7. rész- Szétpattanó láncszemek

Sziasztok!

 

Tudom, azt mondtam, hogy talán előbb jön, de megint nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azokat elterveztem. De végülis már hozzászokhattam volna ahhoz, hogy valami mindig közbejön.. Nah mindegy is! Annyit szeretnék így előljáróban elárulni , hogy a következő rész nagy fordulópontot fog hozni! Megpróbálok minél hamarabb nekiállni, csak töriből nagy TZ lesz... és ugye Forma 1!!!! El sem hiszem, hogy elkezdődött!:D Igaz 0 óra alvással, de a Forma 1 mindent kárpótol!:)

 

 

   Ahogyan az aranysárga színű Nap megfáradva leszállt a fák lombkoronája mögött, a zöldes és vöröses színek, melyek élénken pompáztak a nappali világosságban, barnára, majd piszkosszürkére váltottak, és végül márcsak a Hold ezüstös fénye ragyogta be az éjszakai égboltot az ezernyi szikrázó csillag kíséretében. Sóvárogva tekintett le a nyüzsgő földi világra, ő nem lophatott csókot a kedvesétől, csak némi fényt, és a csillagok is álmosan nyújtózkodtak meg a végtelen univerzumban.

  Azonban a temészet nem öltötte magára az ólompalástját, nem tűntek el a formák kontúrjai, a szél viszont lágyan lengedezett, a lombok pedig erőtlenül hajoltak meg előtte, de így sem vetült szürkés árny a távoli erdőkre, és a csöndességbe burkolózó világ is csak illúzió maradt csupán. Vibráló fények villództak az utcákon, hangos kurjongatások töltötték meg a tereket, dübörgő zenére jártak a lábak, egyszóval zajlott az éjszakai élet.

- Miért is rángattál el ide?- hajolt közelebb az angol férfi a spanyolhoz, és érdeklődve kezdte pásztáztni a barna szempárt, amikor beléptek a nagy épületbe.  

- Mert Dasha imádja a kínait- magyarázta, miközben lassan lépegetett a dugulásig teletömött étteremben.

- Aha- bólogotatt mindenttudóan az angol.- Csak tudod van egy kis gond- emelte tekintetét a spanyolra, aki kíváncsian nézett az angolra- tudod engem nem Dasha-nak hívnak- mutatott magára, mire az oviedo-i férfi összeráncolva a homlokát kétségbeestten nézett a barátjára.

- Most te komolyan ennyire értetlen vagy?- szemei teljesen kikerekedtek, és hangszíne kissé felháborodottan csengett, miközben szája sarkaiban azért ott bújkált a mosoly is.

- Nem vagyok értetlen, csak még mindig nem tudom, hogy miért vagyok itt egy kínai kajáldában, amit köztudottan nem túlságosan szeretek, és akkor még finoman fogalmaztam- válaszolt erősen gesztikulálva.

- Te tudsz finoman is fogalmazni?! Micsoda meglepetések!- csapta össze irónikusan  a két tenyerét a spanyol.

- Most nem ez a lényeg- forgatta meg a szemeit az angol- hanem, hogy mi közöm van nekem ahhoz, hogy Dasha szereti a kínait?!- tárta szét a karjait, és érdeklődve várta az indokot, amiért szombat este elrángatták a szálláshelyéről, méghozzá egy versenyhétvégén.

- Holnap el akarom vinni vacsorázni, de gondoltam előtte egy kicsit tudakolózom, hogy melyik a legjobb kínai.
- És ehhez kellettem én- mutatott megvilágosodva  magára a brit, mire az oviedo-i férfi halványan elmosolyodott.
- Igen- bólintott, majd helyet foglalt a bárpultnál.- Nekem tetszik ez az étterem. Hangulatos-  húzta el a száját gondolkodóan.- Igen, talán ez a legjobb.
- Most magadat győzködöd?- nevetett fel az angol, majd ő is elhelyezkedett a magas bárszéken.
- Lehet- húzta fel szája egyik sarkát, majd a pincérhez fordulva rendelt két pohár sört.
- Én inkább csak narancslevet- javította ki a spanyolt.
- Narancslé? Ez most komoly?- könyökölt fel a pultra, és jobb kezével megtámasztva a fejét emelte tekintetét a stevenage-i férfira.
- Igen, versenyhétvége van. Majd esetleg a futam után- jelentette ki, miközben gondolatai már a 2011-es évben jártak. A péntek esti bulik emlékfoszlányai, az éjszakai piálások, és lógások a haverokkal. A család, és az igaz barátok elhanyagolása, konfliktusok tömkelege, és eredménytelenség. A magánéleti problémák, a kiábrándultság, és az élvezetek hajszolása, amelyek inkább teljesen tönkretették. Talán minden összefügött, talán egymás következményei voltak.
- Biztos?- ismételte meg a kérdését, és kíváncsian nézett az angolra.
- Biztos- bólintott, miközben egy pillanatra lehunyta a szemeit.- Meg egyébként is, valakinek haza kell vezetnie- hívta fel a spanyol figyelmét arra, hogyha egyszer eljöttek valahonnan, oda vissza is kell térniük. Talán az életben is így zajlik minden. Elbúcsúzunk, majd visszajövünk. Lehet, hogy pont  ezért mondjuk, hogy ,,Viszontlátásra" bízunk benne, hogy utjaink valahol még keresztezni fogják egymást.
- A spanyol elgondolkozott, majd intett a pincérnek.
- Igen uram?- fordult kíváncsian a kétszeres világbajnokhoz, aki időközben a pohárban levő szivószálakat kezdte bizergálni.
- Én is narancslevet kérnék inkább, persze, ha csak nem probléma- nézett a kiszolgálóra, aki csak megrázta a fejét.
- Egyáltalán nem probléma. Akkor két narancslé?- mutatta fel két ujját, mire az angol, és a spanyol egyöntetűen bólintottak.- Rendben, máris hozom!- ezzel el is lépett magára hagyva a két férfit.
- Mikor érkezik holnap Dasha?- törte meg a csendet az angol.
- Öhm. Hát úgy beszéltük meg, hogy olyan fél nyolc magasságában landol a gépe, és a repteren találkozunk, aztán onnan megyünk is a pályára- sorolta a holnapi programot az oviedo-i férfi, miközben végig a szeretett nő arca lebegett a szemei előtt. Boldogan gondolt vissza az első találkozásukra, és randevújukra, arra a pillanatra amikor először ízlelhették meg egymás ajkait, a nevetésekre, és a lopott percekre, amelyeket együtt töltöttek el a legnagyobb összhangban, és szeretetben. Igen, ki merte jelenteni, hogy szereti a nőt, és őrülten hiányzik neki a nap minden egyes percében, amikor nem lehetnek együtt.
- Értem- mosolyodott el őszintén az angol a barátját hallgatva, de a mosoly pár pillanaton belül rá is fagyott az arcára. Rossz emlékeket idéző  mosoly  volt ez, mely lassan egy apró fintorrá változott.
- Figyelj majd jövő héten elmegyünk egyet szórakozni, beszéltem már a srácokkal is. Jönne Nico, Felipe, Mark, Seb, és Jens is- próbálta jobb kedvre deríeni az angolt. Tudta, hogy nem lehet jó érzés, az ő elégedett, és boldog arcát látnia, amikor Dasha-ról beszél. Bár az angol palástolta az érzéseit, amennyire csak tudta, de ez nem mindig sikerült neki. - Nah mit szólsz hozzá?- mosolygott a barátjára, aki kitartóan mersztette szemeit egy pontra. A spanyol értetlenül kereste, hogy vajon mi lehet az, ami ennyire felkeltette a brit érdeklődését, de nem látott semmi érdemlegeset. Csak pár képkeret díszítette a falakat, amelyek az étterem különféle díjait fémjelezték, illetve egy-egy gyertya pislogott a gyönyörűen megterített asztalokon. Az étteremben keveredett a fitalaság féktelensége, és nemtörődöm életstílusa, a hagyományokat örző, precíz renddel. Az embert valami furcsa érzés vette a hatalmába, amikor belépett az épületbe, és orrát megcsapták a kínai étel különlegességek, olykor furcsa ízharmóniái. Talán pont ez fogta meg a spanyolt is, és egyértelműsítette benne, hogy ez a legtökéletesebb helyszín a holnapi randevúra. - Lewis!- kezdett el legyezni jobb kezével az elbambuló angol előtt, aki értetlenül kapta a fejét a férfira.
- Mit mondtál?- kérdezte, miközben kicsit zavarban érezte magát, hogy egyáltalán nem figyelt a barátjára.
- Azt, hogy jövő héten úgy gondoltuk a srácokkal, hogy elmegyünk egyet bulizni. Mit szólnál hozzá? - ismételte meg a kérdését, miközben a pincér letette a két narancslevet az angol, és a spanyol elé.
- Köszönjük!- mondták szinte egyszerre hálásan nézve a kiszolgálóra.
- Nincs mit- mosolyodott el, majd indult is folytatni a munkáját, hiszen egyre többen léptek be az impozáns étterembe, és szinte már az összes asztal foglalt volt.
- Nah akkor?
- Végülis nekem oké- vonta meg a vállait, miközben a két ujja közé beszorított fekete szívószál körbe-körbe járt a narancs színű üdítőben, ezzel kisebb örvényt előidézve az átlátszó üvegpohárban.
- Ezt a lelkesedést!- nevetett fel a spanyol pilóta barátja unott, és érdektelen arcát pásztázva.
- Én teljesen fel vagyok dobódva- húzta ki magát. - Koccintsunk a holnapi győzelmemre!- emelte fel a poharát.
- Na nem, legfeljebb az én győzelemre!- rázta meg a fejét, miközben bőszen magára mutogatott az oviedo-i férfi.
- Akkor egy közös dobogóra!- erre már a spanyol is beleegyezően emelte fel a poharát, amelyek két nagy mosoly kíséretében koccantak össze. Persze magukban gyorsan mind a ketten hozzátették, hogy ,,csakis mögöttem", de ez az egészséges rivalizálás teljesen belefért az ő kapcsolatukba. Mindig, mindenhol, mindenben az elsők akartak lenni, nem éreztek komprumisszumot ilyen téren, a versenyzés volt az életük.
  - Uraim egy sütit?- lépett egy kedves hölgy a két férfi közé, akik abban a pillanatban a pincérnőre kapták a tekintetüket. A fiatal nő egy nagy tányért tartott a kezében, amelyen apró, és ínycsiklandozó sütemények gőzölögtek. - Nagyon finomak, most sültek!- győzködte őket, mire a spanyol, és az angol gondolkodás nélkül nyúlt az egy-egy kiszemelt szerencsesütiért.
  Kíváncsian húzták ki a kis cetliket, amelyeket izgatottan nyitottak szét, és csak úgy falták az előbukkanó betűket. Bár úgy tűnt, mintha az angolt sokkal mélyebben érintené az olvasott szöveg, mint a spanyolt, aki csak jót mosolygott miután a mondat végére érkezett.
- Nah?- kérdezte érdeklődve az angol.
- ,,A szerelem: egyfülű kosár - olyan nehéz, hogy csak ketten bírnák könnyen – de csak egy füle van, hol az egyik cipeli, hol a másik."- olvasta fel, amit az angol figyelmesen hallgatott.- Semmi értelme ennek- legyintett, majd összegyűrte a papírt.-  A tiéd?- kérdezett rá az oviedo-i férfi is.
- ,, Sose jár a szerencse párosan, de a baj se magányosan!"- miután az angol kiejtette az utolsó szavakat, elmélkedve kezdte fixírozni a kis papírdarabkát. Nagy jelentőséggel bírt számára ez a kurta mondat. - Tehát ha valami jó fog velem történni, azt kétszeresen törlesztenem kell?- fejtegette, mire a spanyol halk kuncogásba kezdett.
- Ez csak egy papír! Komolyan mondom Lewis, semmi értelme ennek! Minden harmadikban ugyanez van leírva- magyarázta az oviedo-i férfi, de a britet egyáltalán nem sikerült meggyőznie ezzel az érveléssel.
- Akkor is érdekes- mondta elmélázva, majd belekortyolt a narancsízű löttybe.
- Mondom, ne foglalkozz vele! Egy nagy hülyeség az egész!- rázta meg a fejét a spanyol, miközben magába tömte az ízletes süteményt.- Hmm...- nyalta körbe a száját- ez egészen finom!
- Én most nem kívánom-  rázta meg az angol a fejét, majd fintorogva eltolta magától az édes finomságot.
- Biztos? Mert akkor én szívesen megeszem- futott össze a spanyol szájában a nyál, és szemeivel már háromszor megette a sütit.
- Biztos- tolta át az édességet az oviedo-i férfinak, majd kiitta  a maradék szénsavas italt is, és az üvegpoharat óvatosan visszahelyezte a poháralátétre.
  Nem úgy, mint Gregor, aki idegesen csapta a fekete munkalapnak a kis vodkáspoharat, mely darabokra törve, tehetetlenül terült el a bárpulton. A színtelen, és szeszes ital lassan folyt végig a sima felületen, és egy oválist alkotva tükrözte vissza a vibráló fények színes, és izgalmas játékát, illetve Hope komor arcát. Reménytelenül harapott bele remegő, vérvörös ajkaiba, és próbálta visszatartani a könyeit. Mellkasa befeszült, és lélegzete is elakadt. Az erősen kihúzott szemeiben félelem, és kétségbeesés bújkált, míg ujjait idegesen tördelte törzse előtt.

