15. rész- Az álmok birodalmában

Sziasztok!!

 

 

Sikeresen megírtam a folytatást, melyben egy nagyon fontos kérdésre fogtok választ kapni! Remélem tetszeni fog a rész, és továbbra is kitartotok mellettem a hosszabb- rövidebb kihagyások ellenére is! Mostantól megpróbálom sűrűbben hozni a részeket! Ezúttal is jó olvasást szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak!:)

 

 

 

   Egy elfojtott  érzés dermesztő sikolya futott végig az éjsötét árnyba burkolózó ház kihalt folyosóján. Egy fojtogató sikoly, mely elhalt a tomboló szél végtelen örvényében, egy elhaló segélykérés, mely egy reménytelenül sötét, harcokkal teli élet felszabadító végét jelentette. Véget, mely minden egyes másodpercben ott lappangott, és várt a tökéletes alkalomra, de elhalasztotta lesújtó győzelmét. Vesztett... 

    Halk léptek rendezetlen sorai kavarogtak az örvénylő fájdalomban, és az összetört szív bizonytalanul húzta maga után az erőtlen testet. Remegő kezek kapaszkodtak az aranyozott kilincsbe, és a fehér álmokkal átfestett ajtó vészjóslóan sóhajtott fel, miközben feltárta a férfi előtt azt a borzalmas látványt, mely összedöntötte a törékeny üvegtéglákból felépülő, égmeszelő kastélyát.

     A hófehér csempén pirosas vonalak futottak végig, melyek kitöltve a lapok közötti  fugacsíkokat, elágazó, és végtelen ereket képeztek. A mindent behálózó érrendszer egyetlen egy pontból indult ki, egyetlen egy hatalmas vértócsából, mely érdekes alakot festett a fehér padlózatra.
   Ott ült, kezében a sötétvörös vérrel beborított pengét szorongatva, és üres tekintettel maga elé meredve. Egész testében remegett, és a fájdalom lassan költözött bele teste minden egyes porcikájába,  miközben fogait összeszorítva kapkodta a levegőt
- Miért tetted?- az értetlen férfihang nyugtalanul visszhangzott vissza a kis helyiségben, és a szív eszeveszetten kezdett zakatolni az angol mellkasában. A szőke hajú nő tekintete lassan emelkedett a csokoládébarna szempárra, és az ajkai remegve nyíltak szóra.
- Me.. mene..menekülj!- préselte ki fogai között a szót, és erőtlen kezét lassan emelte fel. A férfi lélegzetvisszafojtva fordította fejét a kéz irányába, de cselekedni már nem volt ideje, egy éles tőr fúródott a mellkasába. A nyilalló fájdalom csigolyáról, csigolyára haladva, lassan járta végig teste minden egyes zugát, miközben sejtjei szinte ordítottak. Tekintetét esetlenül emelte  az ismeretlen, maszkos alakra, aki kegyetlenül forgatta meg az ezüstösen csillogó tőrt, melyet egy hirtelen mozdulattal kirántott a férfi szívéből. Az elgyengülő lábak összerogytak, és a test tehetetlenül zuhant a földre, miközben  a szív egyre erőtlenebbül lüktetett, és a lassuló ütem elhalkuló ritmusa egyre reménytelenebbül szólt.
   Tekintete egy örökkévalóságig tartó ezredmásodpercig találkozott a kék szempárral, melyben félelem, és bűntudat járt egy érdekes, és végtelenül keserű táncot. Egy árva könnycsepp gördült ki a gyönyörű kékségekből, mely lassan vette fel a törékeny nő hófehér arcának vonalát.
- Sa...sajnálom- formálta hangtalanul a betűket,  miközben könnytől csillogó szemei talán véglegesen lecsukódtak.
   A férfi egyre nyugtalanabbul kezdett forgolódni az ágyában, és kezeit ökölbe szorítva, remegő ujjakkal hadonászott a levegőben, miközben izmai teljesen megfeszültek. A testét ért sokkhatás felgyorsította szíve ritmusát, mely eszeveszett ütemet dobolt a mellkasában. Hektikus vonalakkal keresztezett homlokán pedig verejték gyöngyözött, és  zihálva kapkodta a levegőt.
    A fájdalom lassan emésztette fel, és kezei erőtlenül emelkedtek a nő irányába, de már nem érhette el a gyenge kart, nem tapinthatta a puha bőrt, már nem érezhette, már nem. A halál diadalittasan csettintett, és elégedetten mosolyogva nézte a fuldokló őrangyalt, aki tehetetlenül kapálódzott, majd összes erejét elveszítve lassan elsüllyedt a végtelen óceánban.
    A férfi keze esetlenül zuhant a földre, és szíve utoljára dobbant a mellkasában, miközben füleit tompa hangok foszlányai ütötték meg. A valóságnak tűnő álom gyötrelmes képe lassan halványodott el a férfi elméjében, és a hangok egyre erőteljesebben visszhangoztak vissza a fejében. Arcát puha kezek simogatták, és nyugtató hang duruzsolt a fülei mellett. Szíve egyre egyenletesebben dobolt a mellkasában, és szemei lassan kinyitódtak, de a levegőt továbbra is zaklatottan kapkodta.
- Itt vagyok, itt vagyok- a kezek lágyan simogatták a férfi hátát, miközben a szemei előtt egyre tisztábban rajzolódtak ki a tárgyak körvonalai, és mellkasa is egyre ütemesebben emelkedett fel, és  le.- Nyugodj meg, nincsen semmi baj! Itt vagyok... itt vagyok- húzta szorosan magához a férfit, és ujjai óvatosan köröztek a gerincén, miközben a kis kórterem hosszúkás küszöbét fáradt lábak lépték át. A vörös hajú nő gondterhelten sétált az ágy mellé, melyen továbbra is mozdulatlanul feküdt az angol nő. Szőke fürtjei esetlenül zuhantak vállaira, míg rendületlenül barangolt az álmok földjén, melyből nem talált  kiutat.

