11. rész- Állomás

Sziasztok!!

 

Rettenetesen szégyellem magamat, de jelen helyzetben a tanulás a legfontosabb, és mellette nagyon kevés időm marad! Ez a rész kicsit furcsára sikeredett, illetve hosszú sem lett, de arról biztosíthatlak benneteket, hogy készül a folytatás, amelyben sok kérdésre fogtok majd választ kapni! Többek között Hope döntésére, és Nandoék megérkezésére is sor kerül!

  Tudom, hogy egyáltalán nem mozgalmas a rész, de mindenképpen egy fontos darabja a történetnek!

Nah de Forma 1!!!:) Szerintem egész jó futamot láthattunk ma, és nagy gratuláció Nando-nak!! Hozta, amit mindig is szokott! Kimi is szép futamot futott, és amennyire nem örültem a múltkori Lewis dobógnak, most úgy ugráltunk a hugimmal a Tv előtt!:D Ha egyszer szívrohamot kapok az Lewis  miatt lesz!:) Kitartás jövő héten már Bahrain! Remélem minél hamarabb tudok jelentkezni a folytatással! ;)

   A fény parazitaként támadta meg a retináját, miközben hunyorogva pásztázta végig az eléje táruló csodaszép látványt. Vakító fehérség ölelte körül, mely selymesen simogatta, és gyengéden vezette előre a bizonytalan lányt. Csupasz talpait hajladozó fűszálak csiklandozták, és tündöklő szivárványok rajzolódtak ki előtte, melyek megtörték a monoton fehérséget. Vidámság töltötte meg a  papírt, melyen a színek érdekes játéka mosolyt csalt a szőkehajú nő meggyötört arcára. Lassan lépegetett ebben a végtelen térben, és a tenger lágy morajlása visszhangzott vissza a füleiben, miközben lábujjai között már apró homokszemek morzsolódtak. Lehunyta a szemeit, és teste lágyan ringatózott a partot csapdosó gyenge hullámokkal.  Lehunyta a szemeit, és élvezte ezt a varázslatos pillanatot, amikor talán életében először igazán szabadnak érezhette magát. Ez az újfajta, és eddig még ismeretlen érzés pedig szétáradt az egész testében, és óvatosan férkőzött bele minden egyes porcikájába. Felhőkön sétált, könnyed, és magabiztos lépésekkel, korlátok, és láncok nélkül, végre szabadon.