- Drágám, mit mondtál az előbb?- hajolt közel a reszkető lányhoz, és fejét elfordítva várta a választ.
- Hope mély lélegzetet vett, majd határozottan szóra nyitotta az ajkait.- Hogy többet nem fekszem le a te hülye ügyfeleiddel!- jelentette ki, miközben szíve olyan eszeveszett ritmust diktált, hogy majd kiugrott a mellkasából. Úgy érezte, mintha azoknak az erős, és vastag láncoknak a szemei, amelyek hosszú évek óta fogságban tartották,  sorban pattannának  szét, és egyre közelebb kerülne a szabadsághoz. A negyvenes férfi továbbra sem akart hinni a füleinek, így még közelebb hajolt a lányhoz.
- Megismételnéd, amit mondtál?- hangszíne egyre feszültebbnek hatott, miközben erei kitágultak
 az idegességtől. NEKI SENKI SE ELLENKEZZEN!!
- Többet nem fekszem le az ügyfeleiddel- ismételte meg kicsit finomabban, miközben hangja egyre bizonytalanabbul szólt.
- Hogy merészeled?- kapta el  Hope gyenge karját, majd kirángatva a nagy teremből, a falnak lökte az erőtlen lányt, akinek feje tehetetlenül csapódott neki a polc éles sarkának.- Ismételd meg, ha mered!- ordított torka szakadtából a barna szemű férfi, miközben Hope arcán lassan folyt végig a sötétvörös csík.- ISMÉTELD MEG!!!- rántotta magához, de Hope a férfi mellkasának támasztva a kezeit, ellenkezett, és  próbált elmenekülni. Gregor azonban erősebb volt nála, és az aranyszőke hajába belemarkolva, rántotta vissza magához, majd kezdte el csókolgatni a lány nyakát.


 

6. rész- Bókok, és feladás

Sziasztok!!!

 

Nagy nehezen megérkezett a rész! Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy ma sem tudom hozni, de végülis mégis elkészült... Talán a következő rész hamarabb fog érkezni, mivel szinte minden létező tantárgyból írtam tz-t az elmúlt egy héten, bár holnap még nagy tz franciából, de utána talán egy kis nyugi jön.. Szép remények:) Igazából már nagyon be vagyok sózva a Forma-1 miatt, szinte számolom vissza az órákat! Remélem, hogy jó hetetek volt, és sok kitartást, illetve erőt szeretnék kívánni a következőre, ami csak 4 napból fog állni!! Jó olvasást mindenkinek!:)

  Cosette mosolya még szélesebb lett, öröm volt ránézni, mint amikor a háborgó felhőrengetek mögül előbújnak a Nap éltető sugarai, és beragyogják a szürke égboltot. Ajkai gyöngédre szelidültek, és ahogyan szája sarkai egyre megasabbra kúsztak, az ajkak lassan szétnyíltak, és előcsillantak közülük a keskeny és fehér fogai. Vidáman sétált végig a boxutcán, és ahogyan elhaladt a box-ok előtt minden szem rá szegeződött. Lépései magabiztosak, mégis könnyedek voltak, boldogságtól csillogó szemeit pedig méretes napszemüveg takarta. Célirányosan menetelt a nagy, és szürke Motorhome felé, miközben az egyre jobban feltámadó szél lágy táncot járt vállaira omló gesztenyebarna hajával.

  Könnyedén lépkedett felfele a lépcsőfokokon, miközben mosolya levakarhatatlanul pompázott boldogságtól tündöklő arcán.

- Cosette!- a lány meglepődötten fordult vissza az ajtóból neve hallatán, de amint meglátta a lépcső aljában álldogáló 183 centiméter csupa lazaságot, az ajkai alkotta egyenes talán még boldogabb görbévé változott.

- Szia Jenson!- köszönt, majd nekidőlve a falnak várta, amíg az idősebbik brit pilóta is felmászik a lépcsőn.

- Mi ez a fene nagy jókedv?- fürkészte gyanakodva a nő tekintetét, amire Cosette csak egy vállrándítással válaszolt.

- Nem lehet egyszerűen csak jó napom?- pillantott fel a férfira, és kérdően nézett bele azokba a kék szemekbe, amelyek régen oly sokat jelentettek a számára. Viszont miközben elveszett a kékségben, talán a mosoly is lefagyott az arcáról. Az emlékek újra a felszínre törtek, és parazitaként támadták meg a nő gondolatait, azonban Cosette nem szerette volna, hogy a férfi lássa rajta a gyengeséget, így megpróbálta visszaerőszakolni arcára a mosolyt, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt... Bármennyire is el akarta felejteni a múltat, a múltukat, nem tudta.

- De neked nem szokott csak úgy egyszerűen jó napod lenni- kötötte továbbra is az ebet a karóhoz a férfi, majd egy újabb lépést tett meg a nő irányába.

- Most mégis az van- jelentette ki egyszerűen. Lábai már vitték is volna tovább, be az épületbe, a kis szobába, azonban valami ott tartotta, így egy tapodtat sem moccant.
- Cosette- a pilóta egy kis szünet után nyitotta szóra a száját, majd zsiványan elmosolyodott, mire a nő értetlenül megrázta a fejét.

- Komolyan mondom irigylem Lewis-t- fonta keresztbe a kezeit, miközben hangja sértődötten szólt.

- Jaj, Jens- mosolyodott el kislányosan a nő, majd lehajtotta a fejét, és a földet kezdte fixírozni. Miért gyengül mindig el? Miért van ekkora hatással rá? Miért nem tudja elfelejteni? Csak ezek a kérdések foglalkoztatták Cosette-t, azonban válaszokat nem kapott.

- Most miért Cosette?! Gyönyörű vagy, és ezt még a vak is látja!- simított végig a lány karján.- Ha te lennél az edzőm, akkor egész nap ott szenvednék az edzőteremben csak azért, hogy veled lehessek!- Cosette nem igazán tudta kezelni a férfi közeledését. Meglepték az elhangzott szavak, melyek egyszerre melengették a szívét, és állították kételyek elé. Lábait tanácstalanul mozgatta a térkövek közötti fugacsík felett, míg lábujjaival ütemesen dobolt a sportcipőjében, nem mert a férfi szemeibe nézni.

- Jens- törte meg végül a csendet, mely egészen rájuk telepedett. Ez nem az a fesztelen, és nyugalmat árasztó csend volt, melyhez nem kellettek szavak, sokkal inkább az a kínos, és zavaró szótlanság.- Én nem tudom, hogy erre mit mondhatnék- pillantott fel a férfira, aki a lány tekintetét kezdte fürkészni.

- Nem kell semmit sem mondanod, csak kikívánkozott belőlem- vonta meg a vállait.- De te is tudod jól, hogyha nem lett volna Jessica, akkor teljesen máshogy alakult volna köztünk minden, és most az én edzőm lennél, nem pedig Lewis-é - kacsintott, és mondandója végégre még egy félszeg mosoly is kúszott az arcára. A lány ezúttal nem kapta el a fejét, hanem kitartóan állta a férfi tekintetét. Agyában gondolatok ezrei cikáztak, ahogyan a kékes szempárba meredt. Mindig is érezte, hogy Jenson más szemmel néz rá, mint a többi férfi, és ezen feltételezése már egyszer bizonyosságot is nyert. Viszont úgy hitte, hogy ezt akkor sikerült tisztázniuk, még annak ellenére is, hogy az elmúlt időszakban állandóan róluk sutyorogtak, arról, hogy talán valami elindult közöttük, de próbálta elhessegetni ezeket az elképzeléseket, nem mert igazán hinni bennük. Számára a munka, és a magánélet két különböző fogalom volt, amelyeket nem lehetett semmiképpen sem összeegyeztetni, és ott volt Jessica is, így teljes mértékben ki volt zárva bármiféle szerelmi szál közöttük.