  Magányosan bandukolt, átfázva, és  reménytelenül, kiszolgáltatva, és elhagyatottan. Lépései bizonytalanul követték egymást a világ peremén, mely a valóságot, és az álmokat, az életet, és a halált választotta el egymástól.  A halál tornácán táncolt, és kétségbeesett segélykérései válasz nélkül visszhangoztak vissza a végtelenségben, miközben árnyéka volt az egyetlen társa.
   Azonban a lidérces sötétséget felemelő, és reményteljes világosság követte, miközben nyomasztó magánya társra talált. Egy csokoládébarna szempár, egy bátorító félmosoly, két erős, és vigyázó kéz, egy biztonságnyújtó ölelés, egy nyugtató érzés. A férfi alkotta édes képzetek birodalmában újra vigaszra lelt. A furcsa, és eddig ismeretlen érzés melegséggel járta át az egész testét, és újra reménnyel töltötte meg könnycseppektől csillogó szemeit.
   Talán ez a hely szebb, mint a valóság? Talán itt végre nyugalomra lelhet? A lebegés az élet, és a halál között a tökéletes állapot a számára? De akkor miért vonzza a világosság? Miért követi fejvesztve azt a vékonyka fénycsóvát, ami lehet, hogy sehova se vezet? Egy vékonyka fénycsóva, mely egyre gyorsabban távolodik, és egy ismeretlen, de mégis ismerős világ kapujáig vezeti.
  Kíváncsian pásztázza végig szemeivel a hatalmas kaput, melnyek fémrácsai között utat tört magának a fényes áradat. Gondolkodás nélkül nyúlt a kilincsért, melyet egy határozott mozdulattal lehúzva kitárult előtte a csodálatos világ. Azonban a világosság helyett, szörnyű sötétség fogadta, mely bekebelezte, és kegyetlenül magával ragadta.
   Zaklatottan pislogott, miközben füleit bántotta az egyenletesen csipogó hang, mely betöltötte az egész szobát. Nem tudta, hogy hol van, hogy hogyan került ide, nem tudta, hogy miért lüktet ennyire a feje, és miért ennyire nehéz a visszaemlékezés. Édes tudatlanságban szenvedett, mely körbeölelte, és felemelte, mely nem engedte a mélybe zuhanni, de mégis téves képzetekkel hitette. Ez a tudatlanság azonban teljesen megrémítette. Kétségbeesetten kereste az információkat, de zavarodott elméjében csak emlékfoszlányok töredékei keveregtek céltalanul. Nem tudta, hogy milyen nap van, hogy hogy hívják, és hogy egyáltalán ki ő.
  Hosszú másodpercekbe tellett, mire az éjszakai köntösbe burkolózó tárgyak alakjai körvonalazódni kezdtek előtte. Az ajtó résein beszűrődő apró fényfoszlányok hosszúkás vonalakat festettek a hófehér falakra, melyeken színes festmények sorakoztak. A sarokban magányosan várakozó kis csomagból kiemelkedő rózsaszín lufi pedig  vidáman lassúzott a bukóra nyitott ablakon beáramló lágy szellővel. Azonban tekintete megakadt a világos rózsaszín gömbön kirajzolódó méretes betűkön, melyek egy nevet alkottak. Talán így hívják? Ez az ő neve? Hope... Négy betű, egy élet. Talán az ő élete? Hozzá kapcsolódik ez a név? Hirtelen pánik lett úrrá rajta. Szíve egyre hevesebben dobogott a mellkasában, és szemei kétségbeesetten cikáztak a szobán. Ki ő? Miért van itt? Miért nem emlékszik semmire?!
  Tekintete hirtelen a kis éjjeliszekrényen árválkodó vázára szegeződött, amelyben egy rózsaszál aludta az igazak álmát. Meg akarta fogni, érezni bőrén a tövisek szúrós érintéseit, be akarta szippantani a virág fenséges illatát, és elolvasni a kis cetlin levő írást, de lábai nem engedelmeskedtek neki. Mozdulatlanul terültek el a gyűrött lepedőn, és bármennyire is koncentrált lábai egy helyben masíroztak. Remegő kezeivel tanácstalanul tűrte hátra arcába lógó szőke hajtincseit, miközben a következő pánikroham lassan elhatalmasodott felette. Csapdában érezte magát, a saját korlátai közé szorítva, a saját börtönében raboskodva.
   Miközben a riadt nő lábai modzulatlanul feküdtek, addig a férfi türelmetlenül rázta őket. Törökülésben gubbasztott a hatalmas franciaágyon, miközben letörten meredt maga elé. Az óra egyenletesen kattogott, és szívverése lassan felvette ezt a nyugodt ritmust, azonban gondolatai nem hagyták nyugodni. Nem értette, hogy miért kísértik ezek a szörnyű rémképek minden egyes éjjel, miért nem hagyják nyugodtan pihenni? Hetek óta leverten ébred a hajnali órák egyikében, és utána képtelen visszaaludni. Csak magányosan fekszik az ágyán, és a plafont bámulja. Számolja a háza előtt elhúzó autókat, figyeli az éjszaka apró neszeit, és végigjárja tágas háza kihalt szobáit.
   Azonban ez az éjszaka más volt. Nem egyedül kellett kiállnia a lassan szokásosnak nevezhető ,,éjjeli műszak" megpróbáltatásait. Két kéz simogatta szorgalmasan, és egy selymes hang nyugtatta. A nő közelsége csendesítette a férfiban tomboló vihart, azonban az égi háború továbbra is beterítette fényes lángcsóváival, és haragagos ágyudörrenéseivel a csata színterét.
- Nagyon késő van. Gyere, feküdjünk vissza!- kúszott a férfi mellé, és kíváncsian kezdte fürkészni a tekintetét.
- Nem akarok aludni- rázta meg határozottan a fejét, hangja mégis bizonytalanul szólt. Ujjait makacsul összekulcsolta maga előtt, és tekintete a polcon sorakozó könyvek sokaságán futott végig.
- Nah, gyere!- nézett mosolyogva a férfira, aki csak megforgatta a szemeit.- Lewis, vár a puha ágyikó!- mászott be a paplanja alá, és kezével megpaskolta az angol párnáját, aki egy mély sóhaj közepette elterült az ágyon. Morcosan húzta magára a takaróját, és fancsali képpel az arcán meredt maga elé.- Jó éjszakát!- suttogta a francia nő, miközben leoltotta a villanyt, így újra sötétségbe borult a hamradik emeleti szállodai szoba.
- Jó éjt!- ismételte meg a férfi, és kezeit összefonta a mellkasa előtt, miközben gondterhelten felsóhajtott.
- Lewis, mi a baj?- emelkedett fel a barna hajú nő, és érdeklődve pillantott a feszült szempárba.
- Megint valami hülyeséget fogok álmodni- dünnyögte alig érthetően, mire a francia nő fáradtan fújta ki a levegőt.
- Itt leszek, és amint elkezdesz mocorogni felkeltelek, rendben?- nézett mélyen a férfi szemeibe, aki bizonytalanul bólintott, majd kis gondolkozás után fejét a párnájába fúrta.
- Akkor, jó éjt Lewis!- helyezkedett el a francia nő is, és mosollyal az arcán fordult az angol barátja felé.
- Neked is, Cosette, neked is!- suttogta, és a szája szegletében megbúvó mosoly egy görbe vonalat festett az ő arcára is
  Miközben álommanó lassan belopódzott a kis helyiségbe, addig a kórteremben egy zaklatott szempár szegeződött a fehér plafonra. A helyiséget megtöltötte a kétségbeesés torokszorító érzése, és szinte tapintani lehetett a feszültséget. Hope megtörten hallgatta az infúzió egyenletes csipogását, mely az orvos bizonytalan szavaival keveredett. Gondolatai azonban teljesen máshol jártak... Vajon  sok barátja volt, vagy teljesen a munkájába temetkezett? Egyáltalán milyen volt a munkája? Szerette? Olyan helyen dolgozott, amire mindig is vágyott? Egyáltalán mire vágyott? Mik voltak a céljai? Elérte azokat?  Sikerült valóra váltania az álmait?  Elégedett, és boldog volt, vagy utált felkelni minden egyes nap? Egyáltalán ki volt ő, és mit akart az élettől?!



