14. rész- Szükségem van rád

Sziasztok!!

 

Sikerült befejeznem a folytatást, remélem még nem pártoltatok el mellőlem! A rész megírásában nagy segítséget kaptam a barátnőmtől, amit ezúttal is nagyon szépen köszönök neki! Ha nem lettél volna ennyire türelmes, talán sosem készült volna el!:) Ezt a részt neked ajánlom!!:)

Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!;)

 

Elmélyedten fürkészte a nyüzsgő embertömeget, mely mint egy színes kavalkád öntötte el a Heathrow Airport repterét, miközben a hangos beszélgetések foszlányainak egybemosódott zaja  bántotta a füleit. Kezeiben a beszállási kártyákat szorongatva, méretes bőröndökkel körülbástyázva magát ült a hatalmas épület közepén, és testét egy régi, de mégis ismerős érzés töltötte el. A magány megsemmisítő érzése. Bár szerető emberek vették körül, barátok, akik még tűzbe is mennének érte, és sosem hagynák cserben, úgy érezte ezzel a problémával mégis egyedül maradt. Nem tudhatták, hogy ez milyen hatásokkal van a mindennapjaira, és hogy mennyi energiáját emészti fel. Nem érthették, hogy mennyire lefoglalja a gondolatait, és hogy mennyire megkeseríti az egész életét.
   Mérhetetlen bűntudat gyötörte, mely egyrecsak elhatalmasadott felette, és befészkelte magát teste minden egyes porcikájába. Bár mindenki azt mondta, hogy nem az ő hibája, ami történt, hogy nem tehet arról, hogy hogyan alakultak az események, mégis valami belső hang állandóan azt suttogta, hogy csakis az ő hibája, csakis ő okolható a történtekért. Rémálmaiban vérrel festett betűk rajzolódtak ki előtte, nyomasztó csendesség vette körül, és valamiféle sötét erő húzta lefele a véget jelentő, végtelen mélységbe.
   Fejét előredöntötte, és szemei a kezében árválkodó két papírdarabra szegeződtek, melyek a türelmetlenül járó lábaitól feszülten remegtek az ujjai között. Tekintete lassan kúszott tovább, majd elmélázva toporgott a csuklóján levő kis vágást szemlélve. Szemei szinte automatikusan lecsukódtak, és az agyát elöntötték a baleset szörnyű emlékképei, melyek könyörtelenül törtek utat maguknak a gondolatai között. Újra ott ült az autóban, a kormánykereket szorongatva, és abban a rémisztő, de mégis csodálatos kék szempárban visszatükröződve.  Már találkozott ezekkel a meggyötört kékséggekkel, melyek vakmerőséggel telitődtek, már látta ezt a gyenge, és megfáradt testet, melynek vonalai bájos alakot rajzoltak,  már hallotta ezt a félelemmel teli hangot, mely egy utolsó lélegzetért, egy utolsó esélyért esdekel,  már érezte ezt az elképzelhetetlenül mélyen gyökeredző fájdalmat, mely fogságban tartja, és reményvesztetté teszi. Az álmaiban kísértette a meggyötört nő, aki árván bolyongott ebben a hatalmas, és veszélyekkel teli világban, aki már nem látta a kiutat, és csak egy valakire várt, egy emberre, aki kérdések nélkül tárja szét a kezeit, és óvatosan, de mégis bizalomtól dúzzadóan öleli magához az állandó csatáktól, és megpróbáltatásoktól kimerült testét.
     Az elnehezült tekintet a csokoládébarna szempárra emelkedett, és a félelemtől remegő kezek lassan csúsztak végig a férfi karjain. Karokon, melyek bizonytalanul nyíltak szét, majd óvatosan fonódtak a nő vékonyka dereka köré, akinek szíve reményvesztett ritmusa egyszersmind úgy kezdett zakatolni a mellkasában akár egy vonat, és erőtlen tagjai újra élettel telítődtek. Arcát megkönnyebbülten fúrta a férfi nyakhajlatába, és mélyen szippantott bele a levegőbe, melyben a markáns parfüm ismeretlen, de mégis ismerős illata kavargott. Megnyugtatta a férfi közelsége, és az oly régen kigyúlt tűz egy utolsó, és árva szikrája újra lángra lobbantotta a remény életteltelien, és kitartóan táncoló tüzét.
   Hope biztonságban érezte magát a férfi védelmet nyújtó ölelésében, és teljesen beletemetkezett ezekbe a valótlan képzetekbe, melyek az álmok oltárán születtek. Békésen aludt a nagy, és tágas kórházi szobája kényelmes ágyán, melyet össze sem tudott volna hasonlítani azzal a kemény, és kopott matraccal, mely bérelt lakásában szolgált pihenőhelyéül. A helyiséget azonban barátságtalanul csipogó hang töltötte meg, melynek ütemét csak az infúzió lassú csepegése törte meg időközönként.
     Delet ütütt a harang, és a kitárt ablak széles párkányára egy daloló madárka szállt, aki már több, mint egy hete, midnen egyes nap, ugyanebben az időpontban meglátogatta a mozdulatlanul fekvő szőke hajú szépséget. Mert a vágások, a véres kötések,  és a zöldes-kék foltok  alatt, egy csodás lélek lakozott, melyen már oly sok sebet ejtettek, hogy bár lassan a porba hullt, még mindig büszkén ragyogott. Azonban a férfi lelki szemei előtt csak az a borzalmas kép lebegett, melyen a tehetlenül fekvő nő testét már gépek uralták, és szájából csövek lógtak ki.
     Homlokát összeráncolta, és arcát a tenyereibe temette, miközben mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. A zaj egyre tompábban visszhangzott vissza a füleiben, azonban a hangos gondolatok összevisszasága lassan teljesen megőrjítette. Forrt benne a düh, gyűlölet öntötte el a testét, és méreg csörgedezett az ereiben. Ujjai  megfeszülve csukódtak le, és kezét ökölbe szorítva türelmetlenül ütögette a pad peremét.
- STOP!- egy határozott, és ideges női hang ütötte meg a füleit, míg egy gyengéd, és puha kéz simított végig az ökölbe szorított kezén. Zavartan kapta fel a fejét, és tekintete egy feszült szempárral találkozott, mely aggódva vizslatta az önmagát marcangoló férfit.- Figyelj- a nő letette a kezében pihenő kávét a kis asztalkára, majd helyet foglalt a barátja mellett.- Ezt be kell fejezned- nézett komolyan a férfira, aki  egy keserű grimasszal az arcán meredt maga elé.
- Mit?- kérdezte rezzenéstelen arccal,  ridegen.
- Ugyan Lewis - sóhajtott fel, miközben gondterhelten túrt bele bársonyos hajába.- Már megint azon téped magad, igaz?- kezdte, és tekintete a férfi barna szempárjára szegeződött, melyben  az elfojtott érzések kilátástalan örvénye kavargott.-  Több, mint egy hét telt el a baleset óta. Túl kell lépned rajta Lewis, élni a saját életedet, ez így nem mehet tovább! - emelte meg a hangját, amitől a férfi láthatóan megrezzent egy pillanatra.-  Fogd már fel, hogy nem te tehetsz róla! Baleset volt!- szinte már kiabált, amikor a monológja végéhez érkezett. Szavai súlyossága teljesen megrémítette a férfit, azonban a makacssága, és a hiúsága nem engedett. Mély levegőt vett, miközben lehunyta a szemeit.
- Kérlek, fejezd be!- formálta dühtől remegő ajkakkal, és  keze nagyot csattant a padon, mire a körülötte állók kíváncsian  fordultak feléjük. A férfi szinte a bőrén érezte a rá szegeződő, csodálkozó tekinteteket, de már nem tudta kontrollálni magát.
- Most hova mész?- értetlenül kapta fel a fejét az angolra, aki feldúltan állt fel a kis padról, megelőzve ezzel a vita folytatását.- Lewis, ne menj el, beszéljük meg! Kérlek...- nyúlt a brit pilóta kezéért, de ő elrántotta a karját.
- Itt van a belépőkártyád- feszülten nyújtotta a kis papírdarabot a nő felé, de miután látta, hogy barátjának egyáltalán nem akaródzik elvenni azt, egyszerűen levágta a padra. Keze másodszor csattant a fán, de továbbra sem törődve a bámészkodó utasokkal, megragadta a bőröndjét, majd pillanatokon belül el is tűnt a nagy tömegben.
- Sajnálom, én..én nem így akartam- suttogta a távolodó férfit szemlélve, miközben mérgesen rázta a fejét.- Hogy lehetek ilyen hülye?!- tette fel magának bosszúsan a kérdést, majd csalódottan döntötte fel a férinek szánt fekete itallal telitöltött poharat.