- Jens!- hirtelen egy mérges férfihang szakította meg a szemkontaktust, hiszen mind a két fél a hang irányába kapta a fejét.

- Jonh- sóhajtott Jenson, amint meglátta a sajtósát. Mérges volt, hogy pont most érkezett, és nem pár perccel később, hiszen úgy érezte, hogy a nővel még nem zárta le ezt a témát, és semmit sem utált jobban, mint egy befejezetlen beszélgetést. - Mi a baj?- nézett várakozóan a férfira, miközben arcizmai befeszültek, és szinte a homlokára volt írva az idegesség. De a másik férfit egyáltalán nem hatotta meg, hogy sikerült ennyire felbőszítenie a pilótát. Közelebb lépett hozzájuk, majd jelentőségteljesen Jenson-ra emelte a fejét.
- Gyere velem- hangzott magabiztosan a két szó, majd a férfi már fordult is, lehetőséget sem adva ezzel a pilótának, hogy ellenkezzen.
- Menj!- szólalt meg Cosette, miközben az egyre távolodó sajtóst figyelte.- Biztos valami fontosról van szó- emelte tekintetét a férfira.
- Mi is fontos dolgokról beszéltünk- nyúlt a lány keze után, azonban ő hátrálni kezdett.
- Jens, menj!- parancsolt rá a pilótára, aki rögtön szóra nyitotta volna a száját, ha a nő nem folytatta volna a mondanivalóját.- Úgy érzem ez a téma már régen le lett zárva. Akkor, ott, este tisztáztunk mindent- lassan, és tagoltan beszélt, miközben végig a férfi szemeibe nézett. Arca nyugodtságot tükrözött, mimikája lágy, és szelíd volt.
- Az én részemről nem- vágta rá, miközben határozottan megrázta a fejét. Az ő arcáról a nyugalom semmilyen jelét sem lehetett leolvasni, a türelmetlenséget viszont annál inkább. Zavarta az egóját, és a hiúságát, hogy valaki ilyen szinten ellenállni tud neki. Egy nő visszautasítása mindig fájdalmas, azonban Cosetté klönösen az volt számára.
- Ha te nem mész, akkor én megyek- jelentette ki a nő, majd ellépett a férfitól.
- Beszélnünk kell- kapta el Cosette a kezét, és maga felé fordította a nőt, aki rögtön elrántotta a karját. Nem szerette, ha uralkodni próbálnak rajta, főleg akkor nem, ha ezt egy férfi teszi.
- De nem most- mondta makacsul, majd faképnél hagyva a férfit nagy léptekben haladt a kis szoba felé.
  A helyiséget lágy szuszogás töltötte meg. A férfi nyugodtan terült el a kék matracon, fülén a fejhallgatójával békésen szunyókált. Mellkasa egyenletesen, és lassan emelkedett fel és le, míg száját időnként halk nyöszörgések hagyták el. A nő kissé ingerülten nyitott be a szobába, de amint meglátta a magzatpózban édesen alvó férfit, arcvonásai rögtön rendeződtek, és szája sarkaiban megint ott bújkált az a mosoly, amelyet a kékszemű pilóta hervasztott le az arcáról. Az ajtó viszont hangosan csapódott be Cosette mögött, amire a férfi nyűgösen mordult fel, és kezdte el dörgölni a szemeit.
- Mi a fenéért csapkodod az ajtót?- ült fel, és morcosan nézett a barna hajú nőre, aki megbánóan sütötte le a szemeit.
- Sajnálom...csak- vett egy mély lélegzetet, majd lehajtotta a fejét.- Nem akartalak felébreszteni- mondta kiskutyaszemekkel, amire a férfi összes dühe egy pillanat alatt elszállt.
- Gyere ide!- csapkodta meg maga mellett a matracot, mire a nő halványan elmosolyodott, majd kibújva a sportcipőjéből terült el az ásítozó férfi mellett.- Mi a baj?- kérdezte a férfi egy kis aggodalommal a hangjában, és a nő fejét óvatosan felemelve, a lábaira döntötte, így  már egymás szemébe tudtak nézni.
- Jenson- fújta ki a bent tartott levegőt, és lehúnyva a szemeit, kissé gondterhelten túrt bele a gesztenyebarna hajába.
- Bepróbálkozott?- tette fel a kérdést, amelyre a nő egy bólintással adta meg az egyébként is egyértelmű választ.
- Tudod, én már régen lezártam magamban ezt az egészet, én nem akarok tőle semmit- magyarázta, miközben hol a férfi gesztenyebarna szemeit, hol a halványrózsaszínre festett körmeit bámulta.
- Tudom Cosette, de ezek szerint ő még mindig beléd van zúgva, ami nem is  csoda, hiszen egy gyönyörű, okos, dögös és talpraesett csajszi vagy, bármelyik pasi szívesen elfogadna a barátnőjeként, sőt - vigyorodott el, mire a nő durcásan fonta össze a karjait a mellkasa előtt.
- Ezt csak azért mondod, hogy jobb legyen a kedvem- szűkítette össze a szemeit, mire a férfi mosolyogva megrázta a fejét.
- Ha azt mondanám, hogy csúnya, buta, és rusnya vagy, aki nem kell senkinek sem, az jobb lenne?- húzta fel a szemöldökét, és érdeklődve fürkészte a nő tekintetét.
- Hát ha úgy gondolod- rántotta meg a vállait, és a körmeit kezdte tanulmányozni.
- Nem gondolom úgy, mert ha azt mondanám, akkor hazudnék. Szép vagy, okos, aranyos, kedves, belevaló csajszi, aki még a Forma-1-hez is konyít valamit, úgyhogy úgy vagy tökéletes, ahogy vagy- a nő szívét melegség töltötte el, ahogyan a férfit hallgatta. Jólestek számára a dícsrő szavak, amelyek a barna szemű férfi szájából őszintén szóltak.
- Te mindig fel tudsz vidítani- pöckölte meg a férfi orrát, mire ő elkapta a nő kezét, és arcán zsivány mosollyal kezdte el csikizni Cosette  hasát. A kis helyiséget hamar hangos kacarászás töltötte meg, és a nő alig kapott levegőt a féktelen nevetéstől.
   Miközben a kanadai szobát jókedv, addig a londoni lakást sötétség uralta. Hope összezuhanva ült a hideg padlón, és a sűrű cigifüst miatt könnyező szemeitől csak foltokat látott maga előtt. A tárgyak teljesen összemosódtak számára, és egyáltalán nem tudta kivenni az alakokat. Talán eddig bírta elviselni a megpróbáltatásokat, teljesen összetört, és magába zuhant. Talán végleg feladta...

 

5. rész- A Nap mindig felkel...

Sziasztok!!

Itt vagyok.... Sajnálom, hogy megint egy teljes hétnek kellett eltelnie, de nincs időm. Mindig igyekszem, de a legtöbbször már képtelen vagyok írni, mert egyszerűen már nem működik az agyam a tanulás után. Remélem, hogy továbbra is megajándékoztok pár kommenttel. Nyugodtan írjátok le a véleményeteket, legyen az jó, vagy rossz, nem számít! Szeretnék ezúttal is jó olvasást kívánni mindenkinek, illetve sok erőt az elkövetkezendő héthez!:)

  Halk neszek váltották fel  az éjszakába burkolózó csöndességet. Buszfékek csikorgása, motorok lágy zümmögése, a tenger andalító morajlása,  titokzatos szavak sokasága, és biztos lépések kopogása. Miközben a Nap sugarai mosolyogva nyújtoztak meg, és terültek el a kék égbolton, addig a Hold fáradtan vánszorgott lefele a fehéres fátyolfelhőkön az ezernyi apró fénypont kíséretében.

   Álmos arcok várakoztak a buszmegállóban,  megfáradt karok szorongattak telepakolt szatyrokat, fiatalok sétáltak fásultan nagy iskolatáskákkal, dolgos üzletemberek rohangáltak aktatáskákkal, és a boltok ajtajain megfordultak a világoszöld táblák, melyekre míves betűkkel volt felírva az rövid, alig ötbetűs szó, mely azt jelentette, hogy a pékségekben már szorgos kezek dagasztják a tésztát, és ropogós cipók sülnek a kemencében. Minden a megszokott rendben folyt, mindenki tudta, hogy hova tart, hogy mit akar, hogy mi a dolga.  Csak Hope kóválygott lefolyt sminkkel, csapzottan, és megszégyenülve a szürke londoni utcákon. Az emberek sorban néztek utána, ahogyan elhaladt előttük, szinte a bőrén érezte a tekinteteket, melyek egyszerre voltak elutasítóak, és sajnálkozóak.

  Leszegett fejjel, sietős léptekkel, szinte szaladva ment végig a hosszú úton. Nem figyelt senkire, és semmire, szemei előtt csak a cél lobogott, minél hamarabb hazaérni. Magassarkúja egyre gyorsabb ütemet táncolt, egészen egy elvétett lépésig. Egy lépésig, melynek következtében esetlenül zuhant előre. A földön heverő, apró kavicsok rögtön felszakították  bőrét, melyből azonnal kibuggyant a vér. Fájdalmas arccal kapott a térdéhez, és törölgette le a vöröses vért, amikor egy segítő kéz nyúlt a lányért.
- Kisaszony, minden rendben van?- kérdezte a meleg, és kedves hang. Hope zavarodottan emelte fel a fejét, az elegáns ruhát viselő férfira, majd ahelyett, hogy megkapaszkodott volna az erős karba, tenyerére támaszkodva nehézkesen felállt, és rohanni kezdett. Miközben szemeit megtöltötte a sós folyadék, egyre ziláltabban kezdte venni a levegőt. Lábai már nem bírták tovább, letért az útról, és jobbra kanyarodott. Remegő kezekkel túrt bele aranyszőke hajába, és ujjai, akár gereblye a földet, fésülték hátra tincseit. Azonban a kezek megálltak, és idegesen markoltak bele a puha hajrengetegbe, és az ujjak kétségbeesetten kezdték tépni a szálakat. Kipirosodott arcán, sorra folytak végig a könnycseppek, és a falnak dőlve lassan lecsúszott a földre. A fej előredőlt, és a kihalt sikátort hangos zokogás töltötte meg.