 

Közlemény!

Sziasztok!!!

   Mint látjátok mostanában eléggé sok idő telik el két rész feltétele között. Sajnálom, de az év végi vizsga felemésztette minden energiámat, és elvette az összes időmet.  Viszont most, hogy sikeresen túl vagyok rajta, megint lesz időm a történettel foglalkozni. Nem mintha nem foglalkoztam volna vele az elmúlt napokban is, hiszen ezzel a történettel fekszek le, és ébredek, de a gondolataim "papírra" vetésére már nem volt időm, és talán energiám sem.

  Nem ígérek semmit, de reményeim szerint még ezen a héten meghozom nektek a folytatást. Remélem, hogy a sok várakozás nem vette el a kedveteket az irományomtól, de ha mégis megértenélek titeket.

   A részek gyakoriságát nézve, terveim szerint a nyári szünetben több időt tudok írásra fordítani, és így a folytatás is hamarabb fog majd érkezni! Illetve gondoltam egy-két meglepetésre is a nyár folyamán, de erről részletesen majd később beszélnék.

 

Ezúttal is szeretnék  ,,Jó utolsó napot" kívánni mindenkinek a suliban, és remélem mindenkinek olyan lesz a nyara, mint amilyenek megálmodta!! ;)

 

14. rész- Szükségem van rád

Sziasztok!!

 

Sikerült befejeznem a folytatást, remélem még nem pártoltatok el mellőlem! A rész megírásában nagy segítséget kaptam a barátnőmtől, amit ezúttal is nagyon szépen köszönök neki! Ha nem lettél volna ennyire türelmes, talán sosem készült volna el!:) Ezt a részt neked ajánlom!!:)

Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!;)

 