  

***

  Az ajtó résein kiszűrődő halványan pislákoló fény, érdekes árnyékokat festett a törtfehér falakra, míg a szélesen kitárt ablakon beáramló levegő lágyan süvített végig a kis folyosón.  A sötétsgébe burkolózó szállodai szobát uraló monoton csöndességet, azonban ingatag, és lassú léptek  neszei törték meg. Viszont a tétova léptek hirtelen megtorpantak, és a lábak bizonytalanul kezdtek toporogni a fényes márványlapokon.  A francia nő lehunyta a szemeit, és engedte, hogy a mellkasából felszakadó mély sóhaj szerte foszlassa minden kételyét,  hogy már magabiztosabban kapaszkodhasson bele az aranyozott kilincsbe, melyet lehúzva kitárhassa a nagy, és tömör faajtót.
  Tompa fény világította meg a mennyezetet gondterhelten bámuló angol arcát, melyen meggyötört vonalak futottak végig. A tanácstalanul fénylő tekintet lassan a szobába belépő személyre szegeződött, azonban abban a pillanatban vissza is vándorolt a plafonra, egy lehangolt fejrázás közepette. A barna hajú nő zavartan tűrte hátra az arcába lógó kósza hajtincseket, miközben leült az ágy szélére.
- Lewis- szólította meg a  némaságba burkolózó férfit, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt a hatalmas, és puha matrac közepén. Cosette keze óvatosan nyúlt az angol karjához, de mielőtt lágyan végigsimított volna azon, ujjai megálltak, és csalódottan rogytak le az ágyra.  - Lewis- ismételte meg a férfi nevét, aki még egy pillantást sem vetve a francia nőre,  megkövülten meredt maga elé.- Lewis, kérlek...
- Igen?- kapta tekintetét a nőre, dühtől izzó szemeivel.- Mégis mit akarsz? Megint leordítani a fejemet?! Nem volt elég reggel?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve pásztázta a nő dermedt arcát.
- Nem csak..
- Csak?
- Lewis, csak beszélni akartam veled...arról- sütötte le a szemeit- de úgy látom feleslegesen fáradoztam-  állt fel az ágyról, és csalódottan fürkészte az angol tekintetét, aki inkább lehunyta a szemeit. A halk léptek egyre távolodó neszei azonban megrémítették a férfit, nem akart megint egyedül maradni.
- Várj!- suttogta, és hangjában érződött a megbánás. A francia nő kíváncsian fordult vissza, és egy megtört férfival találta  szemeben magát.- Beszéljük meg- pillantott fel, és gesztenyebarna szemei mélabúsan tükröződtek vissza a kékségekben.
- Rendben- bólintott, és visszaült a férfi mellé.- Csak szeretném, hogy tuddd, hogy mennyire sajnálom a reggel történteket.   Nem így akartam, de az elmúlt hetek engem is szörnyen megviseltek és egyszerűen elegem  van már,  hogy mindig erősnek kell melletted látszanom, nehogy bármelyik percben összeroppanj. Én azt hittem, bízol bennem, és megosztod velem a téged nyomasztó dolgokat. De mostanában inkább elzárkózol előlem, visszahúzódsz, és állandóan önmagaddal harcolsz, miközben észre sem veszed, hogy ami neked fáj, az ugyanúgy bánt egnem is. Teljesen elbarikádoztad magadat, és alig kommunkáltál velem.  Pedig...- nyelt egy nagyot- fontos vagy nekem Lewis. Szeretlek- csuklott el hangja, és fátyolos tekintetében visszatükröződött a magával vívódó férfi arca.- Lewis, miért voltál ennyire rideg, és elutasító velem mostanában? Mit tettem ellened?! Legalább most mondj valamit! Kérlek..mert nagyon rosszul esik nekem, ahogyan viselkedsz, és mivel nem árulod el, hogy mi bánt, ezért még csak nem is segíthetek. Vagy én lennék a baj? Én miattam lennél ilyen?- tette fel remegő hanggal a kérdést, mely  még a levegőt is megfagyasztotta. A francia nő gyönyörűen ragyagó kék szemei, most sós folyadékkal telítődtek, és a mindig élettelteli arcán  kövér könnycseppek szánkáztak végig. Az angol férfi nagyot nyelt, miközben lehunyta csokolédábarna szemeit, és a  mellkasából felszakadó sóhaj feszülten törte meg a pár pillanatra beálló síri csöndet. Kezeire támaszkodva, lassan felnyomta a törzsét, majd lábait keresztezve maga előtt, arcát a tenyereibe temette.
- Nem te vagy a baj- rázta meg a fejét, és megtörten pillantott fel a könnycseppektől csillogó, kék szempárba.- A baj én vagyok- suttogta, és ujjaival lassan végigszántott az arcán. Kívűlről esetlennek, és zavartnak tűnt. Feszült, és merev mozdulatai, ideges dobolása, mély lélegzetvételei, zaklatott pillantásai, deprimált, és nyugtalan tekintete,  mind egy rezignált ember képét festették.
   Tanácstalanul harapott bele az alsó ajkába, és nagyot nyelt, mielőtt szóra nyitotta volna a száját. Azonban ajkai újból összezáródtak, és mellkasát egy feszült sóhaj hagyta el. A francia nő párás tekintete várakozóan figyelte az angol férfit, miközben ujjai lassan indultak el az erős férfikar felé. Ujjbegyei óvatosan érintették meg az angol bőrét, majd tenyerével lágyan simított végig a puha kézfejen. A stevenage-i pilóta arcán egy halvány mosoly árnyéka futott végig, miközben testébe melegség költözött az érintés nyomán. - Sajnálom a ma reggelt, az én hibám- hangja halkan szólt, mégis magára vonta a figyelmet. A francia nő tekintete érdeklődve emelkedett az angol csokoládébarna szemeire, és ujjait összekulcsolta a férfiéval. - Tudod, nem mondtál semmi rosszat, vagy bántót, csak az igazságot, ami...- hallgatott el,  és lehunyta a szemeit, mély vallomásra készült.- Én próbálok küzdeni ellene, és nem akarok mártírt játszani, de ha egy hülye belső hang folyamatosan azt mondogatja, hogy csakis én vagyok a hibás, csakis engem terhel a felelősség, akkor mégis mit tegyek? Nem akartalak még ezzel a problémával is téged traktálni, nem akartalek magammal húzni.. Már így is több terhet cipelsz miattam, a fél életed ráment arra, hogy  kirángass engem ezekből a helyzetekből. Azt hittem, hogy képes leszek egyedül leküzdeni ezt, és felülkerekedni a problémákon, de körülöttem egyre vastagabb a sötétség, és már nem tudom, hogy mit tegyek. Cosette, sajnálom, hogy nem hozzád fordultam már a kezdetektől és engedtem, hogy a makacsságom legyőzze a józan ítélőképességemet, és hogy ezzel teljesen elmartalak magam mellől. Pedig nekem... nekem szükségem van rád. Tényleg, mindennél jobban- kezdett el helyeslően bólogatni, miközben szemei könnybe lábadtak, ahogyan a szavak elhagyták az ajkait.- Szeretlek Cosette, és sosem akartalak megbántani, sosem akartam, hogy fájjon neked, miattam...- hajtotta le a fejét, és arcát a tenyereibe temette. A kis szobára csönd telepedett, azonban a fehér falra festett női árnyék lassan közeledni kezdett a férfihoz. Keze lágyan nyúlt a lefele csúcsosodó áll alá, és a fej lassan emelkedett felfele. Két üveges tekintet nézett farkasszemet egymással, két szerető szív dobbant egyszerre, és két szélesre tárt kéz font körbe egy magányos testet.
- Szeretlek Cosette- suttogta, és még szorosabban húzta magához a vékony testet.
Melegség járta át minden porcikáját, és megnyugvásra lelt. Szüksége volt a nő közelségére, vigyázó szavaira, menedéket nyújtó karjaira, gyengéd érintéseire, gondoskodó pillantásaira, minden egyes rezdülésére.
- Én is szeretlek- mosolyodott el, és óvatosan eltolta magától a férfit, hogy azokba a mélységes-mély csokoládébarna szemekbe nézhessen.- Túljutunk ezen is, megígérem- mondta bíztatólag, mire az angol halványan elmosolyodott, miközben  óvatosan biccentett a fejével.- De együtt oldjuk meg, rendben?- pillantott fel, és várakozóan tekintett az üveges szempárba.
- Együtt- suttogta, mire a nő lágyan szorította meg a férfi kezeit, és ahogyan homlokaik lassan közeledtek egymáshoz, egyszersmind remény töltötte meg az eddig könnycseppektől ragyogó szemeket, és béke költözött az összezavarodott testekbe. Az összefonódott árnyékok azonban lassan távolodni kezdtek, a kezek viszont nem engedték el egymást, és az ujjak összefűzve pihentek a paplanon.
   Meghitt pillanatok voltak ezek. Egy férfi és egy nő feltétel nélküli barátsága, két lélek örökéletű összekapcsolódása, és két szív makulátlan szeretete egy olyan világban, melyben már rég elkoptak az igazán fontos, valódi értékek. Hiszen rohannak a percek, az órák mutatói szűntelenül róják a köröket, sötét éjszakák követik a fényes nappalokat, zörgő, és színes falavelek borítják be a világoszöld pázsitot, madarak repülnek a meleg délre, és lábnyomok süppednek bele, majd mosódnak el abban a fehér homokban, mely beborítja szívünk verőfényes tengerpartját. Minden körforgásban van mindennel, állandó változásban megállíthatatlanul forog a Föld, és rohan a világ, ők mégis ott voltak egymásnak ebben a végtelen univerzumban....
 

Egy újabb díj!:)

Sziasztok!!

 

Jelentem a blogom egy újabb díjat kapott, amit nagyon szépen köszönök Deveczkének!:)

A szabályok:- Említsd meg, hogy kitől kaptad a díjat!

- Válassz ki maximum öt! bloggert akiknek továbbküldöd a díjat, és utána röviden indokold meg, miért éppen ő érdemes szerinted erre a díjra!

- Hagyj üzenetet a választottak blogján a díjról!

- Végezetül válaszolj meg öt egyszerű kérdést, amelyek a következők:

♥ Ki vagy mi inspirál Téged elsősorban abban, hogy blogot vezess/írj?

♥ Melyik a kedvenc dalod jelenleg, amelyet nap mint nap meghallgatsz? (előadó, számcím, youtube link)

♥ Ha választhatnál egy helyet a világon, hol élnél most a legszívesebben és miért?