   Ott állt Meseország közepén, ahol  ezernyi színes virág mámoros illata bódította el, ahol a tenger végtelen kéksége békességet árasztott magából, ahol a Nap mosolyogva, és szikrázva sütötte be a mesebeli tájakat, és hatalmas, hófödte hegycsúcsok magasodtak a távoli messzeségben. Csak pislantott egyet és már más helyen járt, egy más időben,  lecsukta szemhéjait, és  először volt szebb számára a valóság, mint az elképzelt csodaország.
   Hitetlenkedve meredt maga elé, nem tudta, hogy hol jár, hogy mi ez a hely, csak azt tudta, hogy örökké itt akar maradni ebben a csodálatos világban, ahol csak hallomásból ismerik a fájdalom fogalmát, ahol nincsenek kételyek és befizetetlen számlák,  ott ahol Gregor nem irányíthatja tovább, azon a helyen, ahol a maga ura lehet, és nem szabják meg minden egyes lépését. Nyugalom, szabadság, remény, három szó, melyet talán már el is felejtett, és három érzés, melyet talán sosem érezhetett.
  Hirtelen régies, és repedezett falak között találta magát, és a síri csönd helyét átvette egy halk dudorászás, mely  megtöltötte a kis helyiséget.  A hang, és a dallam ismerősen csengett vissza a füleiben, mintha valahol, valamikor már hallotta volna. Pillanatok múlva pedig már puha kezek ölelték át a vékonyka derekat, mire félénken összerezzent, de a tapintás mégis ismerősnek hatott. Mintha valamikor, ugyanígy, ugyanezek a kezek fonták volna körbe a testét. Lassan megfordult az ölelésben, majd felnyitotta tengerkék szemeit, melyekben édesanyja mosolygós arca tükröződött vissza.
- Anya?- kiáltott fel meglepetten, és hitetlenkedve mérte végig az előtte álló nőt.- Anya, te vagy az?!- kérdezte már halkabban, és kék szemei boldog könnycseppektől csillogtak.- Anya... anya.. anya- suttogta meghatottan, majd szorosan magához húzta a nőt, és az arcát a nyakhajlatába fúrva szippantotta be azt a mézédes illatot, amely mindig nyugtató hatással volt a bongyorhajú kislányra. Ott álltak egymásnak borulva a kis gyermekszoba közepén, melynek falain bekeretezett, régies fényképek lógtak, melyeken egy boldog család, örömteli pillanatai voltak megörökítve. Ott álltak egy védelmező burokban, mely megtörve az idő végtelen, és egyenes vonalát, lebombázta a jelent, és a múltat elválasztó határfalakat. A szőkehajú lány újra átélhette azokat a pillanatokat, amelyeket mélyen vésett bele az emlékezetébe. Azokat az időket, amikor még ő is normális életet élhetett,  és egy nyugodt légkörben cseperedhetett. Azonban a felhőtlen gyermekévek hamar tovaszálltak, és az addigi nyugodt élete pillanatok leforgása alatt dőlt össze.
- Úgy hiányoztál anya!- szorítása még erőteljesebb lett, és úgy kapaszkodott abba a személybe, aki az életét áldozta fel a szőkehajú kislányért, mintha egy szakadék szélén lógna, és ez lenne az utolsó lehetősége, mintha más már nem menthetné meg a szörnyű haláltól, talán nem is menthette meg.
- Jaj, kincsem- a vigyázó kezek gyengéden simogatták a hátat, és a szavak lágyan búgtak a fülek mellett.- Nézz ide rám!- tolta el enyhén magától a szipogó lányt, és a hófehér arcáról gondosan törölgette le azt az édes folyadékot, amely teljesen elhomályosította Hope tekintetét.- Itt vagyok, mindig is itt voltam, és mindig ott leszek melletted, sosem hagynálak magadra!- puha tenyerek dörzsölték a libabőrös karokat, és a törékeny lány arcán halvány mosoly húzódott végig.
- Szeretlek- suttogta, és egy újabb könycsepp buggyant ki a szeméből, mely lassan gördült végig a hófehér bőrén, és tehetetlenül csepegett ártatlan lelkére.
- Én is szeretlek, mindennél, és mindenkinél jobban- az édesanya homlokát a gyermek homlokának döntötte, majd szorosan magához ölelte a szőkehajú lányt.- Kincsem, erősnek kell lenned mindig! Sosem adhatod fel! Én a háttérből figyellek mindig, és megpróbálok segíteni neked, ezt tartsd az eszedben!