Elmélyedten fürkészte a nyüzsgő embertömeget, mely mint egy színes kavalkád öntötte el a Heathrow Airport repterét, miközben a hangos beszélgetések foszlányainak egybemosódott zaja  bántotta a füleit. Kezeiben a beszállási kártyákat szorongatva, méretes bőröndökkel körülbástyázva magát ült a hatalmas épület közepén, és testét egy régi, de mégis ismerős érzés töltötte el. A magány megsemmisítő érzése. Bár szerető emberek vették körül, barátok, akik még tűzbe is mennének érte, és sosem hagynák cserben, úgy érezte ezzel a problémával mégis egyedül maradt. Nem tudhatták, hogy ez milyen hatásokkal van a mindennapjaira, és hogy mennyi energiáját emészti fel. Nem érthették, hogy mennyire lefoglalja a gondolatait, és hogy mennyire megkeseríti az egész életét.
   Mérhetetlen bűntudat gyötörte, mely egyrecsak elhatalmasadott felette, és befészkelte magát teste minden egyes porcikájába. Bár mindenki azt mondta, hogy nem az ő hibája, ami történt, hogy nem tehet arról, hogy hogyan alakultak az események, mégis valami belső hang állandóan azt suttogta, hogy csakis az ő hibája, csakis ő okolható a történtekért. Rémálmaiban vérrel festett betűk rajzolódtak ki előtte, nyomasztó csendesség vette körül, és valamiféle sötét erő húzta lefele a véget jelentő, végtelen mélységbe.
   Fejét előredöntötte, és szemei a kezében árválkodó két papírdarabra szegeződtek, melyek a türelmetlenül járó lábaitól feszülten remegtek az ujjai között. Tekintete lassan kúszott tovább, majd elmélázva toporgott a csuklóján levő kis vágást szemlélve. Szemei szinte automatikusan lecsukódtak, és az agyát elöntötték a baleset szörnyű emlékképei, melyek könyörtelenül törtek utat maguknak a gondolatai között. Újra ott ült az autóban, a kormánykereket szorongatva, és abban a rémisztő, de mégis csodálatos kék szempárban visszatükröződve.  Már találkozott ezekkel a meggyötört kékséggekkel, melyek vakmerőséggel telitődtek, már látta ezt a gyenge, és megfáradt testet, melynek vonalai bájos alakot rajzoltak,  már hallotta ezt a félelemmel teli hangot, mely egy utolsó lélegzetért, egy utolsó esélyért esdekel,  már érezte ezt az elképzelhetetlenül mélyen gyökeredző fájdalmat, mely fogságban tartja, és reményvesztetté teszi. Az álmaiban kísértette a meggyötört nő, aki árván bolyongott ebben a hatalmas, és veszélyekkel teli világban, aki már nem látta a kiutat, és csak egy valakire várt, egy emberre, aki kérdések nélkül tárja szét a kezeit, és óvatosan, de mégis bizalomtól dúzzadóan öleli magához az állandó csatáktól, és megpróbáltatásoktól kimerült testét.
     Az elnehezült tekintet a csokoládébarna szempárra emelkedett, és a félelemtől remegő kezek lassan csúsztak végig a férfi karjain. Karokon, melyek bizonytalanul nyíltak szét, majd óvatosan fonódtak a nő vékonyka dereka köré, akinek szíve reményvesztett ritmusa egyszersmind úgy kezdett zakatolni a mellkasában akár egy vonat, és erőtlen tagjai újra élettel telítődtek. Arcát megkönnyebbülten fúrta a férfi nyakhajlatába, és mélyen szippantott bele a levegőbe, melyben a markáns parfüm ismeretlen, de mégis ismerős illata kavargott. Megnyugtatta a férfi közelsége, és az oly régen kigyúlt tűz egy utolsó, és árva szikrája újra lángra lobbantotta a remény életteltelien, és kitartóan táncoló tüzét.
   Hope biztonságban érezte magát a férfi védelmet nyújtó ölelésében, és teljesen beletemetkezett ezekbe a valótlan képzetekbe, melyek az álmok oltárán születtek. Békésen aludt a nagy, és tágas kórházi szobája kényelmes ágyán, melyet össze sem tudott volna hasonlítani azzal a kemény, és kopott matraccal, mely bérelt lakásában szolgált pihenőhelyéül. A helyiséget azonban barátságtalanul csipogó hang töltötte meg, melynek ütemét csak az infúzió lassú csepegése törte meg időközönként.
     Delet ütütt a harang, és a kitárt ablak széles párkányára egy daloló madárka szállt, aki már több, mint egy hete, midnen egyes nap, ugyanebben az időpontban meglátogatta a mozdulatlanul fekvő szőke hajú szépséget. Mert a vágások, a véres kötések,  és a zöldes-kék foltok  alatt, egy csodás lélek lakozott, melyen már oly sok sebet ejtettek, hogy bár lassan a porba hullt, még mindig büszkén ragyogott. Azonban a férfi lelki szemei előtt csak az a borzalmas kép lebegett, melyen a tehetlenül fekvő nő testét már gépek uralták, és szájából csövek lógtak ki.
     Homlokát összeráncolta, és arcát a tenyereibe temette, miközben mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. A zaj egyre tompábban visszhangzott vissza a füleiben, azonban a hangos gondolatok összevisszasága lassan teljesen megőrjítette. Forrt benne a düh, gyűlölet öntötte el a testét, és méreg csörgedezett az ereiben. Ujjai  megfeszülve csukódtak le, és kezét ökölbe szorítva türelmetlenül ütögette a pad peremét.
- STOP!- egy határozott, és ideges női hang ütötte meg a füleit, míg egy gyengéd, és puha kéz simított végig az ökölbe szorított kezén. Zavartan kapta fel a fejét, és tekintete egy feszült szempárral találkozott, mely aggódva vizslatta az önmagát marcangoló férfit.- Figyelj- a nő letette a kezében pihenő kávét a kis asztalkára, majd helyet foglalt a barátja mellett.- Ezt be kell fejezned- nézett komolyan a férfira, aki  egy keserű grimasszal az arcán meredt maga elé.
- Mit?- kérdezte rezzenéstelen arccal,  ridegen.
- Ugyan Lewis - sóhajtott fel, miközben gondterhelten túrt bele bársonyos hajába.- Már megint azon téped magad, igaz?- kezdte, és tekintete a férfi barna szempárjára szegeződött, melyben  az elfojtott érzések kilátástalan örvénye kavargott.-  Több, mint egy hét telt el a baleset óta. Túl kell lépned rajta Lewis, élni a saját életedet, ez így nem mehet tovább! - emelte meg a hangját, amitől a férfi láthatóan megrezzent egy pillanatra.-  Fogd már fel, hogy nem te tehetsz róla! Baleset volt!- szinte már kiabált, amikor a monológja végéhez érkezett. Szavai súlyossága teljesen megrémítette a férfit, azonban a makacssága, és a hiúsága nem engedett. Mély levegőt vett, miközben lehunyta a szemeit.
- Kérlek, fejezd be!- formálta dühtől remegő ajkakkal, és  keze nagyot csattant a padon, mire a körülötte állók kíváncsian  fordultak feléjük. A férfi szinte a bőrén érezte a rá szegeződő, csodálkozó tekinteteket, de már nem tudta kontrollálni magát.
- Most hova mész?- értetlenül kapta fel a fejét az angolra, aki feldúltan állt fel a kis padról, megelőzve ezzel a vita folytatását.- Lewis, ne menj el, beszéljük meg! Kérlek...- nyúlt a brit pilóta kezéért, de ő elrántotta a karját.
- Itt van a belépőkártyád- feszülten nyújtotta a kis papírdarabot a nő felé, de miután látta, hogy barátjának egyáltalán nem akaródzik elvenni azt, egyszerűen levágta a padra. Keze másodszor csattant a fán, de továbbra sem törődve a bámészkodó utasokkal, megragadta a bőröndjét, majd pillanatokon belül el is tűnt a nagy tömegben.
- Sajnálom, én..én nem így akartam- suttogta a távolodó férfit szemlélve, miközben mérgesen rázta a fejét.- Hogy lehetek ilyen hülye?!- tette fel magának bosszúsan a kérdést, majd csalódottan döntötte fel a férinek szánt fekete itallal telitöltött poharat.

  