♥ Mi volt tegnap az utolsó gondolatod elalvás előtt?

♥ Ha eltölthetnél egy estét egy híres emberrel (legyen élő vagy már elhunyt) kit választanál és miért pont őt?

 

Lonzita: Az ő története igazán magával ragadó, és gyönyörűen van megfogalmazva. Az egyik kedvencem, és mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a Forma 1 világát, és Fernando Alonso-t!

Stella: Fordulatos, és kiszámíthatatlan. Talán ezzel a két szóval tudnám a legjobban jellemezni az ő történetét! Mindig húz valami meglepőt, és sosem unalmas! Mindenkinek szeretettel ajánlom!

Bloodorange: Rengeteg történetét olvastam, és mindegyiket imádtam! Arról nem is beszélve, hogy mindig valami újat, valami mást alkot! Aki egy picit is kedveli Sebastian Vettel-t, annak kötelező olvasmányok!:)

Deveczke: Bár tőle kaptam a díjat, ellenkező esetben biztosan ő is a választottak között lett volna! Már régóta olvasom a történeteit, bár a legjobban az EMTT. szeretem tőle. Nagyon jól alakítgatja a szálakat, és mindig izgalmasat alkot!:)

1, Minden. Egy-egy mozdulat, pillantás, emlék, vagy kép. A múlt, és a jelen, a barátaim, és az idegen emberek. De a legnagyobb erőt mégis az olvasóim jelentik, akik egyszerűen csodálatosak! Mindig szakítanak rám időt, és én ezt nem tudom eléggé meghálálni nekik!

2, Igazából nincsen olyan dal, amelyre rá tudnám húzni a kedvenc szót. Viszont vannak olyanok, amelyek időközönként mindig elő-elő kerülnek. Ilyen pédául Beyoncé: I was Here, illetve Emeli Sandé: Read all about it c. száma.

3, Anglia, azon belül pedig London. Sokan azt mondják, hogy nagyon szürke, és mindig borús. Viszont én imádom az esőt, és kicsi korom óta vonz ez a hely.

4, Az utolsó gondolatom az volt, hogy végre találkozom a barátnőmmel, akit annyira imádok, és akivel ritkán látjuk egymást. Bár mostanában azért a találkozások száma kezd sűrűsödni, aminek nagyon-nagyon örülök!:)

5, Egyértelműen Lewis Hamilton-t. Biztosan elmondanám neki, hogy milyen sokat jelent ő számomra, és hogy milyen  szinten sikerült megváltoztatnia az életemet. Mert megváltoztatta, és teljesen felforgatta, amit nagyon szépen köszönök neki! Ma talán nem lennék olyan, amilyen vagyok, ha ő nem lett volna akkor!

 

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm a díjat, és megígérem még ma nekiállok a folytatás megírásának!:)

13. rész- Borzongató képek

Sziasztok!

 

Jelentem még élek, és egy jó két és fél hét alatt a folytatás is megszületett. Nem vagyok erre egyáltalán büszke, de így év végén szerintem ti is tapasztaljátok, hogy eléggé kezdenek összesűrűsödni az események. Témazárókat, témazárók követnek, miközben újabb kötelező olvasmányt adtak fel, illetve két beadandóval is lógok még. Jövőhéten informatika vizsga, egy szűk hónapon belül pedig föci, fizika, és kémia vizsga. A jó sok kidolgozatlan tételről nem is beszélve. Azt kell mondanom, hogy bármennyire is szégyenlem magamat, de egészen a vizsgákig csak ilyen rendszerességgel fogom tudni hozni a részeket. Viszont utána mindenképpen megpróbálok sűrűbben jelentkezni, de addig még egy kis türelmet szeretnék kérni! Remélem megértitek...

A részhez visszatérve, lehet, hogy nem eseménydús, de mindenképpen nagyon fontos bizonyos történések miatt. Remélem, hogy még mindig érdekel titeket ez a kis firkálmány, és kifejtitek vele kapcsolatban a véleményeteket! Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!:)

  Halkan ereszkedett a kilincs, és a folyosók falaira felakasztott kis  lámpák halványsárga fénye beterítette az eddig fémesen csillogó, szürkés vasat, majd szélsebesen haladva egy keskeny, és világos utat képzett a fehéres járólapokkal kirakott kórház padlózatán. A vékonyka küszöböt fáradt lábak lépték át, melyek komótosan haladtak, és vitték előre a kimerült testet, melynek tulajdonosa mélyen sóhajtott fel, amikor meglátta azt a meggyötört, és aggodó szempárt, amely a nyugodtan alvó férfira szegeződött.

- Cosette- lépett a nő mögé, és tenyereit óvatosan helyezte a keskeny vállakra, melyeket gyengéden kezdett masszírozni.

- Igen?- érdeklődve pillantott fel, és egy nyúzott arccal találta szembe magát, melynek vonásai megviselten futottak végig a homlokán.

- Figyelj, eléggé hosszú volt ez a nap, és most egy kis pihenésre lenne szükséged. Samy odaadta a lakáskulcsokat, úgyhogy...

- Ti menjetek csak, de én itt szeretnék maradni, és őrizni az álmát- a nő ajkai egy halvány mosolyra húzódtak, és kézfejével lágyan simított végig az angol férfi arcán.

- Samy megígérte, hogy fél óránként benéz hozzá, és Niky is itt fog maradni egy keveset. Cosette nincs kifogás! Gyere, és miután kipihented magadat, majd holnap bejövünk együtt meglátogatni. Samy azt mondta, hogyha minden jól alakul akár már holnap délután, vagy kedden kijöhet.- A francia nő némán hallgatta a spanyol barátját, miközben a szempilláira nehezedő ólmos súlyoktól szemhéjai már le-lecsukódtak. Szervezete jelezte, hogy a majd 20 órás állandó talponállás, stressz, és izgalom lassan teljesen felemésztette a tartalékait, és hogy egy kis nyugalomra van szüksége. A barna hajú nő mellkasából mély sóhaj szakadt fel, és megadóan emelte tekintetét az ovied -i férfira.

- Rendben, mindjárt megyek- bólintott, majd visszafordult az ágyon fekvő angolhoz, aki továbbra is gondtalanul barangolt az álmok földjén.

- Oké, a recepciónál várunk Dasha-val- adta meg a találkozó helyszínét, majd még utoljára ő is az ágy felé tekintett, mielőtt halk léptekkel elhagyta volna a kis helyiséget.

