valami finom teát, rendben?
- Rendben, talán jól esne- ült le az egyik székre, és a sáros cipőjét kezdte tanulmányozni.
- Nah látod!- mosolyodott el a spanyol.- Egyébként Tony-val már beszéltél?- kérdezte félve, mert tudta, hogy milyen letaglozó tud lenni egy rádióból megtudni, hogy mi történt.
- Még nem volt erőm felhívni- suttogta meggyötörten maga elé, miközben a tenyereibe temette az arcát.- Nando nagyon félek- formálta egészen halkan a betűket, így a férfinak nagyon figyelnie kellett ahhoz, hogy megértse a francia nő szavait.
- Nyugodj meg! Lewis erős srác, mindent kibír! - erre a kijelentésre az edző szeméből egy kósza könnycsepp buggyant ki, mely lassan szánkázott végig a nő arcán.
- Tudom- sóhajtott fel.
- Kitartás, hamarosan ott vagyok, és kisírhatod magadat a vállaimon!
- A vállaidra most nagy szükségem lenne- törölte meg a kezével a szemeit, és elborzadva pillantott a csuklójára, melyre rászáradt a vöröses vér. Gondolatait parazitaként támadták meg a baleset emlékképei, melyek újra, és újra pánikot keltettek a nőben.
- Cosette sietek! Vigyázz addig is magadra, és ha bármit megtudsz Lewis-ról, akkor szólj!- a francia nő tisztán érezte az aggodalmat a férfi hangjában, és ez még feszültebbé tette. A tudatlanság fojtogató érzése lassan eluralkodott rajta.
- Te leszel az első, akinek szólok- nyugtatta meg a férfit, miközben felállt a székről, és céltalan bolyongásba kezdett a kihalt épületben.
- És Cosette!- kiáltott még vissza, mielőtt bontották volna a vonalat.
- Igen?- állt meg egy pillanatra.
- Beszélj Tony-val, lehet, hogy már tudja, de mégiscsak jobb lenne, ha a te szádból is hallaná a történteket.
- Igazad van, felhívom- bólintott, miközben nagyot sóhajtott.
- Akkor hamarosan- ezzel letette a telefont, és a készüléket a farzsebébe csúsztatta.
- Londonba mész?- a magassarkú kopogása egyre közelebbről hallatszódott, majd egy puha kéz érintette meg a férfi vállát.
- Megyünk- fordult meg, és jelentőségteljesen nézett bele az orosz modell kék szemeibe.
- Biztos? Nem akarok zavarkolódni- döntötte le a fejét.
- Te sosem zavarsz senkit- nyúlt a nő álla alá, majd megemelve a fejét a tekintetét kezdte fürkészni.- És szükségem van rád, mert szeretlek- talán ez volt a legőszintébb, és legigazabb vallomás, amit hímnemű egyed szájából halott az eddigi élete során. Az orosz modellt sok férfi megkörnyékezte már, talán a munkájából adódóan is, de azok többnyire csak futókapcsolatok, esetleg egyéjszakás kalandok voltak. Viszont ez az oviedo-i pasas teljesen átformálta a nő férfiakról alkotott képét. Vele biztosnságban érezte magát, és egyfajta bizalom már a kezdetektől fogva ott motoszkált közöttük.
- Veled megyek, mert szeretlek- mosolyodott el, mire a férfi lágy csókot lehelt az ajkaira.
    Eközben a londoni kórházban lassan peregtek le a másodpercek. A francia nő bárhányszor pillantott fel a régies faliórára, annak mutatója mindig csigatempóban vánszorgott. Az eltelt idő alatt legalább háromszor sétált végig a kórházi épület második emeletén, így annak minden zegét-zugát ismerte már. Viszont léptei mindig ugyanoda vezették vissza, a nagy és félkörös ablakhoz, csak ott tudott egy kis magányra lelni. 

 - Cosette- egy ismerős hang visszahangzott vissza a nő füleiben, és a következő pillanatban már puha kezek nehezedtek a vállaira, mire az ajkai halvány mosolyra húzódtak, és egy 180 fokos fordulatot véve  átölelte a szőkehajú lányt.

- Samy- suttogta a nevet, és aggódva pillantott fel a kék szempárba.- Ugye jól van!?- kérdezte fojtott hangon, miközben nagyot nyelt.- Mondd, hogy jól!

- Rendben lesz- simított végig a még mindig reszkető nő karján, aki most feszülten fújta ki a levegőt.

- Biztos?- Cosette továbbra is zaklatottan beszélt, és ujjaival idegesen dobolt a radiátor hideg, és fehér csövén.

- Igen- lehunyt szemekkel bólogatott, és megnyugtatásképp még egy mosolyt is varázsolt az arcára.

- Oh, Samy!- talán az előbbinél is szorosabban húzta magához az angol nőt.- A frászt hozta rám! Annyira megijesztett! Már azt hittem, azt hittem, hogy...- a francia nő eddig a pillanatig tudta visszatartani a könnycseppjeit, melyek most ádáz csatát vívva folytak végig az arcán.- Azt hittem, hogy... hogy elveszítettem- a torkában növekvő gombóc miatt hangja rekedtesen szólt, miközben szaporán nyeldeste azt a sós, és egyben keserű folyadékot, mely most teljesen elhomályosította a tekintetét.

- Jaj, Cosy, nyugodj meg!- kezdte el simogatni a barnahajú nő hátát.- Hidd el, én is nagyon megijedtem, amikor megkaptam a hírt a balesetről, de most már minden rendben lesz!- tolta el egy kicsit magától, hogy a barátnője szemeibe nézhessen.- Pár nap múlva megint lökni fogja a hülyeségeit, és alig fogsz vele bírni!- erre a kijelentésre egy apró mosoly jelent meg a francia nő szája szegletében.

- Tudod a világon mindennél jobban szeretem a hülyeségeit- törölgette meg az arcát, miközben lelki szemei előtt megjelent a férfi- nah jó, időnként egy kanál vízben is meg tudnám folytani!- tette hozzá már vigyorogva.

- Azt elhiszem- egy jóleső nevetés szakadt fel Samantha mellkasából is- tudod, időnként az őrületbe tud kergetni, de az öcskösök már csak ilyenek! Nemde?- tette fel a költői kérdést, miközben a villámok fényes képeket festettek a kórház öreg, és fehér falaira.

- De, ilyenek- hunyta le a szemeit, és a nőben tomboló vihar lassan csillapodni kezdett. Az eddigi feszült légkört, egy sokkal nyugodtabb váltotta fel, miközben a hevesen zakatoló szív, egyenletes ritmust dobolt, azonban egy apró félelem még mindig ott motoszkált a nő minden egyes rezdülésében. Egyetlen egy dolgot akart, belenézni azokba a gesztenyebarna szemekbe, melyek mindig élettelien csillognak, csak ennyit, semmi többet.. Akkor talán a félelem is tovaszáll, és boldogan ölelheti magához a barátját, aki lehet, hogy a saját életénél is többet jelent a számára.