- Anya, én csak melletted akarok maradni örökre! Én nem akarlak elhagyni téged soha többé!- a könnycseppek nedves foltokban terítették be a halvány drapp felsőt, és a lány keserves szipogása nem akart szűnni.
- Kincsem, nem maradhatsz itt!- tolta el magától, hogy a szemeibe nézhessen, melyekben most kétségbeesettség tükröződött vissza, nem akart megint bizonytalanságban élni.
- De én...én itt akarok maradni, veled!- döntötte le a fejét, és a lágy szellő belekapva a hajába, arcába söpörte a ragyogó, és szőke hajszálakat.
- Senkisem maradhat itt, ez a várakozó, és az egyik vonatra mindenkinek fel kell szállnia,  itt nincs maradás- nyúlt a  lány álla alá, és óvatosan felemelte a fejét.- Kincsem,  ezen a helyen csak átutazóban vannak az emberek, és te  döntheted el, hogy melyik vonatra szállsz fel, hogy merre mész tovább, de itt nem maradharsz.
- Én veled akarok menni, anya- pillantott fel a világoszöld szempárba, mely alatt vidám nevetőráncok sorakoztak. A múlt örömteli jegyei, melyek örök bizonyítékai az együtt eltöltött boldog időknek azzal a férfival, aki pillanatok leforgása alatt a végzetévé vált, és aki tönkretette, majd elvette az életét.
- Kincsem, várj még a döntéssel!- simított végig kislánya karján, majd gyengéden az ajtó felé fordította.
   Az alig hat négyzetméteres szobácskát hirtelen hangos gyermeksírás töltötte meg, és másodpercek múlva már az öreg faajtó keserves nyikorgása jelezte, hogy valaki belépett a kis helyiségbe. Hope kicsit megemelve a fejét érdeklődve figyelte az eseményeket. Egy férfi alakja kezdett körvonalazódni előtte, aki álmoskásan lépeget a hideg, és csokibarna parkettán, majd fáradtan lehajolva a kiságyhoz, óvatosan az ölébe emeli az apró testet, az ő testét.
- Cssss- a férfi keze lágyan simított végig a gyermek pici karocskáján, és az ajkai finom puszit leheltek a kis homlokára. Hope zavarodottan simított végig a jobb kezén, és az ujjai azt a pontot tapogatták, ahol a férfi ajkai megérintették a bőrét. - Aludj kincsem, aludj!- az apa gyengéden ringatta gyermekét gondoskodó karjaiban, miközben a nagy ablakhoz lépett. A szél lágyan lengette a fákat, melyek érdekes árnyékokat festettek a zöld pázsitra, és az utcák kihaltan futottak végig az angliai fővároson.  - Pici kincsem, nézd milyen nyugodt minden odakint! Mindenki alszik már! Kincsem, nyugodtan aludj el, apu majd őrzi az álmodat!- próbálta csitítani a gyermeket, aki lassan megnyugodott az egyenletes szívdobogásától. Igen, voltak idők, amikor még nyugtató hatással volt rá az édesapja jelenléte, annak a férfié, aki összerombolta a gyermeki kastély gondosan egymásra épített arany tégláit. Egy kastélyét, mely mint légvár pukkadt ki, és a király a népe, és a szerettei ellen fordult. A dícsőség teljesen megrészegítette, és azt hitte övé az egész világ, amelyben azt tehet, amit akar, azzal, akivel éppen a kedve tartja,  akkor, amikor neki jó, és ebbe senkinek sincsen semmiféle beleszólása sem.
- Én.. én el akarok menni innen!- a szőkehajú lány erősen szorította a világoskék felsője hosszú ujját, és szorgosan nyeldeste a könnycseppjeit. A gyűlöletet, amelyet a férfi iránt érzett semmisem enyhíthette.
- Rendben- megfogta a kezét, és a halványrózsaszín falak világoslilára színeződtek, a babaágy helyét pedig egy plüsmacikkal teleszórt kanapé vette át. Egy bongyorhajú kislány kúszott a virágos szőnyegen, és arcán hatalmas mosollyal tologatta ,,Dream Car" feliratú autóját, melyben két barbibaba üldögélt. Vidáman játszadozott, és szemei szinte csillogtak a boldogságtól. A földszintről azonban éles kiáltások zavarták meg az önfeledt játékot, és a cserfes kislány kíváncsian  kezdett lépegetni a folyosón, és állt meg a lépcsőfordulóban, hogy fejét a két korlát közé dugva szemlélhesse a lenti eseményeket.