 - Aludj jól!-  suttogta, miközben egy óvatos, és lágy puszit lehelt a sebes homlokra, majd ujjaival végigfutott fogadott testvére jobb karján.- Szép álmokat!- hajtotta le a fejét, és a szeretet lángja erőteljesen világított a szemeiben, miközben a szája szegletében apró mosoly motoszkált, ahogyan a gyemekként alvó talán már felnőtt férfira nézett.
   Eközben a szőkehajú modellány a recepciónál ácsorgott, és kezeit maga elé fonva kedélyesen társalgott az angol nővel, aki kissé megfáradtan dőlt neki a pultnak. Egyik keze a kis műanyagpohárkát szorongatta, míg a másik szorgosan kevergette a fekete nedűt, mely újra élettel töltötte meg a bágyadt tekintetét.  A fehéres, és kissé kopott falióra mutatója lassan vánszorgott, majd egy egész kört leírva jelezte, hogy  egy újabb nap telt el, és újabb homokszemek peregtek le végérvényesen a homokóra felső tölcséréből. Halk harangszó töltötte meg a kórház hatalmas épültetét, mely kihaltan terült el a több száz négyzetméteres területen. Az egyenletes dallamot, egyenletlen dobogások zajai szakították meg, erőtlen léptek, mély lélegzetvételek, és nagy sóhajok, melyek mind egy emberhez tartoztak, egy kimerült testhez.  A spanyol pilóta lassan sétált végig a folyosón, de arcára halvány mosoly húzódott, amikor meglátta szerelmét a szőke hajú nővel cseverészni.
- Hoztam neked is kávét!- mutatott mosolyogva a pulton elhelyezkedő sötétbarna műanyagpohárra, mely csordultig volt töltve az életető itallal.
- Köszönöm- hálásan tekintett az orosz modellre, majd megragadva a poharat, szürcsölgetni kezdte karakteres ízű Nescafe-ját.
- Már hiányzott egy kis energia bomba, nemde?- mosolyodott el az angol nő, és felhörpitve az utolsó kortyot is elégedetten indult el a szemetesláda felé, majd egy határozott mozdulattal beledobta az addigra már összegyűrt poharat a kukába.
- Az biztos- bólogatott helyeslően a spanyol, miközben tekintetével végig követte az idősebbik Hamilton minden egyes mozdulatát.
   A kettes műtőben sürgő-forgó orvosok azonban teljesen mást néztek árgús szemeikkel, roncsolódott szerveket, felismerhetetlenül összetört csontokat, vérző sebeket, és egy végsőkig küzdő szívet, mely nem adja fel, és kitartóan dobog egy olyan nő mellkasában, aki már többször is el akarta dobni magától az életet...  el is dobta. Feladta, de mindig volt valaki, aki megmentette, valami, ami visszahozta, és folytatásra késztette. De vajon miért nem halhat meg? Miért nem engedik el? Miért kell folytatnia ezt a kilátástalan háborút?  Hiszen az állandó csaták lassan teljesen kizsigerelték, és az elé gördülő akadályok sokasága minden erejét felemésztették. Egy labirintusban találta magát, melyben az elágazó, és kacskaringó utakon haladva egy pillanatra sem hitte el, hogy megtalálhatja a kiutat. Hope nem tudta, hogy ő választotta ezt az utat...  Oly sokszor állt már fel a padlóról, mászott ki végtelenségig mély gödörből, és adott magának egy újabb esélyt, hogy már nem tudott miben bízni. Az emberek, akik körülvették, akik barátainak mutatták magukat,  azt mondták, hogy mindig ott lesznek, és támgatják, azok mind csak a saját érdekeiket tartották szem előtt. Eszük ágában sem volt segíteni az összetört, és védtelen lányon, inkább kihasználták, és reményvesztetté tették. Belerúgtak a már földön fekvő tehetetlen nőbe, elvettek tőle mindent, és kiszolgáltatottá tették.
   Gregor számára szőkehajú nő csak egy játékszer volt, akit kénye-kedve szerint irányíthatott, elővehetett, amikor szüksége volt rá, és visszatehetett, amikor megunta, és érdekei már nem úgy  kívánták, hogy  használja. Erkölcstelen világában ő állt a hirearchia csúcsán, és az alá-felé rendeltségi viszonyok alapján skatulyázta be az embereket. Hope fontos volt a számára, sok pénz állt, vagy bukott rajta, mégis talán vele bánt el a legjobban. Tönkretette, és ellehetetlenítette, miközben rövid pórázon tartotta, és megszabta, hogy mit tehet. A nő teljes szívéből utálta a férfit, de nem szabadulhatott tőle bármennyire is fojtogató volt ez a kapcsolat, a megélhetése múlott rajta. Az, hogy legyen fedél a helye felett, és ne korgó gyomorral kelljen álomra hajtania a fejét. Ha a lakását is elveszítette volna, akkor végérvényesen feladta volna.
   Nap, mint nap áthaladt a London Tower Bridge-n, és ahogyn a Temze folyó kékes színét bámulva merengett mindig felderengett benne a kép, amikor ott áll a korlát szélén, és az utolsó pillanatásokat vetve az éjszakai város fényes utcáira a mélybe veti magát. Szinte érezte, ahogyan a jéghideg víz, mint ezer tű szúrkodják érzékeny bőrét, és ahogyan az erő lassan elhagyja a testét, majd tehetetlenül süllyed egyre mélyebbre, és mélyebbre.
   A járdán terebélyesen elterülő pocsolya felszínén azonban fáradt tekintetek egybemosódott foltjai tükröződtek vissza, miközben a lábak sietősen előzték meg egymást  a még mindig szakadó esőben. A sötét fellegek kitartóan terpeszkedtek az angol főváros felett, és eszük ágában sem volt továbbállni. Az idő mintha megállt volna, és az esőcseppek egymást követő állandó mozgása  egy szűnni nem akaró, folytonos visszajátszásnak tűnhetett. Ez a különös monotónia bágyadtá tette a tekinteteket,  elcsigázta a testeket, és  csökkentette az emberek tűrőképességét, így idegesebbé, és feszültebbé váltak, miközben kedvtelenül végezték a dolgukat.
   Viszont az otthon melege, és a család közelsége nyugalmat, és meghittséget varázsoltak a verőfényes napsütésben kihaltabb lakások kényelmes nappalijaiba. Így, amikor átléptek a hatalmas családi ház küszöbén  megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasukból, és csodálattal a szemeikben futatták végig a tekinteteiket a melegséget sugárzó vajszínű falakon, és a mennyezetről lelogó méretes csillárokon.
- Gyönyörű ház- suttogta megbabonázva az orosz modell, és jobb kezével kitűrte az arcába logó kósza hajtincseket.
     Azonban a második emeleti szobát nyugtalan mocorgások, és halk nyöszörgések sorai töltötték meg. Az angol fréfi arcán kétségbeesett ráncok futottak végig, miközben egyik oldaláról a másikra fordult egy mély, és ijedt felhördülés közepette. Szíve szélsebes ütemet diktált a mellkasában, míg rémülten kapkodta a levegőt, és bal keze a félelemtől erősen szorította meg a paplan puha anyagát. Izmai befeszültek, és a villódzó fények érdekes játéka riasztó képeket festett  letapasztott szemhéjaira. Tudta, hogy álmodik, és ez  a furcsa érzés teljesen megrémisztette. Egy köztes állapotban lebegett, melyből nem tudott szabadulni, bármennyire is akart. Teste ledermedt, és a lélegzete is elállt.

    A süvítő szél azonban hirtelen halk zongorajátékot csempészett az angol férfi füleibe, míg a villámok dübörgő ritmusa félelemmel töltötte meg a reszkető testet. A szakadék szélén állt, és a mindent elemésztő sötétség cinkos mosollyal az arcán hívogatta, és húzta egyrecsak lejjebb, és lejjebb.  Menekülni akart, de lábai, mintha a földbe gyökereztek volna, segítséget akart kérni, de ajkait egy árva hang sem hagyta el, ellenkezni akart, de már nem ő uralta a testét. Kívülről szemlélte kényszeredett mozdulatait, miközben megállíthatatlanul közeledett a véghez. Mint marionett bábut, úgy irányította a tomboló vihar, mint megfeneklett papírhajó, úgy sodródott az árral, és a csapdosó hullámok hatalmas vízfüggönye  körbeölelte, és kilátástalanságával teljesen felemésztette. Bőrén ujjhegynyi esőcseppek sorakoztak, melyek sötét szőrszálai között kanyarogva szánkáztak végig a karjain, és bár az égi fénycsóvák világos, és megtört vonalakat festettek a királykék pompás színébe öltözött felhőkkel átszőtt égboltra, szemei fakón, és reménytelenül meredtek a végtelenbe.

  Egy újabb lépés, egy újabb lélegzetvétel, egy utolsó mozdulat, egy utolsó sóhaj.  Egy valóra vált álom, és egy álmatlan világ. Valóság, és képzelet, élet, és halál, melyet egy egészen vékony határmezsgye választ csak el egymástól. De vajon hol kezdődik az ébrenlét, és hol ér véget a szövevényes  képzetekkel telitüzdelt borzongató éj?


 

 

Díj!!:)

Sziasztok!!!

 

Még nem a folytatással jövök, mert ahhoz még kéne egy kis idő, hanem egy hatalmas köszönettel, hiszen a blogom megkapta a legújabb díját!:)

NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM STELLA!!:)

Szabályok

- Át kell másolnod a képet és a kérdéseket és válaszolni kell rá.

- Ha megvannak a válaszok, öt azaz 5 bloggernek tovább kell küldened.

- Őszinte válaszokat várok :)

- Legfőképp F1-es blogoknak szánom, de át lehet adni másnak is :)

Kérdések

1. Ki az F1-es pilóta akivel szívesen találkoznál? Miért?
2. Ki a kedvenced a régi pilóták közül? (pl.: Ayrton Senna, David Coulthard)
3. Mióta nézed a Forma-1-et?
4. Voltál már kint futamon?
5. Mi vett rá arra, hogy elkezd írni a történetedet?
6. Van már egy határozott elképzelésed, mi lesz a sztori vége?
7. Hány részt vagy évadot tervezel?

 

1. Szerintem ezzel nem fogok nagy meglepetést okozni, hiszen egyértelműen Lewis Hamilton lenne az a személy, akivel rettentően szívesen találkoznék!:). Már a kezdetektől fogva neki drukkolok, és mint versenyzőként, illetve  mint emberként nagyon szeretem.
2. Bár sajnos nem láthattam versenyezni, de rengeteg videót visszanééztem róla, és rengeteg cikket olvastam vele kapcsolatban. Egy biztos, ha akkor figyelemmel követhettem volna a száguldó cirkusz világát, ő lett volna a No1. Ayrton Senna da Silva...
3. Hát már 2007. előtt is nézegettem futamokat, majd 2007-2008 úgy kimaradt, hogy azon nincs mit szépíteni. Egy időmérőt, egy futamot sem néztem meg. Semmit... Viszont 2009. óta nem hagytam ki egyetlen egy futamot sem (kivétel a 2011-es Török nagydíj).
4. Igen:) Eddig kétszer (2011, 2012) is voltam a Hungaroringen! Természetesen idén is megyek!:)
5. Ez a történet már nagyon sok ideje érlelődik bennem, viszont talán eddig én sem voltam megérve hozzá. Most viszont ez az elsőszámú kedvencem (a történeteim közül), hiszen nem csak arról szól, hogy milyen szép is az élet, hanem bemutatja egy olyan lánynak az életét, akivel nagyon csúnyán elbánt a sors, és azt, hogy az ember lehet bármennyire is sikeres, és gazdag, attól még nem biztos, hogy boldog is. Mert vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet megvenni, mert egyszerűen megfizethetetlenek.
6. Hááát.. igazából két kimenetelű lehet. Még nem döntöttem, csak halvány elképzelések vannak a fejemben.
7. Fogalmam sincsen, és ez a legőszíntébb válasz, amit adhattam.:)

 

 

Akiknek továbbadom:

 

Lonzita

Deveczke

Bloodorange

Lya

Nandita

 

Mégegyszer nagyon szépen köszönöm, és megígérem a követkető bejegyzésem már a folytatás lesz!

 

 

Díj

Sziasztok!

 

Még nem résszel jövök, sajnos ahhoz még egy kis időre lenne szükségem... Viszont a blog egy újabb díjat kapott, amit ezúttal nagyon szépen szeretnék megköszönni Tina-nak!

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat!

2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a (feliratkozott) rendszeres olvasók száma!

3. Egy- egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról!

Akiknek továbbadom:

 

Lonzita

Bloodorange

Deveczke

Stella Nébel

 

 

 

 

12. rész- Egy nehezebb út...

Sziasztok!