  Egy keserves zokogás, mely feltépte az oly nehezen begyógyult sebeket. Élete összes sérelme egyszerre tört felszínre, ezzel teljesen kizsigerelve a meggyengült lányt. Könnycseppjei, a fájdalom kesernyés aromái, szívdobbanásai, gyötrelmes életének visszaszámlálói, tengerkék szemei a remény utolsó szikrái. Hope, egy név, mely ezeket az apró szikrákat jelentette. A név, melyet tőle kapott. A személytől, aki az életet ajándékozta neki, és aki megpróbálta megóvni minden rossztól. A végsőkig küzdött, és nem adta fel, csak azért, hogy megmenthesse a bongyorhajú tündérkét. Azonban az életével fizetett.
   Ahogyan Hope a vérző sebére pillantott, édesanyja vészjósló sikolya rémlett fel benne. Újra látta azt a vöröses csíkot, mely lassan kúszott végig a  földön fekvő élettelen testen. Mellkasába remegés költözött, szívébe betölthetetlen űr tátongott, és gondolataiban gyűlölet burjánzott. Gyűlölet, melyet az apja ébresztett benne. Hope sosem tudta, hogy milyen érzés hazatérni. Őt nem vette kerül nyugalom, és szeretet. Csak erős kezeket érzett, tenyereket, melyek arcán csattantak, szorításokat, melyek vékonyka, és gyenge karjait rángatták, csak a meggyalázásokra emlékezett, melyek az ágyra lökték, csókokra, és durva érintésekre, mely halk zokogásra késztették, kéjes sóhajokra, erőszakos, és uralkodó lökésekre, melyek bemocskolták tisztaságát, és reményvesztetté tették. Ürességet érzett, ürességet... mindent elnyelő ürességet.
  Azonban a genfi házat halk dalolászás töltötte meg, miközben a férfi egy fáradt sóhajjal fordult át a másik oldalára. Viszont a hang egyre erőteljesebben szólt, és a mocorgások egyre közelebbinek hatottak, így az angol pislogása is sűrűsödni kezdett, mialatt álmosan nyújtózkodott meg. Puha takaróját óvatosan rugdosta le magáról, majd nehézkesen kimászott a nagy, és meleg ágyából. Hátát kiroppantotta, és papucsába belebújva csoszogott ki a szobájából, és vánszorgott le a lépcsőn. Ahogyan lefele haladt, úgy lett egyre gyanakvóbb is. A dalolászás nem akart megszűnni, és a kávéfőző süvítése a konyhából hallatszódott.
  Azonban valahonnan ismerős volt számára ez a hang. Gondolataiba egy mosolygós, és boldog lány arca költözött, aki vígan táncikál az abu-dhabi-i győzelem estéjén. Emlékszik, hogy a lány magával akarta húzni őt is a táncparkettre, amit persze nem akart, ezért heves ellenkezésbe kezdett. A lány viszont hajthatatlan volt, és végül megadta magát, így együtt ropták tovább. Nagy nevetések közepette, vidáman telt azaz este, mely végleg kirángatta abból a mély gödörből. Ott azon a napon egy új fejezetet nyitott az életében.
  Arcán egy görbe vonal futott végig, és ezzel a nosztalgikus mosollyal lépett be a konyhába, ahol a barna hajú lány sürgött-forgott lázasan. Haja lágyan esett vállaira, kezei szorgosan pakolásztak,  karkötője apró kristálykövei, pedig színes fényrengeteget varázsoltak a vanília színű falakra. Pillanatok alatt képes volt vidámságot festeni elszomorodott arcokra, eltökéltséget költöztetni reménytelen szemekbe, és feléleszeni elfáradt, és elernyedt lelkeket. Sugárzott belőle a jókedv, és a szeretet.
- Jó reggelt!- kiáltotta el magát boldogan a lány, amint meglátta a pizsamába öltözött pilótáját. Szemei csillogtak, hangja kedvesen szólt, és egy apró puszit lehelt a kicsit borostás, és  álmoskás arcra.
- Cosette, te hogy kerülsz ide?- nevetett fel, miközben hitetetlenkedve megrázta a fejét.
- Gondoltam megleplek egy kis reggelivel- mutatott a guszta szendvicsekre, és az asztalra helyezte őket. - Nah meg egy kis gatyábarázás is rádférne, úgyhogy kaja után irány a park!- adta ki a vezényszót, és leült az egyik székre.
- Ki hitte volna?!- tárta szét a karjait az angol, majd  helyet foglalt ő is, miközben maga elé húzta a szendvicses tányért. Hasa már korgott az éhségtől, és a gusztán elkészített szenyókat szemlélve még a nyál is összefutott a szájában.
- Héhé!! Nem faljuk ám fel az egészet! Még a végén szép, kis úszógumicska fog ide nőni- csípett bele zsiványan a férfi oldalába, aki rögtön odakapta a kezét.
- Nem bántjuk a kisebbet- mondta durcásan, és összeszűkítette a szemeit, Cosette azonban csak nevetni tudott az eléje táruló látványon.
- Olyan aranyos vagy ilyenkor!- simogatta meg a férfi arcát, majd egy puszit nyomott rá. Számára az angol olyan volt, mint egy testvér. Cosette mindig is szeretett volna egy öcsikét, vagy egy bátyuskát, és ezt Lewis, és Nando személyében meg is kapta. Imádta az ő kis öcsikéjét, aki mindig mosolyt tudott csalni az arcára. Aki habár időnként mogorva volt, és rideg, elutasító, és bunkó, de mindig számíthatott rá. Benne volt a hülyéskedésekben, és kész volt idiótát csinálni magából csakis Cosette kedvéért. Előtte meg tudott nyílni, és 100%-ban magát tudta adni, az igazi Lewis-t.
  Miközben Cosette-ék reggeliztek, a spanyol repülőgépe már Barcelona-ban landolt. Izgatott volt, hiszen másfél hét után újra láthatja az ő "Dasha-ját". Teljesen belezúgott abba a nőbe, és a rabjává vált már az első pillanatban. Amikor először belenézett azokba az ártatlan világoskék szemekbe, tudta, hogy ő lesz az igazi. Talán a nagy Ő, akire mindig is vágyott...

4. rész- Erkölcs



 

Sziasztok!!!

 

Sajnálom, hogy csak most, de egy eléggé sűrű hét van mögöttem. Egy kis kérést szeretnék intézni felétek! Gondolom, mindenkinek van egy kis mappája/mappái a gépén a kedvenc énekeséről, színészéről, sportolójáról stb. Nekem is, nem is egy!:) Nos, esetleg Alonso-ról, Seb-ről, Kimi-ről tudna- e nekem valaki ilyet küldeni? Csak azért mert az adott szurkoló a kedvencéről lecsap minden egyes jó kis fotóra, amiket itt-ott talál véletlen, vagy hosszas keresés eredményeként bukkan rá. Ha lenne időm, szívesen kutakodnék én is, de sajnos egyelőre örülök annak, ha egyáltalán körübelül hetente tudom hozni a friss részeket. Ha valaki úgy gondolja, hogy szívesen elküldené nekem, akkor ezt a lilly55@citromail.hu- címre tegye meg! Előre is köszönöm!

Az oldal átlépte az 1000-es látogatottságot! Nagyon szépen köszönöm, és jó olvasást szeretnék kívánni  mindenkinek!

 

 

   A férfi boldogan elmosolyodott, és ezzel a görbe vonallal hajtotta álomra a fejét. Álmaiban azonban zord vidéken vándorolt. Egy olyan helyen, amelyet  lidérces farengeteg övez, süvítő szél jár át, szakadó hó ejt fogságba, átláthatatlan köd emészt fel, és csontfagyasztó hideg ural. Szinte érzi ahogyan testéből elszáll a maradék erő, és összetörten zuhan a semmibe. Húzza lefele a mély, bekebelezi a  végtelen sötétség, némán, és egyedül tűnik el, nem érti, hogy hogyan kerülhetett ide, nem értette, hogy miért kínozza őt ez a rémisztő rémálom már hetek óta.

  Hope azonban nyitott szemmel éli át ugyanazt, amit a férfi az éjszaka leple alatt. Ő is fél, ő is egyedül van, őt is átöleli a sötétség, és elveszettnek érzi magát ebben a hatalmas világban. Számára ez az élet, nem egy álom, amelyből bármikor felébredhet. Nem egy álom, mely a nap sugaraival tova száll, nem egy álom, melyet a tudatalatti képez, nem egy álom, mely bármikor véget érhet, nem egy álom, hanem az élete, mely Gregor kezében hal meg, és éled újjá minden egyes nap. A férfijéban, akinek szemeiben olyan düh izzot, amely teljesen megrémítette a törékeny lányt.

   Rettegett ettől a férfitől, bármikor, amikor meglátta, -vagy csupán meghallotta, ahogyan valaki kiejti a nevét-, hasa rögtön görcsbe rándult, és félelem költözött teste minden egyes porcikájába. Gregor a lány hóna alá nyúlt, és úgy kezdte el kivezetni a szórakozóhely füstös épületéből, mintha ők egy párt alkotnának, legalábbis a külső szemlélők számára így tűnhetett, viszont Hope karján érezte a férfi erős szorítását, szemeiben látta a düh lángoló tüzét, és füle mellől hallotta azokat a mély lélegzetvételek, amelyek azt jelentették, hogy igencsak türelem híján van, és bármelyik pillanatban felrobbanhat.

- Hogy merészelsz így beszélni velem?- a hang felháborodott volt, az arc megrökönyödött, a mozdulatok felsőbbrendűek, emlékeztetve ezzel Hope-ot arra, hogy csakis tőle függ, hogy ő felette áll.

- Nem szólalt meg, csak némán állta a gyilkos pillantásokat, tudta, hogy Gregor nem tűr ellentmondást, olyan szó nem létezik számára, hogy NEM.

- Mit képzelsz magadról?- rántotta meg a karjánál fogva, mire Hope ereiben  megfagyott a vér, nem a hidegtől, nem azért mert csupán csak egy falatnyi ruha fedte testét, hanem a félelemtől, melyet Gregor erjesztett, és táplált benne.