***

  Az ajtó résein kiszűrődő halványan pislákoló fény, érdekes árnyékokat festett a törtfehér falakra, míg a szélesen kitárt ablakon beáramló levegő lágyan süvített végig a kis folyosón.  A sötétsgébe burkolózó szállodai szobát uraló monoton csöndességet, azonban ingatag, és lassú léptek  neszei törték meg. Viszont a tétova léptek hirtelen megtorpantak, és a lábak bizonytalanul kezdtek toporogni a fényes márványlapokon.  A francia nő lehunyta a szemeit, és engedte, hogy a mellkasából felszakadó mély sóhaj szerte foszlassa minden kételyét,  hogy már magabiztosabban kapaszkodhasson bele az aranyozott kilincsbe, melyet lehúzva kitárhassa a nagy, és tömör faajtót.
  Tompa fény világította meg a mennyezetet gondterhelten bámuló angol arcát, melyen meggyötört vonalak futottak végig. A tanácstalanul fénylő tekintet lassan a szobába belépő személyre szegeződött, azonban abban a pillanatban vissza is vándorolt a plafonra, egy lehangolt fejrázás közepette. A barna hajú nő zavartan tűrte hátra az arcába lógó kósza hajtincseket, miközben leült az ágy szélére.
- Lewis- szólította meg a  némaságba burkolózó férfit, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a hatalmas, és puha matrac közepén. Cosette keze óvatosan nyúlt az angol karjához, de mielőtt lágyan végigsimított volna azon, ujjai megálltak, és csalódottan rogytak le az ágyra.  - Lewis- ismételte meg a férfi nevét, aki még egy pillantást sem vetve a francia nőre,  megkövülten meredt maga elé.- Lewis, kérlek...
- Igen?- kapta tekintetét a nőre, dühtől izzó szemeivel.- Mégis mit akarsz? Megint leordítani a fejemet?! Nem volt elég reggel?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve pásztázta a nő dermedt arcát.
- Nem csak..
- Csak?
- Lewis, csak beszélni akartam veled...arról- sütötte le a szemeit- de úgy látom feleslegesen fáradoztam-  állt fel az ágyról, és csalódottan fürkészte az angol tekintetét, aki inkább lehunyta a szemeit. A halk léptek egyre távolodó neszei azonban megrémítették a férfit, nem akart megint egyedül maradni.
- Várj!- suttogta, és hangjában érződött a megbánás. A francia nő kíváncsian fordult vissza, és egy megtört férfival találta  szemeben magát.- Beszéljük meg- pillantott fel, és gesztenyebarna szemei mélabúsan tükröződtek vissza a kékségekben.
- Rendben- bólintott, és visszaült a férfi mellé.- Csak szeretném, hogy tuddd, hogy mennyire sajnálom a reggel történteket.   Nem így akartam, de az elmúlt hetek engem is szörnyen megviseltek és egyszerűen elegem  van már,  hogy mindig erősnek kell melletted látszanom, nehogy bármelyik percben összeroppanj. Én azt hittem, bízol bennem, és megosztod velem a téged nyomasztó dolgokat. De mostanában inkább elzárkózol előlem, visszahúzódsz, és állandóan önmagaddal harcolsz, miközben észre sem veszed, hogy ami neked fáj, az ugyanúgy bánt egnem is. Teljesen elbarikádoztad magadat, és alig kommunkáltál velem.  Pedig...- nyelt egy nagyot- fontos vagy nekem Lewis. Szeretlek- csuklott el hangja, és fátyolos tekintetében visszatükröződött a magával vívódó férfi arca.- Lewis, miért voltál ennyire rideg, és elutasító velem mostanában? Mit tettem ellened?! Legalább most mondj valamit! Kérlek..mert nagyon rosszul esik nekem, ahogyan viselkedsz, és mivel nem árulod el, hogy mi bánt, ezért még csak nem is segíthetek. Vagy én lennék a baj? Én miattam lennél ilyen?- tette fel remegő hanggal a kérdést, mely  még a levegőt is megfagyasztotta. A francia nő gyönyörűen ragyagó kék szemei, most sós folyadékkal telítődtek, és a mindig élettelteli arcán  kövér könnycseppek szánkáztak végig. Az angol férfi nagyot nyelt, miközben lehunyta csokolédábarna szemeit, és a  mellkasából felszakadó sóhaj feszülten törte meg a pár pillanatra beálló síri csöndet. Kezeire támaszkodva, lassan felnyomta a törzsét, majd lábait keresztezve maga előtt, arcát a tenyereibe temette.
- Nem te vagy a baj- rázta meg a fejét, és megtörten pillantott fel a könnycseppektől csillogó, kék szempárba.- A baj én vagyok- suttogta, és ujjaival lassan végigszántott az arcán. Kívűlről esetlennek, és zavartnak tűnt. Feszült, és merev mozdulatai, ideges dobolása, mély lélegzetvételei, zaklatott pillantásai, deprimált, és nyugtalan tekintete,  mind egy rezignált ember képét festették.
   Tanácstalanul harapott bele az alsó ajkába, és nagyot nyelt, mielőtt szóra nyitotta volna a száját. Azonban ajkai újból összezáródtak, és mellkasát egy feszült sóhaj hagyta el. A francia nő párás tekintete várakozóan figyelte az angol férfit, miközben ujjai lassan indultak el az erős férfikar felé. Ujjbegyei óvatosan érintették meg az angol bőrét, majd tenyerével lágyan simított végig a puha kézfejen. A stevenage-i pilóta arcán egy halvány mosoly árnyéka futott végig, miközben testébe melegség költözött az érintés nyomán. - Sajnálom a ma reggelt, az én hibám- hangja halkan szólt, mégis magára vonta a figyelmet. A francia nő tekintete érdeklődve emelkedett az angol csokoládébarna szemeire, és ujjait összekulcsolta a férfiéval. - Tudod, nem mondtál semmi rosszat, vagy bántót, csak az igazságot, ami...- hallgatott el,  és lehunyta a szemeit, mély vallomásra készült.- Én próbálok küzdeni ellene, és nem akarok mártírt játszani, de ha egy hülye belső hang folyamatosan azt mondogatja, hogy csakis én vagyok a hibás, csakis engem terhel a felelősség, akkor mégis mit tegyek? Nem akartalak még ezzel a problémával is téged traktálni, nem akartalek magammal húzni.. Már így is több terhet cipelsz miattam, a fél életed ráment arra, hogy  kirángass engem ezekből a helyzetekből. Azt hittem, hogy képes leszek egyedül leküzdeni ezt, és felülkerekedni a problémákon, de körülöttem egyre vastagabb a sötétség, és már nem tudom, hogy mit tegyek. Cosette, sajnálom, hogy nem hozzád fordultam már a kezdetektől és engedtem, hogy a makacsságom legyőzze a józan ítélőképességemet, és hogy ezzel teljesen elmartalak magam mellől. Pedig nekem... nekem szükségem van rád. Tényleg, mindennél jobban- kezdett el helyeslően bólogatni, miközben szemei könnybe lábadtak, ahogyan a szavak elhagyták az ajkait.- Szeretlek Cosette, és sosem akartalak megbántani, sosem akartam, hogy fájjon neked, miattam...- hajtotta le a fejét, és arcát a tenyereibe temette. A kis szobára csönd telepedett, azonban a fehér falra festett női árnyék lassan közeledni kezdett a férfihoz. Keze lágyan nyúlt a lefele csúcsosodó áll alá, és a fej lassan emelkedett felfele. Két üveges tekintet nézett farkasszemet egymással, két szerető szív dobbant egyszerre, és két szélesre tárt kéz font körbe egy magányos testet.
- Szeretlek Cosette- suttogta, és még szorosabban húzta magához a vékony testet.
Melegség járta át minden porcikáját, és megnyugvásra lelt. Szüksége volt a nő közelségére, vigyázó szavaira, menedéket nyújtó karjaira, gyengéd érintéseire, gondoskodó pillantásaira, minden egyes rezdülésére.
- Én is szeretlek- mosolyodott el, és óvatosan eltolta magától a férfit, hogy azokba a mélységes-mély csokoládébarna szemekbe nézhessen.- Túljutunk ezen is, megígérem- mondta bíztatólag, mire az angol halványan elmosolyodott, miközben  óvatosan biccentett a fejével.- De együtt oldjuk meg, rendben?- pillantott fel, és várakozóan tekintett az üveges szempárba.
- Együtt- suttogta, mire a nő lágyan szorította meg a férfi kezeit, és ahogyan homlokaik lassan közeledtek egymáshoz, egyszersmind remény töltötte meg az eddig könnycseppektől ragyogó szemeket, és béke költözött az összezavarodott testekbe. Az összefonódott árnyékok azonban lassan távolodni kezdtek, a kezek viszont nem engedték el egymást, és az ujjak összefűzve pihentek a paplanon.
   Meghitt pillanatok voltak ezek. Egy férfi és egy nő feltétel nélküli barátsága, két lélek örökéletű összekapcsolódása, és két szív makulátlan szeretete egy olyan világban, melyben már rég elkoptak az igazán fontos, valódi értékek. Hiszen rohannak a percek, az órák mutatói szűntelenül róják a köröket, sötét éjszakák követik a fényes nappalokat, zörgő, és színes falavelek borítják be a világoszöld pázsitot, madarak repülnek a meleg délre, és lábnyomok süppednek bele, majd mosódnak el abban a fehér homokban, mely beborítja szívünk verőfényes tengerpartját. Minden körforgásban van mindennel, állandó változásban megállíthatatlanul forog a Föld, és rohan a világ, ők mégis ott voltak egymásnak ebben a végtelen univerzumban....
 