 

 

Két hét után megérkeztem... Nem akarok fogadkozásokba kezdeni, de eléggé sűrű, és rossz hetek állnak mögöttem. Igazság szerint pontosan két hete kezdtem neki ennek a résznek a megírázához. Volt, hogy csak egy-két sort tudtam hozzáírni, volt amikor egy egész bekezdést is sikerült, de sosem fordult elő olyan, hogy huzamosabb ideig ültem volna a gép előtt.

A mostani részhez nem fűznék igazán semmit, de mindenképpen több kérdésre is választ kaptok. Talán Hope döntése a legfontosabb ezek közül. Jó olvasást szeretnék kívánni, és kitartást a jövő héthez!:)

ui.: nagyon szépen köszönöm az elöző részhez kapott kommenteket!:)

 

 

   Tekintetét kitartóan szegezte a lepattogzott oldalú, fehéres faliórára, miközben szemei szinte együtt rezdültek az ólomléptű mutatóval.   Az ujjai ideges ütemet táncoltak a térdein,  ajkai azonban hangtalanul formálták a szavakat. Tá-ti-ti-tá-ti-ti-tá-ti-ti... Az őrület határán táncolt, miközben füleit egy barátságtalan hang egyenletes csipogása bántotta, mely megtörte az ujjai alkotta ideges ritmust, ami egyre feszültebbé vált.

  Mély  sóhaj szakadt fel a mellkasából, amikor a kilincs egy halk nyöszörgés közepette lassan elindult lefele. A küszöböt egy mosolygós lány lépte át, akinek szürkés-kéken csillogó szemeiben megtört a sárgás lámpa fénye. Tekintetét végigfuttatta a szőkehajú nőn, akinek kezeiben lapok százai tornyosultak, ujjai között pedig egy ezüstösen csillogó tollat pörgetett, melynek fémmel bevont kupakján a sárgás fény szerteágazva festett kis  pontokat a fehér falakra. Halk léptekkel közeledett az ágy felé, majd a papírokat letéve a matrac végére megállt a francia nő mellett, aki gondterhelten emelte tekintetét a barátnőjére. Szemeiben kíváncsiság, félelem, nyugtalanság, és feszültség járt egy érdekes táncot, miközben ujjaival lágyan megérintette a sebes csuklót.

- Hope állapota továbbra sem stabil- válaszolt a szóban fel nem tett kérdésre, mire a francia nő lesütötte a szemeit, és idegesen beletúrt a barna hajába.

- Ugye nem fog meghalni, ugye nem?- pillantott az angol nőre, akinek arca hirtelen rezdülése nem sejtetett semmi jót sem.

- Mindent megtesznek érte- jelentette ki határozottan, majd halkan hozzátette, hogy- a többi márcsak rajta áll.- Cosette lehajtott fejjel, szótlanul fixírozta a fehér lapokkal kirakott padlót, és arcán gondterhelt vonalak futottak végig.

- Samy- egy izgatott női hang törte meg a pillanatokra beállt síri csendet, mely lassan rájuk telepedett.- Hans keres, azt mondta, hogy sűrgős- a harmincas éveinek elején járó nő idegesen tűrte a  barna haját a fülei mögé, miközben levegőért kapkodott.

- Köszönöm, máris megyek- bólintott, majd visszafordult a francia nőhöz- Cosette, nyugodj meg minden rendben lesz!- küldött még egy bíztató mosolyt a barátnője felé, majd a papírokat felkapva tempós léptekben hagyta el a helyiséget. A szobára megint csönd telepedett, csak az ablakpárkányon doboló esőcseppek, és a csipogó hang váltogatta egymást, egy idegörlő ritmust képezve.

   Eközben szélsebes léptek követték egymást a londoni Heathrow Airport homokszínű padlózatán, melyen apró, aranysárga fénypontok rajzolódtak ki. A nő erősen kapaszkodott a barnahajú párjába, miközben magányosan baktattak végig a kihalt repteren.

- Anglia- motyogta fejetrázva, és arcán  egy jól látható grimasz jelent meg. Morcosan vette le magáról a piros pulcsiját, és szemei az üvegen végigszánkázó esőcseppeket követték.

- A montreal-i időjárás jobban tetszett- dőlt neki az üvegnek, és karjait keresztbe fűzte a mellkasa előtt.

- Az biztos- mosolyodott el a spanyol, de a görbe vonal hamar egy csalódott vonallá egyenesedett.- Sosem szerettem Angliát- szűkítette össze a szemeit, és türelmetlen dobolásba kezdett az ezüstösen csillogó fémoszlopon. Az orosz nő elrugaszkodott az üvegfaltól, majd lassú léptekkel haladva apró köröket írt le.

- Jöhetne a taxi- dörmögte a spanyol pilóta, és tekintetével barátnője mozdulatait követte.

- Nem lenne rossz- nevetett fel cinikusan, majd megállt a méretes ajtó előtt.

- Lehet nem is jön semmiféle taxi sem ilyen ítéletidőben- húzta fel a szemöldökeit, és homlokán hosszú, és tanácstalan ráncok jelentek meg.

- Nem csodálnám, ha nem jönne- húzta apró fintorra a száját, majd várakozóan fújta ki az eddig benn tartott levegőt.

- Nézd, valami jön ott!- izgatottan mutatott a közeledő fénypontokra, és ajkai halvány mosolyra húzódtak.

- Taxi! Taxi!- boldogan kezdett el tapsikolni a szőkehajú modellány, és az ő arcán is megkönnyebbült mosoly  húzódott végig.

- Van Isten- bólintott, és piros pulcsiját a szőke lány felé nyújtotta, aki megmarkolva a puha anyagot, közelebb lépett a kijárathoz, mely érzékelve a nő jelenlétét, automatikusan kinyitódott. A férfi, és a nő a feje felé emelve a ruhadarabot tempós léptekben hagyta el a londoni repteret, és futott a sárga jármű irányába. Végre elindulhattak a kitűzött cél felé.

  Eközben a francia nő szemei le-leragadoztak,  miközben a villámok továbbra is képtelen formákat festettek a falakra. Gondolatai az elmúlt nap eseményein kattogtak, és elméjébe a baleset képkockái vehemensen, és megállíthatatlanul férkőztek be. Szemhéjait letapasztotta, és fejét a kezeinek támasztotta. Próbált minden egyes képkockát megsemmisíteni, és kitörölni az agyából, miközben mély, és nagy lélegzeteket vett.  Erősen koncentrált, hogy lüktető szívdobogását fékezni tudja, és feszülten harapott bele az alsó ajkába. Testén dermesztő hideg futott végig, míg a remegés csigolyáról, csigolyára haladt felfele a gerincoszlopán,  és értetlenül kapta fel a tekintetét a jobb vállára nehezedő kéz tulajdonosára.

- Niky?!- hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben szinte felpattant a székről, hogy szorosan magához ölelhesse rég nem látott barátnőjét.- Azt hittem, hogy még mindig a párizsi konferencián vagy- pillantott meglepetten a szürkés-kék szempárba.

- Ma reggel jöttem vissza Angliába, és amint meghallottam a híreket azonnal rohantam a kórházba. Komolyan mondom, hogy az ember még nyugodtan sem tud elmenni egy hülye megbeszélésre, anélkül, hogy történne valami- bosszankodott fejetrázva.- Mindig akkor üt be a krakk, amikor én nem vagyok itt- hangsúlyozta ki az ,,én" szót, miközben magára mutatott, ezzel is nyomatékosítva az elhangzottakat.

- Utoljára öt éve voltál hosszabb konferencián- húzta fel a szemöldökét és elmélázva bámult maga elé.

- Pontosan- bólogatott bőszen.- Méghozzá az európai nagydíj hétvégéjén- tette hozzá jelentőségteljesen, mire a francia nő mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Akkor mostantól mondj le minden egyes tárgyalást! Utálom a kórházakat!- forgatta meg a szemeit, miközben mély sóhaj szakadt fel a mellkasából.

- Rendben, az összeset le fogom mondani- bólintott, majd leült az ágy szélére, ezzel egy magasságba kerülve a francia nővel.- Olyan aranyos így- a vöröshajú nő, gyengéden simított végig a férfi karján, miközben arcán halvány mosoly húzódott végig.

- Olyanok vagytok Samy-vel!- rosszalóan nézett a 29 éves nőre, aki csak egy vállrándítással reagált az elhangzottakra.- Engem meg majd szétvet az ideg- mutatott magára bosszankodva.- Samy is azt mondta, hogy nyugodtan rendezgessem a dolgaimat, amíg pihen, de nekem egyszerűen nincsen szívem itthagyni- fújta ki a levegőt, és tekintetét az angol férfira emelte.

- Cosette, hidd el, én is mindig nagyon aggódok érte, de tudom, hogy milyen fából faragták- kacsintott a francia nőre, aki elgondolkozva meredt a távolba.

- Csak esik..esik, és esik.. Kiábrándító- fújta ki bosszúsen a levegőt, és kardigánja ujjával letörölte az ablakra telepedett párát, mely teljesen elhomályosította a kilátást.

- Elállhatna végre- értett egyet szerelmével, és fejét az első ülés háttámlájának döntötte.

- Már napok óta zuhog- az 50-es férfi megviselten pilllantott bele a tükörbe, és mellkasából mély sóhaj szakadt fel. - Sajnálom, de egy kis kerülőutat kell megtennünk- az éles ráncokkal tarkított arc fáradtan nézett hátra, miközben a kezek a kormánykereken pihentek.- A baleset miatt komoly a fennakadás, és még mindig folyik a helyszínelés- magyarázta vontatott hangon, miközben álmosan ásított fel.