- Én sajnálom- suttogta erővesztetten, és reménykedett abban, hogy a férfi nem vonja meg tőle a pénzt, hiszen holnap kell kifizetnie a lakbért, és egy árva vasa sincsen.
- Többet ne forduljon elő- látszott rajta, hogy nehezére esik kiejtenie a szavakat, viszont tudta, hogy Hope-on sok áll, vagy bukik, így nem veszítheti el őt.- Most pedig szedd össze magadat cicuska- simított végig a lány sápadt arcán- mert egy nagyon befolyásos vendég fog érkezni, aki persze kéri az extrákat is - mondta, majd faképnél hagyta a még mindig reszkető Hope-ot. Már nem válaszolhatott, nem ellenkezhetett, bele kellett törődnie, és teljesítenie a feladatot.
  Eközben a Genfi házra csend telepedett. A férfi sorra lenyomta a villanyokat, majd komótosan felsétált a szobájába, ahol bedőlt az ágyába. Nem kellett sok idő, máris álomföldön sétált. Azonban Cosette-hez még nem látogatott el az álommanó, így kissé fáradtan, és kimerülten feküdt puha franciaágyán miközben a fehér plafont bámulta. Ezernyi gondolat cikázott a fejében, az elmúlt napokról, hónapokról, talán évekről, melyek alatt egy teljesen új életet kezdett. Nem is tudta igazán, hogy mikor is következett be ez a fordulópont, és tért át arra az utcára, amely a mai naphoz vezette. Sokat változott, sokkal boldogabb ember lett. Egy olyan, aki teljes szívéből tud örülni, és meg tudja élni a pillanatokat. A pillanatokat, amelyek élete végéig el fogják kísérni. Hiszen az igazán fontos pillanatokra örök időkig emlékezni fogunk, mert azokat nem elszálló szavak, vagy elfeledett gondolatok, hanem a szív őrzi.
  Cosette rátalált arra a két emberre, akik megmutatták neki, hogy más színben is lehet látni a világot. Szerette ezt a két férit, akik az idők során jó barátjai lettek, és annak kölünösen örült, hogy nem kell folyamatosan a McLaren, és a Ferrari Home-ja között rohangálnia, hiszen míg régebben a két pilóta alig-alig váltott pár szót, mostanra szinte nincsen olyan nap a versenyhétvégéken, hogy ne ülnének le egy kicsit beszélgetni egymással.
   Ezen gondolatmenet végére egy kis büszkeség töltötte meg Cosette testét, talán ha annak idején nem szervezte volna meg azt a közös programot, akkor sosem tudatosul a két férfiban, hogy ellenségeskedés helyett, akár barátok is lehetnének. A beskatulyázás, és az előítéletek sokszor már azelőtt megölnek egy kapcsolatot, mielőtt a két fél egyáltalán beszélgetett volna egymással, és egy kicsit megismerte volna a másikat. Ez történt velük is, már az elején eldöntötték, hogy  ők nem lehetnek nemhogy barátok, de még haverok sem. Lehet, hogy ennek a környezet vol az oka, amelyben mindketten dolgoztak. Talán az őket körülvevő emberek miatt alakult így a kapcsolatuk. A média pedig csak tetézte a problémákat, és megölte azt a maradék, apró esélyt is, amely által megpróbálhattak volna nyitni a másik felé. Pedig sokszor elég egy kedves szó vagy csupán csak egy mosoly. Egy mosoly, mely az egyetlen olyan görbe vonal, amely akár egyenesbe is hozhatja a dolgokat.
  Hope arcán viszont hamis mosoly díszelgett, ahogyan a szőke hajú férfihoz közeledett.  Pontosan tudta, hogy mit jelentenek az extrák, tisztában volt a szó mögött megrejtező gondolatokkal. Viszont nem tehetett semmit sem, ez a munkája, ezért fizetik, és alkalmazzák. Gregor beleültette a hullámvasútba, és nem engedte onnan kiszállni a lányt. Hope töretlenül mászta a hegyekké magasodó rámpákat, a végtelen hullámzásba mára már teljesen beleszédült.  De nem mutathatta ki ezt, nem látszódhatott rajta az elkeseredés, ez a hamiskás mosoly volt az álarca.  Így  járása magabiztos volt, mozdulatai könnyedek, pillantásai hívóak. A férfit rögtön levette a lábáról, teljesen meg volt érte őrülve. Hope pillanatok alatt csavart az ujjai köré minden egyes férfit, és Gregor pontosan ezért tartotta ekkora becsben lányt. 
  A füstös szemek, és a kihívó öltözködés mögött, azonban egy megszeppent, félénk, és meggyötört ember rejtőzött. Csak azok láthatták, hogy mi is bújik meg emögött az álarc mögött, akik  mélyen a szemébe mertek nézni. Gregor közöttük volt, azonban az ő segítő kezei mögött önös érdekek búrjánztak, felemelte, majd a mélybe taszította Hope-t. Segítséget színlelve tette tönkre az életét, és vette el tőle a hitét, mely addig a pontig sosem hagyta el a szűk határmezsgyén, -mely az életet, és a halált választotta el egymástól-, táncoló lányt.
  A villódzó fény ugyanúgy zavarta a retináját, mint mindig,  a dübörgő zene bántotta a dobhártyáját, feje pedig majd szét esett a bevett tablettáktól. Igen, csak így volt képes elviselni ezeket a megpróbáltatásokat. Rászokott, és bármennyire is próbálta letenni, már nem tudta. A mindennapjai részét képezték, bár csak munkaidőben szedte őket. Sosem akart emlékezni azokra az éjszakákra, azt akarta, hogy a szégyen emlékképei eltűnjenek a feldés szürke homályában. Az élet igazán nagy drámái csöndesen kezdődnek, úgy hogy mire észrevesszük, már nyakig ülünk benne, és nem látjuk semerre sem a kiutat. Így kezdődött Hope drámai története is. Nem voltak előzmények, vagy baljós jelek, úgy, mint a filmekben. Nem figyelmeztette őt semmi sem. A V- alakban repülő hollók, vagy a károgó varjak, esetleg egy előtte elfutó fekete szőrbe burkolózó macska, vagy az alkonyatkor visszasütő  nap sugarai. Semmi sem. Csöndesen, és észrevétlenül kísérte lépéseit az Ördög, és az út, amelyen haladt, Gregor-hoz vezette. Egy zsákutcába ért, nem voltak elágazó utak, nem választhatott, már nem hozhatott döntést. Döntést, mely már megszületett, sorsa megpecsételődött, még mielőtt bármit is tehetett volna, Gregor lett a végzete.
  Mialatt a férfihoz közeledett, a körülötte levő emberek arcát fürkészte. A zene barátságtalanul szólt, az arcokon mégis vidámság, és öröm tükröződött. Egyszerre mozogtak lábak, és karok, egymáshoz dörgölöző testek,  és nyelvek csatája töltötte be a hatalmas táncparketett. Ismeretlen emberek, egy ismerős táncot jártak miközben szemeik csillogtak az alkoholtól, és pupilláik teljesen kitágultak a drogoktól. Féktelenül ropták ezt a táncot, előítélek, és gondolkodás nélkül. Szabadon szárnyaltak az éj sötét homályában.
  Azonban voltak mások is, akik eldugott helyeken, feltűnésmentesen kötöttek milliárdos üzleteket. Mindnyájan befolyásos emberek voltak. Nappal megfontolt üzletasszonyok, és üzletemberek.  Cégigazgatók, vagy éppen arab sejkek. Nagyhalak az elanyagiasodott világ végtelen óceánjában. Ez a londoni szórakozóhely volt az ő ,,törzshelyük". Itt gyűltek össze minden este, hogy sötét ügyeiket rendezzék, erkölcstelen életet élve, erkölcsöt prédikálva.
   Hope undorodott ettől a kétszínűségtél, nem értette, hogy hogyan játszhatja meg valaki ennyire magát, és az újabb befolyásos vendég, abból is a ,,nagyon" címke alatt lapuló fajta, vagyis ez a szőke hajú, sportos alkatú, fiatal férfi, akiről senki sem hinné el, hogy ilyen módon mulatja az időt, egészen hányingert keltő látványt nyújtott a számára. Azonban ezt nem mutathatta ki, így amint odaért, testét ő is a férfinak dörgölte, pont úgy, mint azok a nők, akiket az előbb látott. A szőke türelmetlenül felmordult, és még szorosabban húzta magához a belülről reszkető  Hope-ot. Minden mozdulata sürgető volt, távolról lerítt róla, hogy jópár pohár vodka lecsúszott már a torkán. Nem kontrollálta magát a férfi, csak azt akarta, semmi mást.




 

3. rész- Barna szempár

 Sziasztok!!

 

Meghoztam a harmadik részt is! Egyre több dologra derül fény, és egy újabb szereplő is belép a történetbe! Remélem, elnyeri a tetszéseteket! Jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek!

 

 

   A Nap már lassan sétált lefele a felhők alkotta lépcsőfokokon, melyek fáradtan terültek el a világoskék égbolton. Forró sugarai viszont továbbra is perzselték Cosette bőrét, aki egyre türelmetlenebbül várta a két férfit. Már épp azon volt, hogy jól kiosztja őket, amint leérnek, viszont amikor a spanyol, és az angol mosolyogva, és vidáman léptek ki a szálloda átlátszó üvegajtaján, és sűrű bocsánatkérésekbe kezdtek, a nő minden dühe elszivárgott, és egy mosoly kúszott az ő arcára is.

- Már ismerlek titeket annyira, hogy húsz perccel korábbi időpontot mondtam nektek, mint egyébként indulnánk- állt fel a padról, és feltolta a szemüvegét, hogy a két férfi szemébe tudjon nézni, akik sunyin pillantottak egymásra, majd lehajtották a fejüket. Vajon tényleg ennyire pontatlanok, és lassúak, hamár ilyen eszközökhöz kell folyamodnia a nőnek? Futott át az agyukon a gondolat, amelyet minél hamarabb ki akartak törölni a fejükből.

- Nah mi van? Ilyen hamar megártott nektek a Nap?- tárta szét Cosette a karjait, majd a bőröndjével együtt a csapat mini buszához igyekezett. - Huhú, fiúkák!- fordult vissza az ajtóból, és értetlenül szemlélte a két pilótát. - Jönnétek?!