Egy újabb díj!:)

Sziasztok!!

 

Jelentem a blogom egy újabb díjat kapott, amit nagyon szépen köszönök Deveczkének!:)

A szabályok:- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

- Válassz ki maximum öt! bloggert akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!

- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról!

- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:

♥ Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

♥ Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

♥ Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

♥ Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?

♥ Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

 

Lonzita: Az ő története igazán magával ragadó, és gyönyörűen van megfogalmazva. Az egyik kedvencem, és mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a Forma 1 világát, és Fernando Alonso-t!

Stella: Fordulatos, és kiszámíthatatlan. Talán ezzel a két szóval tudnám a legjobban jellemezni az ő történetét! Mindig húz valami meglepőt, és sosem unalmas! Mindenkinek szeretettel ajánlom!

Bloodorange: Rengeteg történetét olvastam, és mindegyiket imádtam! Arról nem is beszélve, hogy mindig valami újat, valami mást alkot! Aki egy picit is kedveli Sebastian Vettel-t, annak kötelező olvasmányok!:)

Deveczke: Bár tőle kaptam a díjat, ellenkező esetben biztosan ő is a választottak között lett volna! Már régóta olvasom a történeteit, bár a legjobban az EMTT. szeretem tőle. Nagyon jól alakítgatja a szálakat, és mindig izgalmasat alkot!:)

1, Minden. Egy-egy mozdulat, pillantás, emlék, vagy kép. A múlt, és a jelen, a barátaim, és az idegen emberek. De a legnagyobb erőt mégis az olvasóim jelentik, akik egyszerűen csodálatosak! Mindig szakítanak rám időt, és én ezt nem tudom eléggé meghálálni nekik!

2, Igazából nincsen olyan dal, amelyre rá tudnám húzni a kedvenc szót. Viszont vannak olyanok, amelyek időközönként mindig elő-elő kerülnek. Ilyen pédául Beyoncé: I was Here, illetve Emeli Sandé: Read all about it c. száma.

3, Anglia, azon belül pedig London. Sokan azt mondják, hogy nagyon szürke, és mindig borús. Viszont én imádom az esőt, és kicsi korom óta vonz ez a hely.

4, Az utolsó gondolatom az volt, hogy végre találkozom a barátnőmmel, akit annyira imádok, és akivel ritkán látjuk egymást. Bár mostanában azért a találkozások száma kezd sűrűsödni, aminek nagyon-nagyon örülök!:)

5, Egyértelműen Lewis Hamilton-t. Biztosan elmondanám neki, hogy milyen sokat jelent ő számomra, és hogy milyen  szinten sikerült megváltoztatnia az életemet. Mert megváltoztatta, és teljesen felforgatta, amit nagyon szépen köszönök neki! Ma talán nem lennék olyan, amilyen vagyok, ha ő nem lett volna akkor!

 

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a díjat, és megígérem még ma nekiállok a folytatás megírásának!:)

13. rész- Borzongató képek

Sziasztok!

 

Jelentem még élek, és egy jó két és fél hét alatt a folytatás is megszületett. Nem vagyok erre egyáltalán büszke, de így év végén szerintem ti is tapasztaljátok, hogy eléggé kezdenek összesűrűsödni az események. Témazárókat, témazárók követnek, miközben újabb kötelező olvasmányt adtak fel, illetve két beadandóval is lógok még. Jövőhéten informatika vizsga, egy szűk hónapon belül pedig föci, fizika, és kémia vizsga. A jó sok kidolgozatlan tételről nem is beszélve. Azt kell mondanom, hogy bármennyire is szégyenlem magamat, de egészen a vizsgákig csak ilyen rendszerességgel fogom tudni hozni a részeket. Viszont utána mindenképpen megpróbálok sűrűbben jelentkezni, de addig még egy kis türelmet szeretnék kérni! Remélem megértitek...

A részhez visszatérve, lehet, hogy nem eseménydús, de mindenképpen nagyon fontos bizonyos történések miatt. Remélem, hogy még mindig érdekel titeket ez a kis firkálmány, és kifejtitek vele kapcsolatban a véleményeteket! Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!:)

  Halkan ereszkedett a kilincs, és a folyosók falaira felakasztott kis  lámpák halványsárga fénye beterítette az eddig fémesen csillogó, szürkés vasat, majd szélsebesen haladva egy keskeny, és világos utat képzett a fehéres járólapokkal kirakott kórház padlózatán. A vékonyka küszöböt fáradt lábak lépték át, melyek komótosan haladtak, és vitték előre a kimerült testet, melynek tulajdonosa mélyen sóhajtott fel, amikor meglátta azt a meggyötört, és aggodó szempárt, amely a nyugodtan alvó férfira szegeződött.

- Cosette- lépett a nő mögé, és tenyereit óvatosan helyezte a keskeny vállakra, melyeket gyengéden kezdett masszírozni.

- Igen?- érdeklődve pillantott fel, és egy nyúzott arccal találta szembe magát, melynek vonásai megviselten futottak végig a homlokán.

- Figyelj, eléggé hosszú volt ez a nap, és most egy kis pihenésre lenne szükséged. Samy odaadta a lakáskulcsokat, úgyhogy...

- Ti menjetek csak, de én itt szeretnék maradni, és őrizni az álmát- a nő ajkai egy halvány mosolyra húzódtak, és kézfejével lágyan simított végig az angol férfi arcán.

- Samy megígérte, hogy fél óránként benéz hozzá, és Niky is itt fog maradni egy keveset. Cosette nincs kifogás! Gyere, és miután kipihented magadat, majd holnap bejövünk együtt meglátogatni. Samy azt mondta, hogyha minden jól alakul akár már holnap délután, vagy kedden kijöhet.- A francia nő némán hallgatta a spanyol barátját, miközben a szempilláira nehezedő ólmos súlyoktól szemhéjai már le-lecsukódtak. Szervezete jelezte, hogy a majd 20 órás állandó talponállás, stressz, és izgalom lassan teljesen felemésztette a tartalékait, és hogy egy kis nyugalomra van szüksége. A barna hajú nő mellkasából mély sóhaj szakadt fel, és megadóan emelte tekintetét az ovied -i férfira.