- Rendben- bólíntott megértően a spanyol.- Még nagyon messze vagyunk?- kíváncsian emelte fel a fejét az idősebb urra, aki egy félszeg mosollyal az arcán határozottan rázta meg a fejét.

- Nem, egy jó 10 perc és ott vagyunk- tornásztatta meg a hátát, miközben a pirosan világító lámpát szemlélte.

- Az jó- az orosz nő kimerülten simított végig a homlokán, és tűrte hátra szőke haját, mely kócosan omlott keskeny vállaira.- Nando- fordult az oviedo-i férfihez, aki érdeklődve pillantott a kék szempárba- Semmi hír azóta?

- Semmi- arcát a tenyereibe temette, és egy halk morgás szakadt fel belőle, mire az orosz modell kezei körkörösen kezdték el simogatni a spanyol pilóta hátát.

- Az a lényeg, hogy mind a ketten megúszták komolyabb sérülések nélkül.

- Igen, de Cosette azt mondta, hogy hív, hogyha magához tért. Nos, ez még nem történt meg- ujjai, mint gereblye szántottak végig a barna hajrengetegen, miközben mélyen szippantott bele a levegőbe.

  Eközben néma csend telepedett a kis kórházi szobára, melyben a vakítóan fehér falakon furcsa árnyékképek játszadoztak. Csak az infúzió egyenletes csepegése, és a gépek monoton csipogás törték meg a csend örökérvényű hatalmát, melyet semmi sem másíthatott meg. Magabiztosan ült gyémántokkal díszített aranyszékén, és tekintélytparancsoló pillantásokat vetett az alig pár négyzetméteres helyiségre, melyben egy nyugodtan alvó angol férfi feküdt.

   Lassú léptekkel haladt végig az éjsötét folyosón, mely végeláthatatlanul futott végig a semmi közepén. Nem tudta, hogy hol van, hogy mi ez a hely, bizonytalanság vezette, és félelem fojtogatta ezen az ismeretlen, és kifürkészhetetlen úton.  Remegő ujjakkal tapogatott végig a barátságtalanul sima falakon, miközben verejték gyöngyözött a kétségbeesettségtől ráncos homlokán.

   Hirtelen vakító fénycsík húzódott végig előtte, mely éles kontrasztot képzett a mindent elnyelő sötétséggel. A világosság, mint parazita támadta meg a retináját, és szemeit összeszűkítve próbált előre törni. Látta maga előtt a biztonságot jelentő fényt, de nem érhette el. Minden próbálkozása kudarcba fuladt. Eszeveszetten rohant, üldözte, és nem tévesztette szem elől, de a fény gyorsabb volt nála. Az út lassan elfogyott a lába alól, és zsákutcába érkezett. Falak bástyázták körül, és bármerre fordult, akadályokba ütközött.. csapdába esett. A monoton fehérségen pedig betűk kezdtek rajzolódni, nagy és vérvörös betűk, melyek teljesen beterítették az eddig üres lapokat.

,, Sose jár a szerencse párosan, de a baj se magányosan!"- futtatta végig szemeit a szavakat képző hatalmas betűkön, és a félelem, mint jeges rémület futott végig reszkető testén. -Magányosan.. magányosan...- ismételgette maga elé suttogva, miközben szíve egyre hevesebben vert a mellkasában. A szavak lassan elmodósdtak, és a vér, mint tinta folyt végig a falakon, melyekre újjab sorokat festett egy imseretlen kéz, egy láthatatlan lény. -,,A remény olyan, mint a vér... Amíg áramlik az ereidben, addig élsz."- Az ijedtség, mint valami démoni erő szállta meg az egész testét, miközben eszeveszetten kapkodta a levegőt, mely pillanatok alatt fagyott meg az átláthatatlan labirintusban.

   A szíve alkotta gyorsan doboló ritmus egy kósza, de mégis meghatározó ütemét hátára kapta a jeges fuvallat, mely könyörtelenül, és vészjósóan járta körbe a rettegő férfit, és mint tornádó szántott végig megtépázott lelkén. Egy fájdalommal teli, könnyel áztatott szempár tükröződött vissza  a gesztenyebarna szemekben, melyek riadtan meredtek az ismerős, de mégis ismeretlen kékségbe. Agya kétségbeesetten kereste a képeket, melyek a balesethez vezettek. Azokhoz a döntő, és meghatározó pillanatokhoz, amikor ott ült az autóban, és ugyanezzel a tekintettel nézett farkasszemet. Félelem, sikoly, mindent beborító vérözön... vég. Újra, ás újra lejátszódott előtte az a végzetes jelenet, amikor az a törkény, és gyenge test tehetetlenül csapódott neki a szélvédőnek, akár egy rongybaba.

- A Te hibád! A Te hibád! Csakis a Tiéd!- egy hátborzongató hang visszhangzott vissza a füleiben, mire teljesen összerezzent.

-Én... én nem  akartam... nem akartam, hogy ez legyen!- az ajkak lassan formálták a betűket, és a szavak meggyötörten csengtek.

  - Lewis, ébredj fel! Ébredj fel! Lewis!- hirtelen puha kezek rángatták karjait, melyek határozottan húzták vissza a biztonságot jelentő könyörtelen valóságba.  Az érintés, és a hang mely távolinak hatott, egyre élesebb impulzusokat váltott ki a férfiból. A vérrel festett szavak, lassan csurogtak végig a kártyavárként összeomló falakon, és a sötétség helyét fény vette át.

  Hunyorogva pislákolt, miközben tekintete pánikszerűen futott végig a kis szobán. Fehér falak, jellegzetes szag, barátságtalan hangok, mind zavaró tényezők, melyek most mégis nyugalommal töltötték meg a testét, és lassították szíve szélvész ritmusát.

- Nyugodj meg, most már minden rendben lesz!- a kéz lágyan simított végig a kissé borostás arcon, a hang pedig egészen közelről szólt. Szemeiben egy szürkés-kék szempár tükröződött vissza, melyek vigyázóan tekintettek a férfira, aki továbbra is nyugtalanul kapkodta a levegőt, és  tudatosan  próbálta csillapítani szíve tempós dobolását.

- Én nem akartam.. nem- zavartan rázta meg a fejét, miközben hangja rekedtesen szólt. Az angol nő óvatosan ült le az ágy szélére, és lágyan kezdte simogatni a férfi kézfejét, akit úgy szeretett, mint igazi vérszerinti testvérét.

- Mit nem akartál?- kíváncsian emelte tekintetét a zaklatott férfira, aki  lesütötte a szemeit, és idegesen harapott bele az alsó ajkába.

- Meg.. megölni- válaszolta szaggatottan, majd a bal kezét a fejéhez emelve remegő  ujjaival feszülten szántott végig a mély seben, miközben körmeit szinte belemélyesztette a bőrébe. Éles fájdalom futott végig a testén, a fejétől, a gerincoszlopán keresztül, csigolyáról, csigolyára haladva, egészen a lábujjának a hegyéig.  Ajkait halk nyöszörgés hagyta el,  körmei azonban még erőteljesebben mélyedtek a bőrébe. 

- Engedd el!- a szőkehajú nő, megragadta a kezet, és a férfi törzse mellé helyezte.- Nem szabad Lewis, nem szabad- határozottan rázta meg a fejét, miközben továbbra sem engedte el a kezet, mely ökölbe szorítva remegett. - Nem öltél meg senkit, nem öltél meg!- a nő fogása a férfi szorításával párhuzamosan csökkent, miközben az angol luhunyta a szemeit, mire homlokán hosszú, és hektikus ráncok futottak végig.

- Cosette...Cosette ugye jól van?- kétségbeesetten pillantott fel a szürkés-kék szempárba, melyek alatt halvány nevetőráncok jelentek meg, és ajkai ívesen csúcsosodtak.

- Jól van, csak leküldtem, hogy igyon egy kávét- az angol nő kezei finoman simogatták a férfi arcát, aki egyre nyugodtabban vette a levegőt.

  Eközben gyors léptek követték egymást a kórház hosszú, és kihalt folyosóin, melyek szinte egy labirintust képeztek. Lépteiket vizes nyomok követték, miközben átfázva szipogtak, és szorongatták egymás kezét. Az orosz nő óvatosan tűrte a fülei mögé a homlokára tapadó szőke hajtincseit, és halkan kocogtatta a fogait, amit a spanyol pilóta észrevett, így  gyöngéden kezdte dörzsölni a  reszkető lány hátát.

   A folyosó végén egy női alak rajzolódott ki, akinek mozdulatai ismerősnek hatottak az oviedo-i férfi számára. A spanyol megszaporázva a lépteit közeledett barátjához, aki lassan bandukolt előttük.

- Cosette! Cosette!- a férfi hangja egyfajta megkönnyebbültséget sugárzott, miközben mégis sürgetően szólt. A francia nő meglepetten kapta hátra a fejét, amit törzse is követett. Amint megfordult arcára halvány mosoly ült ki, és szinte futott a ferraris pilótához.

- Nando!- ölelte szorosan magához, és arcát a férfi nyakhajlatába fúrta.- Olyan jó, hogy itt vagy, hogy itt vagytok!- távolodott el egy kicsit a barátjától, és tekintetét az egyedül ácsorgó orosz nőre emelte, aki bizonytalanul toporgott. - Köszönöm mindkettőtöknek!

- Nem kell megköszönni ez csak természetes- mosolyodott el a szőkehajú modellány, mire a spanyol férfi egyetértően bólintott.