- Öhm.. Igen- kapta fel az angol a fejét, aztán bepakolta a bőröndjét a csomagtartóba, eközben a spanyol is berámolta a cuccait, majd helyet foglaltak az autóban, és a reptér felé vették az irányt. Az út alatt a csönd vette át a hatalmat, csak a városi élet apró hangfoszlányai szűrődtek be a résnyire lehúzott ablakon. Az angol fején a fejhallgatójával, még a spanyol twitter-ezéssel ütötte el az időt, miközben Cosette a gondolataiba merülve szemlélte Monaco nyüzsgő városát.

  London ennél sokkal csöndesebb volt ezekben az órákban. A felhők kitartóan tornyosultak az égbolton, eszük ágában sem volt továbbállni, mintha egyszerre akart volna egy végtelen óceán minden egyes vízcseppje leesni a Brit- szigetek pázsitjára. Keservesen sírtak ezek a szürke égen úszók, talán ők is Hope miatt hullajtották könnycseppjeiket. Egy sors miatt, melynek oldalain elmosódott betűkből felépülő drámai történet szövődött, egy olyan életet nyújtva a lány felé, amelyet a legtöbben már rég eldobtak volna maguktól. Talán addig sem bírták volna a megpróbáltatásokat, amíg Hope tűrte testén a zúzódások nyomait, a mocskos szavak sorait, az erős szorítást a csuklóján, és azt az éles, és gyötrelmes fájdalmat, amely beköltözött minden egyes porcikájába.

   Halk zene szállt ki a nyitott ablakon, és a hűvös szél a hátára kapva festett hiányos dallamot az utcán kószáló emberek tudatába. Embereknek, akik éppen a buszmegállóban ácsorogtak, és vártak arra, hogy elhagyhassák ezt a ködös várost. Embereknek, akik a munkából hazajövet sétáltak a Dark Street-en, amely csupán három utcára futott az Angel Street-től. Asszonynak, és anyának, aki eszeveszetten sietett a lánya balett fellépésére, férjnek, és apának, aki már alig várta, hogy otthon magához ölelhesse a gyermekeit, és a feleségét. Idős néniknek, és bácsiknak, akik magányosan ültek a két emeltes, piros buszokon, amelynek ablakaira kicsapódott a pára, és amelyet a két üléssel hátrébb elhelyezkedő szőke hajú lány gondosan törölgetett le tenyere közepéig lehúzott fekete kabátjának ujjával.

   Lehelete szinte fehér füstként szállt fel, míg fogai halkan kocogtak a szájában. Az idő hercege édesapja halála óta csak hullajtotta a könnyeit, fittyet hányva arra, hogy lassan már a Június hónap neve díszeleg a naptárak oldalain. Hope viszont sosem sírna apja elvesztése miatt, inkább fellélegezne, és nyugalom költözne a testébe. Talán a fájó emlékek képei is megkopnának, talán egy új életet kezdhetne, egy jobbat, és szebbet.

   Eközben Monaco repterére megérkezett a két világbajnok pilóta, élükön Cosette-tel, és emiatt teljesen felbolydult az eddig nyugodt Monte Carlo Airport. A kis társaság körül rögtön népes embertömeg gyűrűzött, így Cosette jobbnak látta, ha egy kicsit meghúzódik, és elfogyaszt egy kávét, ameddig a két férfi autogramokat osztogat, illetve fényképezkedik. Mostanában egyre többször lehetett a két pilótát együtt látni, a kapcsolatuk egészen baráti lett, jól kijöttek egymással, és számíthattak a másikra, illetve ott volt Cosette is, aki mind a két férfit kedvelte, és szívesen töltötte velük az idejét. Nando párszor még edzeni is elment az angollal, és sokszor közösen utaztak a versenyhelyszínekre is. 2007-hez képest teljesen átalakult bennük a másikról kialakított képük, és kellemesen csalódtak egymásban.

   Viszont tudták, hogy ez a Forma 1, ahol a versenypályán nincsen barátság, amint felvették a bukósisakjaikat, és felbömböltek a V8-as motorok, csakis egy céljuk volt, a győzelem mindenekfelett. Hiszen ezért éltek, és keltek fel nap, mint nap edzeni. A győzelem volt az oxigénjük, a sebesség a szenvedélyük, és a motorok süvítő hangja a legkellemesebb dallamuk. Amikor az autóban ültek megszűntek a problémák, a rossz gondolatok, és csak a célt látták a szemük előtt. Egy olyan érzés vette őket hatalmukba, amikor 300 km/h-val repesztettek végig a hosszú egyenesen, vagy amikor a dombnak felfele az Eau Rouge-on száguldottak, amihez nem ismertek foghatót. Az adrenalin éltette őket.

   Nem úgy, mint Hope-t, aki igazából azt sem tudta, hogy miért él. Úgy gondolta, hogy nincsen semmi értelme annak, hogy létezik, csupán elszívja a levegőt a többi ember elől. Soha senki sem mondta neki, hogy ő fontos, még sosem érezte, hogy milyen az, ha igazán szeretik. Egy valaki volt, aki még tűzbe is ment volna érte, egy valaki volt, aki jobban szerette őt mindenkinél. Ez az ember viszont meghalt, feláldozta az életét érte. Hope-ért, akinek pillanatok alatt pecsételődött meg a sorsa, mely most teljesen kilátástalan.

   A szőke hajú lány, a kis lyukon bámult kifele. Az elsuhanó fákat, és házakat, az öreg lámpások egybefolyó sárga fényét, és az elkeseredett emberek hófehér arcát. Nem volt egyedül, rengetegen éreztek úgy, mint Hope. Az éjszakai világban feltűnő sötét alakoknak, mind szörnyű múltjuk van. Szörnyű titkokat rejtegetve élik mindennapjaikat.

   Amikor Hope találkozott Gregor-ral még nem tudta, hogy milyen társaságba keveredett. Elveszettnek, és befolyásolhatónak tűnt, egy olyan személynek, akit úgy lehet mozgatni, akár a marionett bábukat. Ezt rögtön felismerték, és ki is használták, teljesen megölve ezzel a régi lányt, azt a Hope-t, aki kimászott, abból a hatalmas gödörből. Már nem hitte el, hogy képes lehet felülkerekedni a problémákon, és felejteni. Már nem hitt a megváltásban, ismeretlen szó volt számára a remény, és a kitartás. Jelentés nélküli, üres szavak, semmi több.

   Nem úgy, mint az angolnak, akibe kicsi kora óta azt verték bele, hogy bármi is történjen nem adhatja fel. Minden bukás után fel kell állni, és emelt fővel továbbhaladni. Nem maradhat összetörten a földön fekve, fejét a padlóba verve. Tudta, hogy minden egyes nap újabb lehetőségeket tartogat, újabb embereket sodorva elé, olyanokat, akiknek talpai talán a szíve tengerpartján, abban a sárgás színű, apró szemcsékből felépülő puha homokban örök nyomot hagynak.

   Miközben a háromfős baráti társaság a repülőn ülve csukott szemekkel az álmok földjén járt, addig Hope szemeit  villódzó, és éles fények bántották. Esetlenül lépkedett a majd 15 cm-es magas sarkújában, és remegő kezekkel igazgatta magán a falatnyi szoknyát, amely minden egyes lépésnél feljebb csúszott. Kényelmetlenül érezte magát, legszívesebben elbújt volna a világ elől, és sosem jött volna elő, de nem tehette. Teljesítenie kellett a feladatot, nem hátrálhatott. Szüksége volt a pénzre, hogy legalább tető alatt hajthassa álomra a fejét, nem akart utcára kerülni.

- Hope!- egy türelmetlen, és érces férfihang zökkentette ki a lányt, aki majdnem hasra esett a hirtelen sokktól. Ez a hang, volt a végzete, ami elől nem menekülhetett. Fejét a barna hajú, 40-es férfira emelte, és reszketve nézett bele azokba a sötét barna szemekbe, amelyek egyszerre jelentették számára az életet, s a halált.

   Cosette is egy barna szempárban tükröződött vissza, de ezeknek a szemeknek a tulajdonosa nem akart semmi rosszat, csupán hazajutni, és ruhástól beledőlni az ágyba. Kimerítette a mai nap, főleg így másnaposan.

- Megérkeztünk- hangzott el a világmegváltó mondat a nő szájából, aki mosolyogva állította le a motort, és szállt ki fekete Mercedes-éből. A férfi halványan elmosolyodott, majd ő is követte a gesztenye hajú nőt. Bőröndjét kiszedte a csomagtartóból, majd megindult az ajtó felé.

- Otthon, édes otthon- suttogta, amint átlépett a küszöbön, és a fekete bőröndöt a földre tette.

- Erre szokták mondani, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon- mondta Cosette, és lelki szemei előtt megjelent az édesanyja, amint az Olaszországi nyaralásból hazatérve elhagyják ajkait ezek a szavak. Igen az otthon érzése, amikor hazaérkezünk felbecsülhetetlen, főleg, ha egy olyan környezetbe csöppenünk, amely ösztönzőleg hat ránk, és amely szeretettel ölel át. Menedék, ahol megpihenhetünk, az ágy, amelyen átléphetünk az álmok földjére, a szétszórt játékok a padlón, a lecseppent körömlakk a fehér szőnyeg rojtjain, a poszterek a szoba falán, a vasárnapi ebéd fenséges illata, amely a levegőben terjeng, és a kert végi hatalmas tölgyfa, amelynek árnyéka védelmet nyújt nyáron a nap perzselő sugarai elől. Ezek mind az otthont jelentették Cosette számára, a helyet, ahova mindig visza-visszatér, hogy nyugalomra lelhessen, és hogy feltöltődhessen pozitív energiákkal.

  Hope viszont sosem tudta, hogy milyen ez az érzés. Számára nincs olyan, hogy otthon. Csak egy lepukkadt bérlakás, ami miatt rákényszerült erre a munkára. A munkára, amely végleg a mélybe taszította. A 40-es férfi, -akinek nevét mindig undorral az arcán ejtette ki, és akit mindenki ismert, de amint szóba került, rögtön  letagadták az ismertséget-, érdes ujjait végighúzta a reszkető lány karján.