- Rendben, mindjárt megyek- bólintott, majd visszafordult az ágyon fekvő angolhoz, aki továbbra is gondtalanul barangolt az álmok földjén.

- Oké, a recepciónál várunk Dasha-val- adta meg a találkozó helyszínét, majd még utoljára ő is az ágy felé tekintett, mielőtt halk léptekkel elhagyta volna a kis helyiséget.

 - Aludj jól!-  suttogta, miközben egy óvatos, és lágy puszit lehelt a sebes homlokra, majd ujjaival végigfutott fogadott testvére jobb karján.- Szép álmokat!- hajtotta le a fejét, és a szeretet lángja erőteljesen világított a szemeiben, miközben a szája szegletében apró mosoly motoszkált, ahogyan a gyemekként alvó talán már felnőtt férfira nézett.
   Eközben a szőkehajú modellány a recepciónál ácsorgott, és kezeit maga elé fonva kedélyesen társalgott az angol nővel, aki kissé megfáradtan dőlt neki a pultnak. Egyik keze a kis műanyagpohárkát szorongatta, míg a másik szorgosan kevergette a fekete nedűt, mely újra élettel töltötte meg a bágyadt tekintetét.  A fehéres, és kissé kopott falióra mutatója lassan vánszorgott, majd egy egész kört leírva jelezte, hogy  egy újabb nap telt el, és újabb homokszemek peregtek le végérvényesen a homokóra felső tölcséréből. Halk harangszó töltötte meg a kórház hatalmas épültetét, mely kihaltan terült el a több száz négyzetméteres területen. Az egyenletes dallamot, egyenletlen dobogások zajai szakították meg, erőtlen léptek, mély lélegzetvételek, és nagy sóhajok, melyek mind egy emberhez tartoztak, egy kimerült testhez.  A spanyol pilóta lassan sétált végig a folyosón, de arcára halvány mosoly húzódott, amikor meglátta szerelmét a szőke hajú nővel cseverészni.
- Hoztam neked is kávét!- mutatott mosolyogva a pulton elhelyezkedő sötétbarna műanyagpohárra, mely csordultig volt töltve az életető itallal.
- Köszönöm- hálásan tekintett az orosz modellre, majd megragadva a poharat, szürcsölgetni kezdte karakteres ízű Nescafe-ját.
- Már hiányzott egy kis energia bomba, nemde?- mosolyodott el az angol nő, és felhörpitve az utolsó kortyot is elégedetten indult el a szemetesláda felé, majd egy határozott mozdulattal beledobta az addigra már összegyűrt poharat a kukába.
- Az biztos- bólogatott helyeslően a spanyol, miközben tekintetével végig követte az idősebbik Hamilton minden egyes mozdulatát.
   A kettes műtőben sürgő-forgó orvosok azonban teljesen mást néztek árgús szemeikkel, roncsolódott szerveket, felismerhetetlenül összetört csontokat, vérző sebeket, és egy végsőkig küzdő szívet, mely nem adja fel, és kitartóan dobog egy olyan nő mellkasában, aki már többször is el akarta dobni magától az életet...  el is dobta. Feladta, de mindig volt valaki, aki megmentette, valami, ami visszahozta, és folytatásra késztette. De vajon miért nem halhat meg? Miért nem engedik el? Miért kell folytatnia ezt a kilátástalan háborút?  Hiszen az állandó csaták lassan teljesen kizsigerelték, és az elé gördülő akadályok sokasága minden erejét felemésztették. Egy labirintusban találta magát, melyben az elágazó, és kacskaringó utakon haladva egy pillanatra sem hitte el, hogy megtalálhatja a kiutat. Hope nem tudta, hogy ő választotta ezt az utat...  Oly sokszor állt már fel a padlóról, mászott ki végtelenségig mély gödörből, és adott magának egy újabb esélyt, hogy már nem tudott miben bízni. Az emberek, akik körülvették, akik barátainak mutatták magukat,  azt mondták, hogy mindig ott lesznek, és támgatják, azok mind csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. Eszük ágában sem volt segíteni az összetört, és védtelen lányon, inkább kihasználták, és reményvesztetté tették. Belerúgtak a már földön fekvő tehetetlen nőbe, elvettek tőle mindent, és kiszolgáltatottá tették.
   Gregor számára szőkehajú nő csak egy játékszer volt, akit kénye-kedve szerint irányíthatott, elővehetett, amikor szüksége volt rá, és visszatehetett, amikor megunta, és érdekei már nem úgy  kívánták, hogy  használja. Erkölcstelen világában ő állt a hirearchia csúcsán, és az alá-felé rendeltségi viszonyok alapján skatulyázta be az embereket. Hope fontos volt a számára, sok pénz állt, vagy bukott rajta, mégis talán vele bánt el a legjobban. Tönkretette, és ellehetetlenítette, miközben rövid pórázon tartotta, és megszabta, hogy mit tehet. A nő teljes szívéből utálta a férfit, de nem szabadulhatott tőle bármennyire is fojtogató volt ez a kapcsolat, a megélhetése múlott rajta. Az, hogy legyen fedél a helye felett, és ne korgó gyomorral kelljen álomra hajtania a fejét. Ha a lakását is elveszítette volna, akkor végérvényesen feladta volna.
   Nap, mint nap áthaladt a London Tower Bridge-n, és ahogyn a Temze folyó kékes színét bámulva merengett mindig felderengett benne a kép, amikor ott áll a korlát szélén, és az utolsó pillanatásokat vetve az éjszakai város fényes utcáira a mélybe veti magát. Szinte érezte, ahogyan a jéghideg víz, mint ezer tű szúrkodják érzékeny bőrét, és ahogyan az erő lassan elhagyja a testét, majd tehetetlenül süllyed egyre mélyebbre, és mélyebbre.
   A járdán terebélyesen elterülő pocsolya felszínén azonban fáradt tekintetek egybemosódott foltjai tükröződtek vissza, miközben a lábak sietősen előzték meg egymást  a még mindig szakadó esőben. A sötét fellegek kitartóan terpeszkedtek az angol főváros felett, és eszük ágában sem volt továbbállni. Az idő mintha megállt volna, és az esőcseppek egymást követő állandó mozgása  egy szűnni nem akaró, folytonos visszajátszásnak tűnhetett. Ez a különös monotónia bágyadtá tette a tekinteteket,  elcsigázta a testeket, és  csökkentette az emberek tűrőképességét, így idegesebbé, és feszültebbé váltak, miközben kedvtelenül végezték a dolgukat.
   Viszont az otthon melege, és a család közelsége nyugalmat, és meghittséget varázsoltak a verőfényes napsütésben kihaltabb lakások kényelmes nappalijaiba. Így, amikor átléptek a hatalmas családi ház küszöbén  megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasukból, és csodálattal a szemeikben futatták végig a tekinteteiket a melegséget sugárzó vajszínű falakon, és a mennyezetről lelogó méretes csillárokon.
- Gyönyörű ház- suttogta megbabonázva az orosz modell, és jobb kezével kitűrte az arcába logó kósza hajtincseket.
     Azonban a második emeleti szobát nyugtalan mocorgások, és halk nyöszörgések sorai töltötték meg. Az angol fréfi arcán kétségbeesett ráncok futottak végig, miközben egyik oldaláról a másikra fordult egy mély, és ijedt felhördülés közepette. Szíve szélsebes ütemet diktált a mellkasában, míg rémülten kapkodta a levegőt, és bal keze a félelemtől erősen szorította meg a paplan puha anyagát. Izmai befeszültek, és a villódzó fények érdekes játéka riasztó képeket festett  letapasztott szemhéjaira. Tudta, hogy álmodik, és ez  a furcsa érzés teljesen megrémisztette. Egy köztes állapotban lebegett, melyből nem tudott szabadulni, bármennyire is akart. Teste ledermedt, és a lélegzete is elállt.