 

- Tűnj el innen! Bűzlessz az alkoholtól!- hámozta le magáról az erős karokat, majd a mellkasának döntve a kezeit ellökte magától, és faképnél hagyta az egyensúlyozni is alig tudó férfit.
- Csak kerülj a kezeim közé!- sziszegte a fogai között, és bizonytalan léptekkel indult meg a nő után, miközben jobbra- balra dülöngélve hadonászott a levegőben, és minden kezébe akadó tárgyat a földhöz vágott. A kislány dermedten nézte végig a jelenetet, és az üvegszilánkok csilingelő hangja  félelmet költöztetett a kis testébe.
- Higgadj le!- ordította magából kikelve a nő, és a kezében levő pohár tartalmát a lázongó férfira öntötte.
- Te kis ribanc!- rántotta magához a szőkehajú nőt, és ajkait csücsörítve közeledett hozzá, miközben a pohár nagy robajjal érte a szalagparkettát. Egyszerre rezzentek össze, de Chelsea kihasználva az adandó lehetőséget, eltolta magától a férfit.
- Hagyj békén!- jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de Jake mit sem törődve a kéréssel, újra bepróbálkozott nála.
- Nekem nem mondhatsz ellent!- kapta el a nő karját, aki tehetetlenül zuhant az erős mellkasnak, és a férfi ajkait az övéire tapasztva vadul csókolni kezdte. Chelsea összeszedve minden bátorságát egy hatalmas pofont kevert le a férfinek, aki ezen felbőszülve teljes erejéből rántotta magához, majd lökte a falnak a női testet.
   A látottak teljesen felzaklatták a kis gyermeket, aki lábait himbálva halkan sirdogált a földön ülve. Azonban egyre erőteljesebb kiáltások töltötték meg
a kis házat, és a folyosóról dulakodás hangjai szűrődtek. A bongyorhajú kislány a korlátba kapaszkodva lassan feltápászkodott, majd óvatosan kezdett lefele lépegetni a lépcsőfokokon. Bizonytalanul sétált végig a nappalin, és lehúzva a kilincset lábával óvatosan berugdosta az ajtót, amelynek másik oldalán az apukája a hajánál fogva rántgatta az édesanyját.
- Hagyjad békén anyut!- markolt bele a férfi farmerjébe, aki idegesen lökte el magától a gyermeket. A bongyorhajú kislány feje a járólapon koppant, mire az anya megragadva a kis komódon árván álldogáló vázát a férfihez vágta, aki megszédülve zuhant a földre. Chelsea remegő karokkal nyúlt a gyermekéért, akinek tengerkék szemeit most könycseppek borították, melyek egymást követve szánkáztak végig a megszeppent kislány arcán.
  Hope üveges tekintettel nézte végig a jelenetet, és szíve hevesen dobogott a mellkasában. A múlt kegyetlenül tépte fel az oly nehezen begyógyuló sebeket, és a régi érzések fojtogatva törtek fel benne. A sírástól reszkető nő meggyötörten borult az édesanyja vállaira, és próbálta csillapítani  szíve szélsebes ütemét.
- Nem akarok több emléket!- suttogta el-elcsukló hangon, és zaklatottan túrt bele a szőke hajába.
- Rendben- az anya kezei körkörösen simogatták Hope hátát, és a kis ház pillanatok alatt tűnt el a múlt szürke homályában. A falak helyén, magas villanyoszlopok emelkedtek, a dohos szagot, friss és üde levegő váltotta, a lábak alatt pedig fényes térkövek futottak végig.
- Most.. most hol vagyunk?- zavartan pásztázta végig a teret, miközben furcsa érzés fogta el.
- Ezt itt az állomás- mutatott körbe a kezével, melyet Hope tekintete kíváncsian követett.
- De hogy kerültünk ide, egyáltalán mi ez a hely? - a szőkehajú lány értetlenül olvasta le a táblákra míves betűkkel felfestett szavakat, melyek különböző irányokba mutattak.
- A tudatalattid irányítja a törénéseket, én csak kísérlek az emlékek olykor zavaros, és kiszámíthatatlan útján. A te döntésed minden egyes szoba, hely, esemény, te alakítod így ezt az utazást.
- De hol utazunk?- ráncolta össze a homlokát, és az agya eszeveszett kattogásba kezdett. Információk hadai keringtek feldolgozatlanul a gondolatai között, melyek őrülten cikáztak a fejében.
- Az időben- a szó sokként hatott a nőre, a kifejezés megijesztette, a tudat pedig leforrázta. Utazás az időben... nem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges.
- És ha a jövőt akarom látni? Láthatom, hogy mi történne akkor ha.. ha visszamennék?- bátortalanul tette fel a kérdést.
- Nem- rázta meg a fejét, mire Hope lesütötte a szemeit- anélkül kell döntened, hogy tudnád, hogy mi vár rád.
- Nem akarom, hogy Gregor irányítsa az életemet- jelentette ki, és idegesen vakarta meg a tarkóját.- Azt nem... már felemésztette minden erőtartalékomat, nem érzem magamat már képesnek az állandó küzdéshez.
- Akkor fealadod?  Végleg?!