- A pontosság sem a te asztalod- motyogta úgy, mintha ordítaná, és lehelete, úgyanúgy bűzlött az alkoholtól, mint mindig.
- Itt vagyok- húzta ki magát, és próbált minél magabiztosabbnak tűnni, mire a férfi egy újabb lépést tett meg Hope irányába.
- Cicuska- rántotta magához, és végigsimított az arcán. Hope teljes testében reszketett, sosem tudhatta, hogy mi fog történni, Gregor mindig is kiszámíthatatlanul viselkedett.
  Miközben Hope lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi lesz a következő lépés, Cosette egy bögre forrócsokit szürcsölt a nappaliban.
- Ez nagyon fincsi- nyalta körbe a száját, majd mosolyogva a férfira nézett.
- Valamit én is tudok- mosolyodott el a pilóta is, majd helyet foglalt a fotelben.- Hú, de álmos vagyok!- nyújtozkódott meg, és hátradöntötte a fejét.
- Akkor holnap kicsit később jövök, hogy ki tud magadat pihenni- ajánlotta fel, mire az angol arcára rögtön kiült a hitetlenkedés, és a meglepettség minden jele.
- Cosette nem vagy te beteg?- ráncolta össze értetlenül a homlokát.
- Jól vagyok teljesen, de még egy ilyen beszólás, és dudával ébresztelek, hajnali négykor- válaszolta komolyan, majd kiitta az utolsó korty édes finomságot is a bögréből.- Nah, én most megyek, köszönöm a csokit- állt fel, és a Hall felé indult.
- Nincs mit megköszönni- mosolyogva lépkedett a nő mögött a férfi, majd megállt az ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogyan a nő magára veszi a kardigánját, és a cipőjét.
- Jó éjszakát Lewis!- húzta le a kilincset, majd visszafordult az angolhoz.
  Miközben Cosette-ék búcsúzkodtak Nando mosolyogva terült el az ágyon, és boldogan hallgatta Dasha csacsorászását. Ennek a duruzsoló hangnak a hatására újra élettelteli lett, és mintha az álmosság is elszállt volna a szemeiről. Rájött, hogy mi hiányzott neki olyannyira az egész hétvégén, és tudta, hogy úgy kell vigyáznia rá, mint a szeme féynére, talán még annál is jobban.


 

2. rész- Labirintus

Sziasztok!!

 

El is készült a folytatás! Remélem, hogy tetszeni fog nektek! Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, nagyon jól estek!:) A visszajelzések azért lennének fontosak, hogy tudjam érdemes-e ezt a történetet folytatni.. Szóval jó olvasást szeretnék kívánni mindenkinek, és remélem, hogy jó hetetek volt!:)

  Már delet ütött a harang, amikor a Monaco-i szálloda 164-es lakosztályában a három barát leült reggelizni. Cosette arcán végig hatalmas, és elégedett mosoly díszelgett, ahogyan a két férfit szemlélte. Mindketten úgy mozogtak, akár a lassított felvételeken a szereplők, és minden egyes szót háromszor meg kellett rágniuk, hogy értelmezni tudják. A múlt éjszaka féktelen bulizása, most elégtételt követelt. A számlának mindig minden körülmények között egyenlítődnie kellett. A jó éjszakát, keserves nappal követte. Mindennek megvolt a maga ára, és bár ezzel tisztában voltak, ugyanúgy megtették minden adandó alkalommal.

  A spanyol lassan, de egyre biztosabban élénkedni kezdett, a fejfájás csillapító, illetve a jó erős fekete kávé hatása egyre jobban érződött, nem úgy, mint az angolon, aki továbbra is némán bámult ki a fejéből, és minden második falat után hatalmasakat ásított.

- Be ne kapj!- kuncogott a nő, és belekortyolt a kávéjába. Élvezte a helyzetet, hiszen előző este ő figyelmeztette a két pilótát, hogy nem a legjobb ötlet elmenni és berúgni, még akkor sem, ha ezt vasárnap teszik, hiszen másnap repülőre kell szállniuk. Tudta, hogy mennyire rosszul bírják az alkoholt, és azt is tudta, hogy az angol egy átbulizott éjszaka másnapján kis túlzással ugyan, de megközelítőleg életképtelen.

- Ne szólj hozzám még legalább öt percig- mutatta fel négy ujját, majd miután észrevette a hibát hüvelykujját is kinyújtotta. Persze Cosette és Nando egyből hangos kacarászásba kezdett, mire az angol szemeit lesütve folytatta a reggelijének, de inkább már ebédjének elfogyasztását. 

  Eközben Hope is megunta az ücsörgést, és magára kapva a vékony kabátját útnak eredt. Nem tudta, hogy hova tart, vagy hogy miért megy, egyszerűen csak érezni akarta az eső illatát, beleszippantani a friss levegőbe,  és végigmenni az Angel Street-en. Igen, ez az utca sokat jelentett számára. A múltja volt, mely elől bár menekülni akart, időnként mégis vissza-visszatért a gyökerekhez. 

  Elmélázva nézte a hiányos téglákból felépülő, apró kertes házat. Lelki szemei előtt látta a  mosolyogva és dalolászva szökdécselő szőkehajú kislányt, akinek tökéletes élete volt. Azonban a felhőtlen gyermekévek hamar rémálomba fordultak át. A családi nyaralások emlékfoszlányai már rég a feledés homályába merültek, édesapja egyre később ért haza, így a közös játékok is el-elmaradoztak. A békés családi életet felváltotta egy sokkal nyugtalanabb, és kiszámíthatatlanabb. Lassan a túlélés volt a cél.

  Ahogyan elhaladt a ház előtt szemébe könnycseppek szöktek, pedig megfogadta, hogy soha többé nem fog sírni. Igen, megfogadta, de ahogyan az emlékképek sorra kúsztak bele a gondolataiba, nem tudott megálljt parancsolni a sós folyadéknak, mely cseppek formájában kúsztott végig kipirosodott arcán. Kezeit gyorsan az arcához kapta és törölgetni kezdte szemeit. Nem akarta, hogy bárki is lássa, hogy sírt, nem akart gyengének tűnni. Lépéseit megszaporázva igyekezett haza, bár sosem érezte magát otthon a mostani lakásában. Utálta a kis zugokat, a dohos szagot, és a buszfékek csikorgását, mely mindig a korai órákban ébresztette. Ki akart onnan törni, a saját lábára állni, és változtatni. Évekig keresett munkát, küldött be önéletrajzokat, ment el állásinterjúkra, de törekvéseit nem követte siker.
  Aztán eljött az a nap, amely végérvényesen megváltoztatta a sorsát, egy ember, aki a rossz irányba terelte, egy munka, amely tönkretette az egész életét. Egyszer már felállt a padlóról, kimászott a végtelenül mélynek tűnő gödörből, túllépett olyan dolgokon, amelyeken mások képtelenek lettek volna, de ő megtette. Mindezek ellenére mostanra  teljesen kicsúszott az irányítás a kezéből, visszafordíthatatlanul elindult a lefelé vezető úton, és egy olyan labirintusban találta magát, amelyből nincsen kiút.
  Közben elkezdett szitálni az eső, és Hope még nagyobb tempót kezdett diktálni. Az utcákon lődörgő emberek furcsa tekintettel figyelték a lányt, de ő ezzel nem foglalkozott. Úgy rohant fel harmadik emeleti lakásába, mintha az életéért futna. Kettesével-hármasával ugrott fel a lépcsőfokokon, és szinte feltépte a bejárati ajtót. Sietősen haladt a fürdőszoba irányába, majd  a vajszínű csempével befedt falnak dőlve lecsúszott a földre, és zokogni kezdett.

   Miközben az eső egyre jobban zuhogott Angliában, addig Monaco továbbra is a napos oldalát mutatta. Kihasználva a verőfényes napsütést Cosette előrement. Amint kilépett a Hilton szállóból rögtön az orrára tolta a napszemüvegét, és leült az egyik padra. Boldogan nyújtózkodott meg, majd fejét hátradöntve élvezte ahogyan a nap sugarai lágyan simogatják arcbőrét.

  Mialatt Cosette nyugodtan pihengetett, a 164-es szobában a két férfi egyedül maradt.
- Átmegyek és összeszedem a cuccaimat- állt meg az ajtóban a spanyol, és onnan nézte, ahogyan barátja lázasan pakol.
- Rendben- fordult egy bólintás erejéig az idősebbikhez, majd folytatta az előző tevékenységét.- Várj Nando!- dobta le az éppen a kezében levő ruhadarabot az angol, és teljes testével a spanyol felé fordult.
- Igen?- kíváncsian nézett a barátjára.
- Mi a helyzet Dasha-val?- kérdezett rá érdeklődve, hiszen a spanyol egy ideje már randizgat az orosz lánnyal, viszont eddig nem nagyon beszélt a találkozásokról. Az angol úgy sejtette barátja komolyan gondolja a kapcsolatot, és hosszú távra tervez.
- Megvagyunk- rántotta meg a vállait egyszerűen, majd épp indulni készült, de az angol nem hagyta ennyiben a dolgot.
- Nando!- kiáltott utána.
- Igen, Lewis?- sóhajtott fel, és az ajtófélfának dőlve, karbatett kezekkel várta a faggatózás folytatását.
- Mit mondott a Kanadai futamra?- az angol kíváncsian várta a választ, mivel a spanyol nagyon sokat gondolkozott azon, hogy vajon jó ötlet-e ez. Tanácstalan volt, félt attól, hogy talán még túl korai együtt mutatkozniuk a sajtó előtt. Nem tudta, hogy mit szólna hozzá a modell, hogyan reagálna erre a felvetésre.
- Háát- húzta az angol agyát- beleegyezett, sőt nagyon örült a meghívásnak- mosolyodott el, ahogyan mesélni kezdte az előzményeket, illetve a lány reakcióját. Úgy gondolta, hogy Dasha-val akár hosszú távra is tervezhet. Nem zavarta a korkülönbség, és az emberek véleménye. Válása után csak a boldogságra vágyott, és ha ezt egy 23 éves modell mellett találja meg, abba senkinek sincsen semmiféle beleszólása.
- Örülök haver- lépett a spanyol mellé, és megpaskolta a hátát.
- Én is Lewis, én is nagyon örülök- a mosoly még nagyobb lett Fernando arcán, és sugárzott róla a boldogság.- Nah de most rohanok, mert Cosette lenyakaz minket- húzta el ujját a torka előtt, ezzel is nyomatékosítva a mondottakat.
- Az biztos- nevetett fel az angol, majd visszafordult a bőröndjéhez, miközben a spanyol elhagyta a lakosztályt. Szélsebes léptekben közeledett a szobájához, és amint beért lekapta a szekrény tetejéről a bőröndöt, és az ágyára dobta, mint ahogyan az éppen a kezébe akadó ruhadarabokat is.
  Azonban Hope valami mást tartott a kezében... egy pengét, melyet  erőteljesen szorított össze hüvelyk- és mutatóujjával. Mély lélegzetet vett, majd a csuklója felé emelte az éles fémdarabot, és a bőréhez érintette. Lehunyta a szemeit, és csak a hideg fémre koncentrált, melyet egy hirtelen mozdulattal végighúzott az alkarján. Fájt neki, nagyon fájt, de pont ezért tette. Érezni akarta a fájdalmat, azt hitte, hogy ezzel minden rossz elszáll belőle, gyűlölte, hogy ilyen lett. Gyűlölte az életét, gyűlölte a személyt, aki ilyenné tette.