    A süvítő szél azonban hirtelen halk zongorajátékot csempészett az angol férfi füleibe, míg a villámok dübörgő ritmusa félelemmel töltötte meg a reszkető testet. A szakadék szélén állt, és a mindent elemésztő sötétség cinkos mosollyal az arcán hívogatta, és húzta egyrecsak lejjebb, és lejjebb.  Menekülni akart, de lábai, mintha a földbe gyökereztek volna, segítséget akart kérni, de ajkait egy árva hang sem hagyta el, ellenkezni akart, de már nem ő uralta a testét. Kívülről szemlélte kényszeredett mozdulatait, miközben megállíthatatlanul közeledett a véghez. Mint marionett bábut, úgy irányította a tomboló vihar, mint megfeneklett papírhajó, úgy sodródott az árral, és a csapdosó hullámok hatalmas vízfüggönye  körbeölelte, és kilátástalanságával teljesen felemésztette. Bőrén ujjhegynyi esőcseppek sorakoztak, melyek sötét szőrszálai között kanyarogva szánkáztak végig a karjain, és bár az égi fénycsóvák világos, és megtört vonalakat festettek a királykék pompás színébe öltözött felhőkkel átszőtt égboltra, szemei fakón, és reménytelenül meredtek a végtelenbe.

  Egy újabb lépés, egy újabb lélegzetvétel, egy utolsó mozdulat, egy utolsó sóhaj.  Egy valóra vált álom, és egy álmatlan világ. Valóság, és képzelet, élet, és halál, melyet egy egészen vékony határmezsgye választ csak el egymástól. De vajon hol kezdődik az ébrenlét, és hol ér véget a szövevényes  képzetekkel telitüzdelt borzongató éj?


 

 

Díj!!:)

Sziasztok!!!

 

Még nem a folytatással jövök, mert ahhoz még kéne egy kis idő, hanem egy hatalmas köszönettel, hiszen a blogom megkapta a legújabb díját!:)

NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM STELLA!!:)

Szabályok

- Át kell másolnod a képet és a kérdéseket és válaszolni kell rá.

- Ha megvannak a válaszok, öt azaz 5 bloggernek tovább kell küldened.

- Őszinte válaszokat várok :)

- Legfőképp F1-es blogoknak szánom, de át lehet adni másnak is :)

Kérdések

1. Ki az F1-es pilóta akivel szívesen találkoznál? Miért?
2. Ki a kedvenced a régi pilóták közül? (pl.: Ayrton Senna, David Coulthard)
3. Mióta nézed a Forma-1-et?
4. Voltál már kint futamon?
5. Mi vett rá arra, hogy elkezd írni a történetedet?
6. Van már egy határozott elképzelésed, mi lesz a sztori vége?
7. Hány részt vagy évadot tervezel?

 

1. Szerintem ezzel nem fogok nagy meglepetést okozni, hiszen egyértelműen Lewis Hamilton lenne az a személy, akivel rettentően szívesen találkoznék!:). Már a kezdetektől fogva neki drukkolok, és mint versenyzőként, illetve  mint emberként nagyon szeretem.
2. Bár sajnos nem láthattam versenyezni, de rengeteg videót visszanééztem róla, és rengeteg cikket olvastam vele kapcsolatban. Egy biztos, ha akkor figyelemmel követhettem volna a száguldó cirkusz világát, ő lett volna a No1. Ayrton Senna da Silva...
3. Hát már 2007. előtt is nézegettem futamokat, majd 2007-2008 úgy kimaradt, hogy azon nincs mit szépíteni. Egy időmérőt, egy futamot sem néztem meg. Semmit... Viszont 2009. óta nem hagytam ki egyetlen egy futamot sem (kivétel a 2011-es Török nagydíj).
4. Igen:) Eddig kétszer (2011, 2012) is voltam a Hungaroringen! Természetesen idén is megyek!:)
5. Ez a történet már nagyon sok ideje érlelődik bennem, viszont talán eddig én sem voltam megérve hozzá. Most viszont ez az elsőszámú kedvencem (a történeteim közül), hiszen nem csak arról szól, hogy milyen szép is az élet, hanem bemutatja egy olyan lánynak az életét, akivel nagyon csúnyán elbánt a sors, és azt, hogy az ember lehet bármennyire is sikeres, és gazdag, attól még nem biztos, hogy boldog is. Mert vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet megvenni, mert egyszerűen megfizethetetlenek.
6. Hááát.. igazából két kimenetelű lehet. Még nem döntöttem, csak halvány elképzelések vannak a fejemben.
7. Fogalmam sincsen, és ez a legőszíntébb válasz, amit adhattam.:)

 

 

Akiknek továbbadom:

 

Lonzita

Deveczke

Bloodorange

Lya

Nandita

 

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm, és megígérem a követkető bejegyzésem már a folytatás lesz!

 

 

Díj

Sziasztok!

 

Még nem résszel jövök, sajnos ahhoz még egy kis időre lenne szükségem... Viszont a blog egy újabb díjat kapott, amit ezúttal nagyon szépen szeretnék megköszönni Tina-nak!

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!

3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

Akiknek továbbadom:

 

Lonzita

Bloodorange

Deveczke

Stella Nébel