- De, mert  ahelyett, hogy a napsütéses Montreal-ban szórakoznátok, most itt vagytok megázva, és átfázva. Tényleg köszönöm, igazi barátok vagytok- mondta meghatottan, és egyszerre ölelte magához a két embert, akik feladva a saját érdekeiket gondolkodás nélkül rohantak a borongós Angliába. Rengeteget jelentett ez a francia a nő számára, aki nem lehetett eléggé hálás ezért a gesztusért.

  A hármas számú műtőben azonban verejtékező orvosok rohangáltak, és szorgos kezek küzdöttek  egy fiatal lány életéért, aki tehetetlenül feküdt a műtőasztalon. Azonban a tehetetlensége ellenére a döntés az ő kezében volt. Tanácstalanul álldogált az Állomáson, és nem tudta, hogy mi tévő legyen. Két mozdony parkolt előtte, ellentétes irányba mutatva, és márcsak percei voltak hátra. Elgondolkozva emelte fejét az édesanyjára, aki könnyes szemekkel figyelte a gyermekét. Hope talán élete legnehezebb döntése előtt állt. Eldobni, vagy folytatni? Feladni, vagy tovább küzdeni? Menny, vagy Pokol?  Élet vagy halál?

   A harang háromszor kongott, és a szerető anyai kezek utoljára szorították meg a kislány vékonyka karjait. A két homlok egymásnak dőlt, az érzelmek pedig sós folyadékkal töltötték meg a szemeket.

- Szeretlek anya!- suttogta, miközben a könnycseppek  ádáz csatát vívva folytak végig a sápadt arcon.

- Én is, mindennél, és mindenkinél jobban, örökké!- a nő zokogva engedte el a gyermekét, aki bizonytalanul battyogott végig a fényes térköveken. Kezei erőtlenül kapaszkodtak meg  a korlátban, majd fellépett az aranyozott oldalú gőzmozdonyra, mely tekintélytparancsolóan fütyült, majd lassan kezdett zakatolni ezen a mindent befolyásoló, hosszú úton.

- Csak utoljára próbáljuk meg!- fordult levegőért kapkodva a nőhöz, miközben a defibrillátort szorongatta. Az orvos nem válaszolt, csak megengedően bólintott. A másodpercek lassan peregtek le a homokorán, az apró szemek pedig szinte egy helyben lebegtek a végtelenséget szimbolizáló, nyolcas alakú üvegtölcsérekben.

  A szív lassan lüktetni kezdett, és a monitoron végigfutó egyenes vonalt, az életet jelentő meredek kilengések váltották. A műtőben egyszerre sóhajtott fel férfi, és nő, az arcokon pedig megkönnyebbült, halvány mosolyok húzódtak végig. Hope a nehezebb utat választotta. Még nem adta fel az álmait, még nem mondott le egy új, és jobb élet reményéről. Felesküdött Gregor, és mindazok ellen, akik tönkretették az életét, és elvették a hitét. Nem tudhatta, hogy mi vár rá, hogy vágyai betejesülhetnek-e, csak egyet tudott még nem vitte véghez a küldetését. Hope az életet választotta...

 

 

 

11. rész- Állomás

Sziasztok!!

 

Rettenetesen szégyellem magamat, de jelen helyzetben a tanulás a legfontosabb, és mellette nagyon kevés időm marad! Ez a rész kicsit furcsára sikeredett, illetve hosszú sem lett, de arról biztosíthatlak benneteket, hogy készül a folytatás, amelyben sok kérdésre fogtok majd választ kapni! Többek között Hope döntésére, és Nandoék megérkezésére is sor kerül!

  Tudom, hogy egyáltalán nem mozgalmas a rész, de mindenképpen egy fontos darabja a történetnek!

Nah de Forma 1!!!:) Szerintem egész jó futamot láthattunk ma, és nagy gratuláció Nando-nak!! Hozta, amit mindig is szokott! Kimi is szép futamot futott, és amennyire nem örültem a múltkori Lewis dobógnak, most úgy ugráltunk a hugimmal a Tv előtt!:D Ha egyszer szívrohamot kapok az Lewis  miatt lesz!:) Kitartás jövő héten már Bahrain! Remélem minél hamarabb tudok jelentkezni a folytatással! ;)

   A fény parazitaként támadta meg a retináját, miközben hunyorogva pásztázta végig az eléje táruló csodaszép látványt. Vakító fehérség ölelte körül, mely selymesen simogatta, és gyengéden vezette előre a bizonytalan lányt. Csupasz talpait hajladozó fűszálak csiklandozták, és tündöklő szivárványok rajzolódtak ki előtte, melyek megtörték a monoton fehérséget. Vidámság töltötte meg a  papírt, melyen a színek érdekes játéka mosolyt csalt a szőkehajú nő meggyötört arcára. Lassan lépegetett ebben a végtelen térben, és a tenger lágy morajlása visszhangzott vissza a füleiben, miközben lábujjai között már apró homokszemek morzsolódtak. Lehunyta a szemeit, és teste lágyan ringatózott a partot csapdosó gyenge hullámokkal.  Lehunyta a szemeit, és élvezte ezt a varázslatos pillanatot, amikor talán életében először igazán szabadnak érezhette magát. Ez az újfajta, és eddig még ismeretlen érzés pedig szétáradt az egész testében, és óvatosan férkőzött bele minden egyes porcikájába. Felhőkön sétált, könnyed, és magabiztos lépésekkel, korlátok, és láncok nélkül, végre szabadon.