 

1. rész- Titkok

Sziasztok!!

Nos, elérkezett ez a pillanat is! Az első rész el is készült a Hope-ból. Mint mondtam, egy eléggé másfajta történet pattant ki a fejemből, ami nekem is nagyobb váltás volt. Az első, és talán legszembetűnőbb változás, azaz E/3-as szemszögből való írás. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, és  nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

 

Hope

  A hűvös tavaszi szellő lágyan kapott bele az üres utcán bandukoló lány összekócolt, szőke tincseibe. Magányosan kóválygott, csak a nagy épületek kormos falaira festett árnyék volt az utitársa. A szájából kifújt szürkés füst barátságtalanul gomolygott a levegőben, miközben magassarkújának kopogása kísérte az Angel Street-en. Lábait óvatosan helyezte egymás elé, lépései bizonytalanok voltak. Feje majd szétesett, és megelégelve a szűnni nem akaró szédelgést, az egyik lépcsőfokon keresett menedéket. Tarkóját a hideg korlátnak döntve, szívta be a kátrányos levegőt, miközben az égboltot díszítő csillagok, számára csak egy egybefolyt fényes lángcsóvának tűntek.

   Üresnek, és elhagyatottnak érezte magát ebben az állandóan változó világban. Ebben a folyamatos körforgásban, és mozgásban, ott ahol ő csak egy helyben topogott. Fel-felderengtek benne azok pillanatok, amikor a feladás szélén állt, és kétségbeesetten a gyógyszerek után nyúlt. Tisztán emlékezett a pirulák kesernyés ízére, mely a vodkáéval keveredett. Az ólmos súlyokat cipelő szempillákra, melyek meguktól lecsúkódtak, a mentő szirénázó hangjára, és elkeseredett kérésére. ,,Hagyjatok meghalni!"
   Tudta, hogy milyen eldobni magadtól az életet, végelegesen feladni, és nem keresni tovább a kapaszkodót. Ő megtette.. Azt mondják az öngyilkosság egyenlő a gyávasággal, de ő tudta, hogy ez a legnagyobb hazugság az egész világon. Tudta, hogy mekkora bátorság, és vakmerőség kell ahhoz, hogy valaki meg merje tenni. Hihetetlen határozottság, és magabiztosság, hogy valaki kihúzza a fiókot, és a tenyerébe borítsa a fehér gyógyszereket. Hogy ne gondolja meg magát, hogy folytassa, és a szájába tegye őket. Amikor megérezte azt a kesernyés ízt, nem gondolkodott, és a vodkásüveg után nyúlva, egyszerűen lenyelte. Nem hátrált meg, talán ez volt élete legnagyobb döntése. Sosem értette, hogy miért kell még élnie. Miért hozzák mindig vissza a halál tornácáról? Miért nem engedik elmenni? Talán az Istennek valami feladata van vele? Ezen a gondolaton keserűen elmosolyodott, majd  lehunyta a szemeit, és szürkés karikákat rajzolt a mindent beborító sötétségbe.
 

 

 

   Eközben pár száz kilométerrel keletre két férfi mulatott a Monaco-i éjszakában. Élvezték az életet,  és felhőtlenül nevettek még az elcsépelt faviccek során is. Nem foglalkoztak semmivel, ez az ő éjszakájuk volt. Bár nem volt mit ünnepelniük, egyikőjüknek sem sikerült az, amit elterveztek. Talán csak a közös elégedetlenség, és csalódottság hozta őket össze, de akkor nem gondolkoztak ilyen dolgokon, végre mind a ketten el akarták felejteni az elvárásokat, és kicsit kirúgni a hámból. A spanyol sorra rendelte az italokat, és a poharak tartalma minden alkalommal pillanatokon belül eltűnt. 

  Reggel azt sem tudták, hogy hogyan kerültek vissza a szállodai szobájukba, de nem is tudtak ezen agyalni, hiszen szörnyű fejfájással ébredtek.

- Szép reggelt jó madarak!- kiáltotta el magát egy női hang, melynek tulajdonosa egy határozott mozdulattal rántotta el a függönyt, így az eddig még sötét szoba, hirtelen fényárban kezdett úszni. Az angol férfi nyöszörögve fúrta bele fejét a párnájába, mivel a nap életető sugarai most, mint paraziták támadták retináját.

- Ne kelljen még egyszer elismételnem!- a női hang továbbra is türelmetlenül próbálta keltegetni a két férfit, de próbálkozásai kudarcba fulladtak.

- Kérlek, ébredj fel!- lépett az angolhoz, miután a spanyol felébresztése lehetetlen küldetésnek tűnt számára, ám a hangja ezúttal már egészen lágyan szólt. Kézfejével óvatosan simított végig a férfi hátán, aki ha lassan is, de mocorogni kezdett.

Cosette

- Cosette?- szólalt meg kissé rekedtes hangon, és átfordult a másik oldalára, így szembekerült az ágy szélén üldögélő nővel.

- Igen, én vagyok az- mosolyodott el, majd keze a férfi arcára vándorolt.- Már eléggé sokára jár, ki kéne kelni az ágyból.
- Jaj, Cosette- a férfi válaszképpen magára húzta a takarót, ezzel jelezve edzőjének, hogy még egyáltalán nem áll készen arra, hogy belekezdjen egy újabb napba. A nő gondterhelten felsóhajtott, és a konyhába sétált. Leguggolt az egyik szekrény elé, és kivett belőle egy lábast, melyet bőségesen megtöltött a hideg vízzel. Óvatosan egyensúlyozva tipegett vissza a hálóba, és utoljára megkísérelte kirobbantani az ágyból a két álomszuszékot.

- Lewis, kérlek- letette az edényt, majd a takarót kezdte lehúzni a férfiról, de amint ő ezt észrevette megragadta az anyagot, és a hasára fordult.

- Nah jó, én szépen kértelek, most jöjjön a víz- emelte meg a lábast.

- Úgyse mered- dünnyögte a spanyol, kidugva fejét a paplan alól. Cosette arcára viszont csak egy ördögi mosoly ült ki, és az összes vizet a két flótásra öntötte, akik meglepetten pattantak ki az ágyból, és ennek a kapkodásnak, egy hatalmas koppanás lett a vége.

- Auuu- kiáltott fel az angol, majd rögtön a fejéhez kapott, és hogy a spanyol még tetézze a bajt, egy rossz mozdulattal lecsúszott a térde az ágy széléről, és a földön jajgató  barátjára esett. Az angol férfi még fájdalmasabban kiáltott fel, miközben a spanyol teljesen megilletődött, és úgy nézett ki a fejéből, mint akinek fogalma sincsen arról, hogy hol is van. Cosette kezeit a röhögéstől rázkódó hasára helyezte, miközben csak hangosan nevetett az elé táruló látványt szemlélve.
- Leszállnál rólam?- szólalt meg az angol, eléggé bosszús hangon, mire a spanyol összeráncolta a homlokát.- Mondom leszállnál, vagy teljesen szét akarsz nyomni? Szerintem most törted el az egyik bordámat!- megelégelve barátja értetlenségét, egy nagyot lökött a spanyolon, aki így hátraesett, és ugyanolyan fájdalmasan koppant a szalagparkettán, mint az angol.
- Auu- jajveszékelt az idősebb is, miközben az angol nagy nehezen felült, és hunyorogva próbálta beazonosítani a dolgokat.
- Szerintem agyrázkódást kaptam- jelentette ki pár másodperces hallgatás után.
- Ne nyavajogj!- állt elé a barna hajú nő, és kedvesen kezet nyújtott a férfinek.
- Én nem nyavajgok- tette keresztbe a kezeit durcásan, miközben a spanyol nagy nehezen feltápászkodott.
- Felállsz, vagy egész nap ott ülsz?- kérdezte türelmetlenül Cosette.
- Itt ülök- továbbra is karbatett kezekkel ült hátradőlve az éjjeliszekrénynek.
- Nah, Lewis kapsz finom kávét, és talán fejfájáscsillapítót is, csak állj fel- fogta meg az angol kezét, aki eléggé körülményesen, de végülis felállt. A spanyol kicsit kezdett már magához térni, legalábbis az okostelefonján szélsebesen pötyögő ujjai ezt jelentették.
-Twitterezni bezzeg van erőd- csóválta meg mérgesen Cosette a fejét, miközben a spanyolt méregette.
- Cosette, én csak...- kezdett bele, de igazából azt sem tudta, hogy mit akar mondani, így egy kisfiús mosollyal a nőre emelte a tekintetét.
- Javíthatatlanok vagytok, mind a ketten- lépett ki a hálóból, és a konyhába igyekezett, hogy feltehesse főni a kávét. Mialatt Cosette a reggelit készítette, Nando épp a Twiterre dobott fel egy képet, ami még a tegnapi buli előtt készült, míg Lewis az ujján felfedezett apró sebet kezdte piszkálni. Egyértelmű volt, hogy kettejük közül melyikük bírja jobban az éjszakai strapát, de legfőképpen a reggeli herce-hurcát.
  Mialatt Monaco-ban ezer ággal sütött a nap, Hope az ablakpárkányon kopogó esőcseppeket hallgatta. London a szokásos arcát mutatta, ködös és esős, szürke, és az egyébként is magányos embereket, még elhagyatottabbá teszi ilyenkor. Hope is egyedül ücsörgött a harmadik emeleti bérelt lakásában, amit a különböző megbízásokból tudott csak  fizetni. Azonban ezek mögött a megbízások mögött sötét titkok rejtőztek. Olyan titkok, amelyeket még maga Hope sem mert bevallani magának.