   Ott állt Meseország közepén, ahol  ezernyi színes virág mámoros illata bódította el, ahol a tenger végtelen kéksége békességet árasztott magából, ahol a Nap mosolyogva, és szikrázva sütötte be a mesebeli tájakat, és hatalmas, hófödte hegycsúcsok magasodtak a távoli messzeségben. Csak pislantott egyet és már más helyen járt, egy más időben,  lecsukta szemhéjait, és  először volt szebb számára a valóság, mint az elképzelt csodaország.
   Hitetlenkedve meredt maga elé, nem tudta, hogy hol jár, hogy mi ez a hely, csak azt tudta, hogy örökké itt akar maradni ebben a csodálatos világban, ahol csak hallomásból ismerik a fájdalom fogalmát, ahol nincsenek kételyek és befizetetlen számlák,  ott ahol Gregor nem irányíthatja tovább, azon a helyen, ahol a maga ura lehet, és nem szabják meg minden egyes lépését. Nyugalom, szabadság, remény, három szó, melyet talán már el is felejtett, és három érzés, melyet talán sosem érezhetett.
  Hirtelen régies, és repedezett falak között találta magát, és a síri csönd helyét átvette egy halk dudorászás, mely  megtöltötte a kis helyiséget.  A hang, és a dallam ismerősen csengett vissza a füleiben, mintha valahol, valamikor már hallotta volna. Pillanatok múlva pedig már puha kezek ölelték át a vékonyka derekat, mire félénken összerezzent, de a tapintás mégis ismerősnek hatott. Mintha valamikor, ugyanígy, ugyanezek a kezek fonták volna körbe a testét. Lassan megfordult az ölelésben, majd felnyitotta tengerkék szemeit, melyekben édesanyja mosolygós arca tükröződött vissza.
- Anya?- kiáltott fel meglepetten, és hitetlenkedve mérte végig az előtte álló nőt.- Anya, te vagy az?!- kérdezte már halkabban, és kék szemei boldog könnycseppektől csillogtak.- Anya... anya.. anya- suttogta meghatottan, majd szorosan magához húzta a nőt, és az arcát a nyakhajlatába fúrva szippantotta be azt a mézédes illatot, amely mindig nyugtató hatással volt a bongyorhajú kislányra. Ott álltak egymásnak borulva a kis gyermekszoba közepén, melynek falain bekeretezett, régies fényképek lógtak, melyeken egy boldog család, örömteli pillanatai voltak megörökítve. Ott álltak egy védelmező burokban, mely megtörve az idő végtelen, és egyenes vonalát, lebombázta a jelent, és a múltat elválasztó határfalakat. A szőkehajú lány újra átélhette azokat a pillanatokat, amelyeket mélyen vésett bele az emlékezetébe. Azokat az időket, amikor még ő is normális életet élhetett,  és egy nyugodt légkörben cseperedhetett. Azonban a felhőtlen gyermekévek hamar tovaszálltak, és az addigi nyugodt élete pillanatok leforgása alatt dőlt össze.
- Úgy hiányoztál anya!- szorítása még erőteljesebb lett, és úgy kapaszkodott abba a személybe, aki az életét áldozta fel a szőkehajú kislányért, mintha egy szakadék szélén lógna, és ez lenne az utolsó lehetősége, mintha más már nem menthetné meg a szörnyű haláltól, talán nem is menthette meg.
- Jaj, kincsem- a vigyázó kezek gyengéden simogatták a hátat, és a szavak lágyan búgtak a fülek mellett.- Nézz ide rám!- tolta el enyhén magától a szipogó lányt, és a hófehér arcáról gondosan törölgette le azt az édes folyadékot, amely teljesen elhomályosította Hope tekintetét.- Itt vagyok, mindig is itt voltam, és mindig ott leszek melletted, sosem hagynálak magadra!- puha tenyerek dörzsölték a libabőrös karokat, és a törékeny lány arcán halvány mosoly húzódott végig.
- Szeretlek- suttogta, és egy újabb könycsepp buggyant ki a szeméből, mely lassan gördült végig a hófehér bőrén, és tehetetlenül csepegett ártatlan lelkére.
- Én is szeretlek, mindennél, és mindenkinél jobban- az édesanya homlokát a gyermek homlokának döntötte, majd szorosan magához ölelte a szőkehajú lányt.- Kincsem, erősnek kell lenned mindig! Sosem adhatod fel! Én a háttérből figyellek mindig, és megpróbálok segíteni neked, ezt tartsd az eszedben!
- Anya, én csak melletted akarok maradni örökre! Én nem akarlak elhagyni téged soha többé!- a könnycseppek nedves foltokban terítették be a halvány drapp felsőt, és a lány keserves szipogása nem akart szűnni.
- Kincsem, nem maradhatsz itt!- tolta el magától, hogy a szemeibe nézhessen, melyekben most kétségbeesettség tükröződött vissza, nem akart megint bizonytalanságban élni.
- De én...én itt akarok maradni, veled!- döntötte le a fejét, és a lágy szellő belekapva a hajába, arcába söpörte a ragyogó, és szőke hajszálakat.
- Senkisem maradhat itt, ez a várakozó, és az egyik vonatra mindenkinek fel kell szállnia,  itt nincs maradás- nyúlt a  lány álla alá, és óvatosan felemelte a fejét.- Kincsem,  ezen a helyen csak átutazóban vannak az emberek, és te  döntheted el, hogy melyik vonatra szállsz fel, hogy merre mész tovább, de itt nem maradharsz.
- Én veled akarok menni, anya- pillantott fel a világoszöld szempárba, mely alatt vidám nevetőráncok sorakoztak. A múlt örömteli jegyei, melyek örök bizonyítékai az együtt eltöltött boldog időknek azzal a férfival, aki pillanatok leforgása alatt a végzetévé vált, és aki tönkretette, majd elvette az életét.
- Kincsem, várj még a döntéssel!- simított végig kislánya karján, majd gyengéden az ajtó felé fordította.
   Az alig hat négyzetméteres szobácskát hirtelen hangos gyermeksírás töltötte meg, és másodpercek múlva már az öreg faajtó keserves nyikorgása jelezte, hogy valaki belépett a kis helyiségbe. Hope kicsit megemelve a fejét érdeklődve figyelte az eseményeket. Egy férfi alakja kezdett körvonalazódni előtte, aki álmoskásan lépeget a hideg, és csokibarna parkettán, majd fáradtan lehajolva a kiságyhoz, óvatosan az ölébe emeli az apró testet, az ő testét.
- Cssss- a férfi keze lágyan simított végig a gyermek pici karocskáján, és az ajkai finom puszit leheltek a kis homlokára. Hope zavarodottan simított végig a jobb kezén, és az ujjai azt a pontot tapogatták, ahol a férfi ajkai megérintették a bőrét. - Aludj kincsem, aludj!- az apa gyengéden ringatta gyermekét gondoskodó karjaiban, miközben a nagy ablakhoz lépett. A szél lágyan lengette a fákat, melyek érdekes árnyékokat festettek a zöld pázsitra, és az utcák kihaltan futottak végig az angliai fővároson.  - Pici kincsem, nézd milyen nyugodt minden odakint! Mindenki alszik már! Kincsem, nyugodtan aludj el, apu majd őrzi az álmodat!- próbálta csitítani a gyermeket, aki lassan megnyugodott az egyenletes szívdobogásától. Igen, voltak idők, amikor még nyugtató hatással volt rá az édesapja jelenléte, annak a férfié, aki összerombolta a gyermeki kastély gondosan egymásra épített arany tégláit. Egy kastélyét, mely mint légvár pukkadt ki, és a király a népe, és a szerettei ellen fordult. A dícsőség teljesen megrészegítette, és azt hitte övé az egész világ, amelyben azt tehet, amit akar, azzal, akivel éppen a kedve tartja,  akkor, amikor neki jó, és ebbe senkinek sincsen semmiféle beleszólása sem.
- Én.. én el akarok menni innen!- a szőkehajú lány erősen szorította a világoskék felsője hosszú ujját, és szorgosan nyeldeste a könnycseppjeit. A gyűlöletet, amelyet a férfi iránt érzett semmisem enyhíthette.
- Rendben- megfogta a kezét, és a halványrózsaszín falak világoslilára színeződtek, a babaágy helyét pedig egy plüsmacikkal teleszórt kanapé vette át. Egy bongyorhajú kislány kúszott a virágos szőnyegen, és arcán hatalmas mosollyal tologatta ,,Dream Car" feliratú autóját, melyben két barbibaba üldögélt. Vidáman játszadozott, és szemei szinte csillogtak a boldogságtól. A földszintről azonban éles kiáltások zavarták meg az önfeledt játékot, és a cserfes kislány kíváncsian  kezdett lépegetni a folyosón, és állt meg a lépcsőfordulóban, hogy fejét a két korlát közé dugva szemlélhesse a lenti eseményeket.

 

- Tűnj el innen! Bűzlessz az alkoholtól!- hámozta le magáról az erős karokat, majd a mellkasának döntve a kezeit ellökte magától, és faképnél hagyta az egyensúlyozni is alig tudó férfit.
- Csak kerülj a kezeim közé!- sziszegte a fogai között, és bizonytalan léptekkel indult meg a nő után, miközben jobbra- balra dülöngélve hadonászott a levegőben, és minden kezébe akadó tárgyat a földhöz vágott. A kislány dermedten nézte végig a jelenetet, és az üvegszilánkok csilingelő hangja  félelmet költöztetett a kis testébe.
- Higgadj le!- ordította magából kikelve a nő, és a kezében levő pohár tartalmát a lázongó férfira öntötte.
- Te kis ribanc!- rántotta magához a szőkehajú nőt, és ajkait csücsörítve közeledett hozzá, miközben a pohár nagy robajjal érte a szalagparkettát. Egyszerre rezzentek össze, de Chelsea kihasználva az adandó lehetőséget, eltolta magától a férfit.
- Hagyj békén!- jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de Jake mit sem törődve a kéréssel, újra bepróbálkozott nála.
- Nekem nem mondhatsz ellent!- kapta el a nő karját, aki tehetetlenül zuhant az erős mellkasnak, és a férfi ajkait az övéire tapasztva vadul csókolni kezdte. Chelsea összeszedve minden bátorságát egy hatalmas pofont kevert le a férfinek, aki ezen felbőszülve teljes erejéből rántotta magához, majd lökte a falnak a női testet.
   A látottak teljesen felzaklatták a kis gyermeket, aki lábait himbálva halkan sirdogált a földön ülve. Azonban egyre erőteljesebb kiáltások töltötték meg
a kis házat, és a folyosóról dulakodás hangjai szűrődtek. A bongyorhajú kislány a korlátba kapaszkodva lassan feltápászkodott, majd óvatosan kezdett lefele lépegetni a lépcsőfokokon. Bizonytalanul sétált végig a nappalin, és lehúzva a kilincset lábával óvatosan berugdosta az ajtót, amelynek másik oldalán az apukája a hajánál fogva rántgatta az édesanyját.
- Hagyjad békén anyut!- markolt bele a férfi farmerjébe, aki idegesen lökte el magától a gyermeket. A bongyorhajú kislány feje a járólapon koppant, mire az anya megragadva a kis komódon árván álldogáló vázát a férfihez vágta, aki megszédülve zuhant a földre. Chelsea remegő karokkal nyúlt a gyermekéért, akinek tengerkék szemeit most könycseppek borították, melyek egymást követve szánkáztak végig a megszeppent kislány arcán.
  Hope üveges tekintettel nézte végig a jelenetet, és szíve hevesen dobogott a mellkasában. A múlt kegyetlenül tépte fel az oly nehezen begyógyuló sebeket, és a régi érzések fojtogatva törtek fel benne. A sírástól reszkető nő meggyötörten borult az édesanyja vállaira, és próbálta csillapítani  szíve szélsebes ütemét.
- Nem akarok több emléket!- suttogta el-elcsukló hangon, és zaklatottan túrt bele a szőke hajába.
- Rendben- az anya kezei körkörösen simogatták Hope hátát, és a kis ház pillanatok alatt tűnt el a múlt szürke homályában. A falak helyén, magas villanyoszlopok emelkedtek, a dohos szagot, friss és üde levegő váltotta, a lábak alatt pedig fényes térkövek futottak végig.
- Most.. most hol vagyunk?- zavartan pásztázta végig a teret, miközben furcsa érzés fogta el.
- Ezt itt az állomás- mutatott körbe a kezével, melyet Hope tekintete kíváncsian követett.
- De hogy kerültünk ide, egyáltalán mi ez a hely? - a szőkehajú lány értetlenül olvasta le a táblákra míves betűkkel felfestett szavakat, melyek különböző irányokba mutattak.
- A tudatalattid irányítja a törénéseket, én csak kísérlek az emlékek olykor zavaros, és kiszámíthatatlan útján. A te döntésed minden egyes szoba, hely, esemény, te alakítod így ezt az utazást.
- De hol utazunk?- ráncolta össze a homlokát, és az agya eszeveszett kattogásba kezdett. Információk hadai keringtek feldolgozatlanul a gondolatai között, melyek őrülten cikáztak a fejében.
- Az időben- a szó sokként hatott a nőre, a kifejezés megijesztette, a tudat pedig leforrázta. Utazás az időben... nem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges.
- És ha a jövőt akarom látni? Láthatom, hogy mi történne akkor ha.. ha visszamennék?- bátortalanul tette fel a kérdést.
- Nem- rázta meg a fejét, mire Hope lesütötte a szemeit- anélkül kell döntened, hogy tudnád, hogy mi vár rád.
- Nem akarom, hogy Gregor irányítsa az életemet- jelentette ki, és idegesen vakarta meg a tarkóját.- Azt nem... már felemésztette minden erőtartalékomat, nem érzem magamat már képesnek az állandó küzdéshez.
- Akkor fealadod?  Végleg?!